kegyelmes
kegyelmes [ë-e-e v. e-e-e] melléknév és főnév
I. melléknév -en, -ebb [e, e]
1. (vallásügy) Vki iránt kegyelmet (1–2) gyakorló; irgalmas szívű. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes hangon. (Jókai Mór)
2. (régies) Kegyes (1). A király most szemét Miklósra vetette, | Vállát kegyelmesen meg-megveregette. (Arany János) || a. (gúnyos) [A kutyák dala.] Harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! (Petőfi Sándor)
3. (1945 előtt) <A „nagyméltóságú” címmel bíró személy v. felesége megszólításában, megnevezésében.> Kegyelmes asszony, úr. A kegyelmes urak is lehetnek kegyetlenek. (Juhász Gyula) || a. (történettudomány) <Uralkodók, főnemesek megszólításában.> Mondd meg az uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelsége küldöttjeinek elfogadására. (Gárdonyi Géza)
II. főnév -t, -ek, -e [ë, e] (1945 előtt, bizalmas) Kegyelmes (3) úr. Jön a kegyelmes. A kegyelmes nem fogad. [Anyám.] Kis lábaskában hazahozta | kegyelmeséktől vacsoráját, | lefeküdtünk és eltűnődtem, | hogy ők egész fazékkal esznek. (József Attila)
kegyelmesség.
