felség
felség [ë v. e] főnév -ett, -e [ë, e] fölség
1. (ritka, régies) Király v. császár; uralkodó. A hatalmas | Döbrögi úr … magáról Azt tartotta, hogy … neki a felség se parancsol. (Fazekas Mihály) || a. (Császári, királyi) felség v. (személyragos alakban) felséged: <császár, ill. király v. felesége megszólítása>. Felségedhez folyamodunk. Hála isten – mondám – megvagyok biz ott még! | Még a régi bőrben, mint láthatja fölség. (Garay János) Köszönöm, köszönöm felséged kegyelmét. (Arany János)
2. (régies, irodalmi nyelvben) Királyi, uralkodói fensőbbség, tekintély. A király jő, fölség érzetével. Környékezvén őt a hős apák. (Vörösmarty Mihály) || a. (átvitt értelemben, régies, költői) Fenség (1). A déli nap … dicső felséggel a nagy térre száll. (Kisfaludy Károly) Elmaradoz szaporán fa, bokor csemetével utána, S rettenetes fölségében már eltünik a hős. (Vörösmarty Mihály)
Szóösszetétel(ek): népfelség.
