hallás
hallás főnév -t, -a (csak egyes számban)
1. A hall [1] igével kifejezett érzékelési folyamat; az a tény, hogy vki, (vmi) hall vmit. Vminek a hallása; (ritka) Hallásból ismer vmit, tud vmiről: hírből, hallomásból; első hallásra: úgy, hogy csak egyszer hallotta; hallás után: a) úgy, hogy hallotta; b) kotta nélkül, emlékezetből, nem kottából megtanulva <énekel, játszik vmely zenedarabot>. Jaj! látnia sem kell: hisz elég hallása. (Arany János) [A vers] meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt. (Jókai Mór)
2. Halló érzék. Éles, finom, tiszta hallás; jó a hallása; ® nehezedik a hallása; romlik a hallása; ® elveszti a hallását. Az öt érzék egyike a hallás. A hallás szerve a fül. A döngve, csattogva visszaömlő hullámoktól pillanatnyilag elvesztettem látásomat, hallásomat. (Kuncz Aladár) || a. (zene) (Zenei) hallás: zenei hangok felismerésének és megkülönböztetésének képessége, a zene iránti érzék. ® Abszolút hallás; nincs hallása; jó hallása van. Akinek … a zenéhez ’hallása’ nincs, abból jó matematikus még lehet. (Arany János) Tudta azt, hogy neki „nincs hallása”, s ez az édesanyjának igen nagy szomorúság volt. (Móricz Zsigmond)
Szóösszetétel(ek): 1. halláscsalódás; hallásérzet; hallásfejlesztés; hallásképzés; hallásmérő; halláspróba; 2. nagyothallás; viszonthallás.
hallási; hallásos; hallású.
