1
1
– Itt a karnagy! – mondták az óbudai vendéglőben, ahová a gitáros öregember keserű arccal, mint aki érzi a hozzá nem illő foglalkozás méltatlanságát, és fiatal nővel karonfogva, mint egy házaspár belépett. Óbudán az utcák, udvarok, vendéglők szűk építkezése miatt nem szokták karra venni a helybeli nőket; amely karonfogott párt látni: az Pestről jön ide, éppen azért, hogy itt karonfogva járhasson, amit Pesten bizonyos okok miatt nem tenne. De a karnagy, bár óbudai volt, tüntetőleg vitte a fiatal nőt karján, mint aki szegénységben, változott életkörülmények között is tartja magát az illemszabályokhoz.
A „karnagy” minden mozdulatán látszott, hogy ő az az ember, akiről elmondhatni, hogy jobb napokat látott, és nem az volt mindig a foglalkozása, hogy gitárja pengetése mellett fiatal nőt táncoltasson az Óbudai kisvendéglőben.
Történetét a következőkben lehet összefoglalni.
Fehér ruhában, vállra vetett sárga hárászkendőben, bágyadt, dohányfüstkék szemtekintettel, rövidre vágott és természetesen boglyas, sötétbarna hajfürtökkel jön Carmen, aki az Óbudai dohánygyár munkásnője.
Előző este éjfélig tartott a tánc a Koronában, és Carmen kitáncolta magát, mintha addigi életét elfeledni akarta volna a tánccal, amelynek lehet akármi a neve, de Carmen minden előzetes tanítás nélkül ismerte annak lépéseit a zenekar taktusára. Csak a gitárosra kellett ügyelni, egy nagy hajú, horgas orrú öregemberre, aki olyan széljárta, szenvedélyes mozdulatokkal játszott hangszerén, mintha az ő személyében az öreg ördög jött volna minden vasárnap este Óbudára, hogy a legszerelmesebb tánchoz zenéljen. És az öregembernek19 úgy égett mélyen ülő két szeme, mint azoké, akik nagyon sokáig hiába szerettek, szerelmük nem talált viszonzásra. Bizonyos, hogy olyankor, mikor nem az óbudai zenekarban működik a szenvedélyes öregember: egy templom küszöbe alatt fekszik eltemetve, vagy egy föld alatti börtön rácsos ablakán át pengeti gitárját… De vasárnap itt van, a Koronában, és buja táncra tanítja a fiatalságot, hogy az is korán elhervadjon, vagy pedig soká szeressen, mint ő.
Az öreg gitáros egyik vasárnap azt mondta Carmennek, hogy még csak húszesztendős múlt el éppen, de máris annyit szenvedett a szerelemtől, hogy mindenért megszenvedett, amit ezután fog elkövetni.
A másik vasárnap azt vallotta Carmennek, hogy már elmúlt százesztendős is, és eddigi életét akasztófán töltötte, ahová bűnei miatt akasztották, de arra jött Carmen, és a kötélről levágta.
– Nem emlékszel? Te voltál az, aki a pokolból megszabadítottál, amikor rám vetetted hamuszürke szemedet, amelyben a parázs lakik elrejtve, hogy azt csak mi ketten tudjuk. Vigyázz, hogy más meg ne tudja. El ne áruld titkunkat se a „szupírozásnál”, ha gyöngyöző kehely tartalmával akarnának mámorba ejteni; se a „denírozásnál”, amikor finom pecsenyékkel vendégelnek, hogy titkodat kicsalják. Jussak eszedbe a „szeparéban” is.
Így szólt a gitáros a zenekarhoz, amikor tekintetével a tánciskolában Carmen mozdulatait, cselekedeteit, táncait figyelte, soha le nem véve róla a szemét, mint egy hipnotizőr, egy óbudai hipnotizőr, aki miatt még a száját sem merte mozdítani Carmen, bármit kérdezett tőle táncosa, a borbélylegény, aki Újlakról jött ide vasárnaponkint, oly vállalkozó kedvvel, mintha Sevillából jött volna, vagy másik táncosa, egy oldalszakállas, tűhegyesre pödört bajszú legényke, aki vakmerően vágott oldalba mindenkit tánc közben a tánciskolában, mintha azt se nagyon bánta volna, hogy ott verik agyon a hely színén, amint az már több hetyke, bőrében nem férő legénykével megesett, vagy harmadik táncosa, a paposan simára borotvált arcú Szidi, akit éppen azért hívtak nőies néven a tánciskolában, mert a leányok rizsporából, szájpirosítójából mindig kunyorált a maga részére is, amikor azok a szomszéd szobácskába vonultak, hogy a tánc közben történt hiányokat kipótolják.
És a gitáros zenekari emelvényéről sólyomszemként járatott tekintete miatt nem mert válaszolni Carmen a plébániatemplom félvállú20 harangozójának, aki mindig azt ígérte (miközben lőcslábait összepergette), hogy az egész tánciskolának a temetésére ő fog harangozni, mert előbb-utóbb mindenki meghal, csak egyedül ő marad életben, mert a harangozók nem szoktak meghalni.
És alig emelte mezítelen karjait levegőbe Carmen, mint májusban szokták az óbudai lányok, amikor a hosszú tél után karjaik az akácvirág lombjaihoz hasonlítanak, hogy feje fölé emelt két karjával táncoljon, miközben derekát átöleli táncosa… vagy alig röpdöstette meg a levegőben például szoknyáit, mint amikor a szél dől neki a rét magas füvének… vagy alig ugrott pirosbarna, magas sarkú félcipőiben, rövid, fehér harisnyáiban, mezítelen térdével az ablakpárkányra, hogy azoknak is megmutassa magát, akik a szigorú táncmesternek nem tudták a kellő belépődíjat megfizetni, ugyanezért csak a Templom utcai ablak alatt leskelődtek a kihangzó zenékre és női illatokra, alig szólt volna ekkor Carmen valamit: – a szenvedélyes gitáros már szinte feléje repült az emelvényről, mint egy öreg nyírfa seprő vagy egy virgács a szélvészben; mint egy száradó alsónadrág a fehérneműkötélről, mint egy féltékeny káromkodásfoszlány, és a gitár húrjai oly kétségbeeséssel pengtek, mintha akkor nyúzták volna elevenen az állatot, amelynek bőréből készültek.
Átkozott gitárosa! Féltékenységében olyan ódon volt, mint egy őrült románc, amely valamely várudvaron hangzik, míg szerelmes, heves, térdeplő, de gyomrozó tekintetével vetélkedett bármely óbudai legénnyel, aki a tánciskolából hazafelé menet a temetőn kíséri át hölgyét, és valamely sírdombra kényszeríti leülni, és a sírdomb alatt egy hadastyán (veterán) pöfögteti a helikonnak nevezett nagy réztrombitát, vagy a nagydobba bele-belevág. Ilyen szerelmes volt valaha a veterán, míg most sírján ugyancsak a szerelemnek áldoznak fiatal párok…
Ah, Carmen, az óbudai dohánygyár munkásnője, már előre félt a vasárnapi éjszakától: vajon hol veszi őt üldözőbe a gitáros, hogy még a szerelemnek se élhessen oly önfeledten, mint többi társnői, akik vasárnap szerettek, mert egész héten dolgoztak a m. kir. Dohánygyárban, és nehéz munkájukat csak a vasárnap reménységével tudták enyhíteni!21
