őrjöngés
őrjöngés főnév -t, (-ek), -e [ë, e]
1. Az őrjöng (1, 2) igével kifejezett cselekvés, magatartás, lelkiállapot; az a tény, hogy vki őrjöng; vkinek őrültségében való dühöngése, tombolása. Őrjöngésbe kezd. Kitört rajta az őrjöngés. Őrjöngés fogta el a hír hallatára. Dühe valóságos őrjöngésbe csapott át. Észbeteg anyjától a születéssel együtt az őrjöngésből is részt kapott. (Kemény Zsigmond) Lába előtt a vad szenvedélyek Megjuházva, békén figyelének: De csak egy hang kelle, hogy kobozza Mindeniket őrjöngésbe hozza. (Arany János) [A táltosnak] nem lehetett beszélnie. Az embereket olyan őrjöngés fogta el, hogy a vér patakzott az arcukból. (Gárdonyi Géza)
2. (átvitt értelemben, túlzó) Fékezhetetlen erejű, vak, tomboló szenvedély, indulat (felső foka). A féltékenység, a szerelem, a vágy őrjöngése. Divatba jött a más országból már rég kiküszöbölt aranycsinálás őrjöngése. (Jókai Mór) A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad. (Jókai Mór)
őrjöngési.
