Tarzan és a szimatmunka
Tarzan és a szimatmunka
Néhány évtizede, az amerikai filmgyártás "Rin-Tin-Tin" korszakában készítettek egy filmet, amely a Tarzan-sorozat stílusában idézte fel az ember őskori életét. S ahogy az akkori lét veszélyeit plasztikusan a nézők elé tárják: - egy betanított kutyával amely a filmen vadkutya szerepet "alakított" - emberi nyomot kereszteztettek. Amikor a kutya a nyomot elérte, felhúzta ajkait és vicsorított. Még a nyakszőrzetét is felborzolta! A nézőnek pedig a hideg végigfutott a hátán.
El kell ismerni, hogy a film rendezője helyesen, azt is mondhatjuk szakszerűen állította be a jelenetet. A kutya őse az emberi nyomok keresztezésekor valóban így reagálhatott. Ezt a viselkedést a félelem és az állati gyűlölet válthatta ki. Nem szabad elfelejteni ugyanis, hogy az ember nemcsak barátja és haszonélvezője volt a kutyának, hanem - mint idegen - legalább ugyanolyan mértékben ellensége is. Mint ahogyan ma is ellensége lehet az ember a házőrző vagy személyvédő kutyának.
Annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy ki volt az első ember, aki a kutyát nyomkövetésre tanította - mint hiábavalót és megoldhatatlant, nyugodtan elhagyhatjuk. Egy bizonyos négylábú társunkat már sok évszázaddal ezelőtt is használták az emberi nyom követésére. Az erre vonatkozó legrégibb források egyike a rendőrkutyák betanításával foglakozó, 1718-ban, Nürnbergben megjelent utasítás, amelynek címe: "Az elrabolt tárgyat és magát a tolvajt is felkutató kutya betanítása". Érdemes felidézni belőle: hogyan is festett 250 évvel ezelőtt a nyomozókutya kiképzése.
"Angliában vannak olyan kutyák, amelyek az említett tolvajt mindenütt felkutatják, még akkor is, ha az már hajóra szálit, sőt vízbe is ugranak, s a hajó után úsznak, és a többi ember között, ha azok felveszik a hajóra, megtámadják a tolvajt. Az ilyen kutyákat a következőképpen kell betanítani: azok, akik ilyen kutyát tartanak, kutyájukat vezessék arra a helyre, ahol a lopás történt és ahol a tolvaj a lábát letette, s ha a kutyát már hozzászoktatták a nyom követéséhez, engedjék szabadon előre, mert az ilyen kutyák a megmutatott nyomot olyan pontosan követik, ha közben nem esik az eső, hogy azt szinte sohasem tévesztik el, és a tolvajokat legtöbbször megtalálják."
"...Mi azonban magunk lássunk hozzá a betanításhoz; éppen ebből a fajtából vegyünk fiatal kutyákat, amelyek mindenekelőtt kellő nagyságúak és erejűek. Ha már abban a korban vannak, mint amilyenben más kutyákat vadászatra és más dolgokra kezdenek betanítani, bevezetjük őket egy kamrába vagy szobába, ott lehelyezünk egy pénztárcát vagy más dolgot tartalmazó zacskót, amit előzőleg erős szagot árasztó anyaggal - például hússal, sajttal, szalonnával stb. - kenünk be. Ugyanezzel az anyaggal bekenjük egy másik ember cipőjének a talpát is, aki az említett zacskóval eltávozik, azonban nem messzire. Ha a kutya megszagolta a zacskó helyét, azt a szagot érzi a lábnyomon is. Így vezetjük el pontosan a nyomon addig, amíg megtalálja azt a másik személyt, akit a betanításhoz felhasználhatunk; ezután a kutyát újból visszavezetjük az előbbi helyre, megdicsérjük, és adunk neki valamit enni. Ugyanezt tesszük néhányszor más szagokkal is, amelyeknek fokozatosan gyengébbeknek kell lenniük, míg végül egyáltalán nem lesz szükség többé szagot árasztó dologra, hanem csak egy kissé izzadt és kimelegedett emberre, akinek a szagát a kutya igen könnyen megérezheti. Ezt az embert mind messzebb és messzebb küldjük, míg végül a kutya a legcsekélyebb nyomhoz is hozzászokott.
Azoknak azonban, akik ilyen kutyával rendelkeznek, szem előtt kell tartaniok, hogy ebeiknek egyhangú és nem nagyon jó táplálékot kell adniok, mert így nem vesztik el szaglóérzéküket..."
