5
5
Persze a kivégzés után a szokásos égiháború nem maradt el. Háromszor is bevágott a mennykő a kállói várba, de győzte a régi jó épület.
De nem úgy Krucsay, aki minden mennykőcsapás után végigrohant a folyosón, mintha menekülni akarna az ég haragja elől. Általában betege lett kegyetlen tettének, olyan éjszakái voltak, hogy ordított fájdalmában, mintha elevenen nyúznák. Megtámadta saját magát, hogy valami bolondot ne cselekedjen. Követ kötött a lábára, hogy ne mozdulhasson a szobából, mert talán a kútba ugrik.
De így is éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy végezzen magával. Valami csodálatos dolog volt ez, hogy az ember, aki semmit mást nem csinált, mint kötelességét teljesítette, hogy vívódott önmagával.
– Kegyelmezz! – kiáltott a felesége imakönyvébe, amelyet mindig magánál hordott.
De egy évig kellett szenvednie.
Míg egy év múlva egy napon olyan helyen nyitotta fel az imakönyvet, ahol a felesége könnyeitől összezsugorodottak voltak a lapok.
És itt talált egy imádságot. A bűnbánók imádságát, amelynek elolvasása után egyszerre elmúlott a sötétség elméjéből. Kinyílott megvakult szeme. Csak egy imádság volt, a bűnbeesettek imádsága. De ebből megtudta, hogy felesége vétkezett, és bűnét megbánta.
A lefejezett asszony, kezében tartott fejével, még sokáig járt kísérteni a kállói várba, de Krucsay most már csak szelíden fogadta az éjféli látományt.200
– Szegény bűnös! Örülj, hogy megbűnhődhettél. Én megbocsátottam.
Mond Krucsay nagylelkűen, és még sokáig élt szelíden, békességben, áhítatban, mert kétségtelen lett előtte, hogy a másik, a halott volt a bűnös kettőjük között. S ez megszabadította szenvedéseitől.
(1932)201
