dicső
dicső melléknév -n v. -en [e], -bb
1. (választékos) Olyan <személy, közösség>, aki, amely nagy tettével v. nemes, gyak. hősies magatartásával rendkívüli tiszteletet és megbecsülést érdemelt ki; dicsőséges. Dicső hőseink, vértanúink; dicső hadseregünk győzelmei. Oh dicső nemzet! Te ki hajdanában | A vitéz korban egekig ragyogtál, A világosság kiderűlt korában Éjbe maradnál? (Fazekas Mihály) A dicső nép, mely tanult izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak; többé nincs jelen. (Kölcsey Ferenc) [Napóleonra.] Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság, Melynek zászlóit hordta dicső sereged. (Berzsenyi Dániel) || a. (választékos) Olyan <cselekedet, magatartás>, amely vkinek dicsőséget, elismerést, hírnevet szerez v. szerzett. Dicső önfeláldozás, tett. Földön jut dicső és hosszú élet néki. (Arany János) || b. (választékos) Nagy hírű, magasztos. Dicső emlékezetű nagy tanítónk. Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká, örökkön él. (Petőfi Sándor) Dicső híre-neve fenmaradt örökre. (Arany János) || c. (gúnyos) Hitvány, szégyenteljes. Mondhatom dicső dolog, amit tettél!
2. (költői) Fenséges, nagyszerű. Oh természet, oh dicső természet! | Mely nyelv merne versenyezni véled? (Petőfi Sándor) Győzni fogsz, dicső respublica. (Petőfi Sándor)
3. (gúnyos) Semmirekellő, haszontalan. Dicső alak. Virágozzál dicső ország, nagyratermett nátio. (Petőfi Sándor) Ejh, jó urak, dicső urak, | Ilyen gyávák a Góliátok? (Ady Endre)
