MÁSODIK FEJEZET • Pünkösd
MÁSODIK FEJEZET • Pünkösd
A „Fácán”-nál majális volt.
A tabáni és vízivárosi tornyok litániai harangszava, valamint a Retek utcában kiragasztott zöld cédula közölte a fiatal nőkkel, hogy ezen a délután táncmulatság van a „Fácán”-nál, amelyhez Piros Flórián zenekara szolgáltatja a tánczenét; a kitűnő italokról és ételekről az ismert vendéglős gondoskodik.
Eljöttek tehát a rózsaszínű és kék ruhák a budai utcák öreg házikóiból, s az ifjú fürge lábak ugyanazon nyomokba léptek a kopott kövezeten, az erdei avaron, a kanyargó gyalogúton, amelyet egykor a nagymamák hagytak hátra. A vak hegedűsök, lábatlan harmonikások, akik a keresztutaknál úgy helyezkedtek el, mintha a várostól örök időkre kibérelték volna helyüket, ugyanazon nótákat vonták, amelyeket a majálisi fiatal nők anyáinak húztak, amikor azok először jártak májusban az erdőn. A szőke és barna kontyok, a hullámos hajak, a szívben repdeső jókedvek, a pajkoskodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjénillatát őrző fehér harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező vágyak eljöttek a „Fácán” ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a kopott aranyozású tükrökbe, amelyekben régi dámák arcai rejtőznek, mint a folyam mélyében az eldobott gyűrűk, amulettek…
Felcsattogtak a kedvek, mintha egy láthatatlan karmester tapsolva jelt adott volna a mulatság megkezdéséhez, a varrógép mellett töltött éjjelek remekművei, a lengedező szoknyácskák valamely fuvalom révén megmozdultak, és repkedni kezdtek; a gondban, házi munkában, ódon padlók járásában megszokott leánylábak meginogtak, mint az alkonyi szélben a virágszálak: számtalan kis hegedűs telepedett a falombokra és a szívekbe, és egy meleg lehelet szétfújta a „Fácán” felett azokat a tavaszi virágmagvakat, amelyekből a szerelem terem. A hűvös kis kezek, amelyek321 tán még a délelőtti mise imakönyvétől voltak hidegek, vagy fáradtak a főzőkanáltól, felmelegedtek, amint kinyúltak a táncosok felé. A jó táncosnők oly elbizakodottan vetették magukat a tánc áramlásába, mint az úszók a hullámokba. Lángban állott a szende szűz, fogak lezárt sövényei megöl visszafojtott hangok törtek elő, és Karmolin, egy öreg budai kéjenc már ott guggolt a lyuk mellett, amelyet annak a kamrának a deszkafalába fúrt, ahová a leányok ruháikat mennek megigazítani.
Eljött a majálisra Damasztiné is a leányaival, és ott szokás szerint feltűnést keltett.
Damasztiné, „igazgató özvegye”, mint névjegyein olvasható, azoknak a negyvenes évekbeli öreg, előkelő úri asszonyságoknak a hivatását választotta életpályául, akik egykor a régi Pesten és Budán minden utcában feltalálhatók voltak: vidéki kisasszonyokat fogadott el kosztra és kvártélyra, atyafiságos indulattal vezette a lányok nevelkedését. Zenére, francia nyelvre, illedelemre és nagyvilágias társalkodásra oktatta Damasztiné a gondjaira bízott leányokat. Soha sem szökött meg egyik se színésznőnek vagy légtornásznőnek, ámbátor a fiatal hölgyeknek nagy kedvük van e pályákhoz. Inkább némi kis szerelmet vittek haza tornyos falusi otthonukba a Damasztiné leányai, amely szerelmek gyakran házassággal is végződtek. Sok szegény budai fiatalember, istentől elhagyott kishivatalnok, városi tisztviselő (különösen, ha már „kinevezett” volt) köszönhette Damasztinénak, hogy módos feleséghez jutott. Az asszonyság tekintélynek s megbecsülésnek örvendett a Vízivárosban, holott a budai anyák nem mindenben helyeselték Damasztiné nevelési módszerét. A Damasztiné kisasszonyai – a vízivárosi vélemények szerint – sokkal többet engedtek meg maguknak, mint más polgári kisasszonyok. Az „igazgató özvegye” bizonyos mágnásos allűrökhöz szoktatta a falusi virágszálakat, különösen öltöztette őket, megengedte, hogy vasárnap délutánonként fiatalemberek jelenjenek meg a háznál, és a zongora körül megforgassák a kisasszonyokat; Damasztiné aranyos fejkötőben, és bombassin selyemruhában trónolt az összejöveteleken, és nyomban észrevette, ha a kisasszonyok a fiatalemberrel a mellékszobába vonultak. A litániáról jövő budai asszonyságok megjegyzést tettek, midőn a zenétől, énekszótól, vígságtól hangos vízivárosi ház mellett elmentek. De Damasztiné azzal pipálta le őket, hogy minden esztendőben férjhez adott egy-két lányt a gondjaira bízottakból.
Természetesen a „Fácán”-beli majálison is a Damasztiné kisasszonyai voltak a nyertesek. Ők tudták legjobban a polkát, nem hibázták el a322 négyest, a valcert úgy táncolták, mintha hatvanas évekbeli katonatiszti bálokon tanulták volna. Szemükkel és legyezőjükkel úgy játszadoztak, mint a legelőkelőbb dámák az operai páholyban. A frizurájukat készítette, és ruhájukat mindenféle szalagokkal díszítette Damasztiné, amihez csak neki volt ízlése.
Négy leánya volt ez idő tájt az asszonyságnak. „Akármelyik megér egy második kerületi házat vagy akár egy állami tisztviselőt!” – mondogatta Damasztiné. Ám a leányok között volt egy bizonyos Antónia nevezetű, akiről némelyeknek (így Rezeda úrnak is) az volt a felfogása, hogy a budai ház mellett még egy sas-hegyi szőlőbirtokot is felér értékében.
Antónia ötven esztendeje járt a „Fácán”-ba majálisra.
Ő volt az, akiért párbajokat vívtak kék cilinderkalapos, lila színű gérokkos, fehér pantallós gavallérok (akik manapság a családi arcképalbumok ábrándos fotográfiái közül nézegetnek) fehér köpenyeges katonatisztekkel. Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öregembereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul tartják kezüket poharaikon a Szarvas és Kereszt téri kis kocsmák sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fő utcai templom előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik a fiatalember. A Bástyasétányon ő andalgott alkonyatokon, míg lenn egy kis udvari kocsmában a Säckingeni Trombitás dalát fújja valaki. Az ő lábát érezték a régi cukrászda szűk asztalkáinál a gavallérok. Ő jutott eszükbe a magányos férfiaknak, midőn a Mátyás-templomon toronyzene volt. Ő pergette a varrógépet zöld cserepes növénnyel berakott ablak megett, a félig földbe süllyedt tabáni házikóban. Őróla álmodtak szegény, kopott költők, midőn a budai leányt ábrázolták munkájukban. Ő ment fel szelíden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon, midőn az őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka énekeltek a mély utcában, ő csalogatta maga után a bolyongókat a Jezsuita-lépcsőn, ő kapta azokat a szerelmes leveleket, amelyeket csendes délutánokon valakinek írni szeretnének a költők, ő ment oly illatosan vasárnap délelőtt a templomba, mint a májusi oltárok, őt dicsérték a régi terek, kanyargós utcák, mohos házak a pestiek előtt, akik némi kis romantikát szívni mennek át Budára (nővel a karjukon vagy nő nélkül a szívükben), ő jutott eszükbe a köszvényes öreg uraknak a Császár fürdő platánjai alatt, amikor a bosnyák katonazenekar déli zenét játszik, ő volt az a nő, akit sohasem lehet elfelejteni, és mindig ifjan, üdén, bájmosollyal áll a férfiak szíve oltárán.323
Rezeda úr azt hitte, hogy már nagyon régen ismeri Antóniát, vagy legalábbis anyját vagy nagyanyját vitte sétálni, táncolni, kísérte templom után, csalogatta a meredek erdei úton, amely a Sváb-hegyre visz, és kellő időben megtalálta a vigasztaló hangokat, vagy a mulatságos szófordulatokat.
Tudott-e Antónia e régi szerelemről?
A nők, bármily fiatalok és tapasztalatlanok, mindent tudnak, amikor egy öreges, rajongó gavallért bemutatnak nekik, mint Rezeda úrral tette Damasztiné, midőn szünet lett a táncban, és Antónia hízelkedő mosollyal kereste fel nevelőanyját. Egy pillanattal tovább felejtette kezét Rezeda úr kezében, s szemével végigsimogatta a gavallér fehér mellényét (amelyet egykor egy hölgy hímzett), és öntudatlan kacérsággal perdítette rózsaszínű szoknyáját Rezeda úr térdéhez, mintha régi szerelmi viszonyt óhajtana felújítani.
– Valóban nem tudnám megmondani, hogy mi lett abból a leánykámból, aki iránt érdeklődik, Rezeda úr. Annyi bizonyos, hogy nem volt boldogtalan, mert a boldogtalanságról én leszoktatom a gyermekeimet – folytatta a beszédet Damasztiné.
(„Ó, én már tudom, mi lett belőle” – gondolta magában Rezeda úr, és hosszasan Antónia sugárzó szemébe nézett, mintha ekkor látott volna először életében leányszemeket.)
Antónia még a távolból is visszanézett, azzal a titkolatlan érdeklődéssel, amely zavarba szokta hozni a legokosabb férfiakat is. Rezeda úr fél füllel hallgatta Damasztiné előkelő szavait:
– Az én házamnak olyan hírneve van, hogy a nagymamák is hozzám kommendálják unokáikat, nem felejtenek el, midőn fehér hajjal, merengő fővel andalognak az emlékezés kertjeiben. Ó, én megtanítottam őket, hogyan kell sétálni, járni, fejet tartani, arcot választani, hogy mindig érdekeseknek tűnjenek fel a férfiak előtt. Az egész élet nem jelent egyebet, mint annyit, hogy mindig érdekesek legyünk. Azt hiszem, korunkban az a divat, hogy a nők szerelmi boldogtalanságot öltenek magukra, és így hódítják a férfiakat. Mit hallott Rezeda úr a mostani divatról?
Rezeda úr bár nem volt barátja a felesleges beszélgetésnek, a régi ismeretség révén felelt Damasztinénak.
– Azt hiszem, a harangszoknya a divat… s a bánatos arckifejezés a magános sétán jobban illik a nők arcára, mint a hideg közöny.
– Tehát azt gondolja, hogy leányaimat neveljem bizonyos mélabús324 magatartásra? Azt hiszi, hogy a férfiak még mindig szentimentálisok, mint a mi időnkben voltak? Emlékszik, mennyit szenvedtünk, sírtunk egymásért, mert az volt a módi?…
Rezeda úr veszélyesnek ítélte a társalgás folytatását, azt indítványozta tehát, hogy üljenek uzsonnához, amit a jelenlevő kisasszonyok helyeseltek, míg Damasztiné sóhajtott:
– A férfiak sohase áldozzák fel a fehér asztalukat a legszellemesebb nő kedviért sem.
A „Fácán” árkádjai alatt volt terítve (míg az udvaron a tánc folyt). A kocsmáros még abból az időből ismerőse Rezeda úrnak, mikor szerelmeit télen is a „Fácán”-ba hordta szánkán, és a meleg vendégszobából ábrándozva nézegették a sűrű hóesést, s lélegzetetvisszafojtva figyeltek, ha idegen száncsörgés hangzott fel az erdőben.
A rántott csirke olyan ízes volt, mintha nem is kocsmában készült volna, hanem azoknak az asszonyságoknak az elemózsiás kosarából való, akik egykor háznépükkel a budai hegyek közé kirándultak, és a zöld gyepen zsíros papirost hagytak hátra. A frissen csapolt sárga ser habja úgy ment fel és alá a füles poharakban, mint a harmonikát húzzák boldog népies mulatságokban. A bor piroslott a talpas poharakban, és boldog mámort ígért kacsintó szemével, amely mámortól egykor már a régiek is elfelejtették mindennapi gondjaikat, szerelmesek lettek az öregek, pajkosak a dámák, önfeledkezők a kisasszonyok. Retkek vöröslöttek, mint falusi kisasszonyok. Fagylaltok illatoztak, mint ifjú delnők. A sajt, mint egy elővigyázatos öregember, cúgos cipőben, meggondoltan ballagott mindenféle ennivaló után. Damasztiné, mint afféle vérmes asszonyság, elment igazítani a fűzőjén. Rezeda úr bonvivánt hangulatokban ringatózott, a tánc szakadatlanul tartott az udvaron, mintha csak így volna érvényes a tavasz, a szerelem, a sóhajtás, a vágy, amely nagyobb szekereken jött a városból a „Fácán”-hoz, mint amilyenen a söröshordókat szállítják. A bomladozó kontyok, az izzadt nyakszirtek, a megzavart toalettek egykor mind emlékei leendenek a majálisnak; a levetett ruhácskák és ingek szerelmes szavakat potyogtatnak ki magukból, midőn lefekvés előtt otthon kirázzák őket. A szoknyák, bár még ez idő tájt hosszúak és bővek voltak Pesten (a háború hosszadalmasságában rövidülnek meg évről évre a szoknyák), mikor aludni mennek, elmondogatják egymásnak, hogy mit hallottak és láttak a majálison; még a szemérmetes alsószoknyának is van ilyenkor regélnivalója, hisz ő is többször kivillogott a forgatagban titkos helyéről. A cipők ezernyi325 lépésről tudnak (midőn fáradtan hazakerülnek), amely lépésekhez eddig nem voltak szokva, tudnak sétákról a tánc után, az erdő rejtett részeiben, tudnak heves és kiszámíthatatlan mozdulatokról – egy kis füles (egy fehérke) a padra állott, hogy elérhesse a fiatalember száját… Az erdő meghallgatja a csókokat, legfeljebb a madarak éneklik el másnap, akiknek úgysem érti senki a szavát Pesten.
Lám, Rezeda úr is merengett az asztalmaradékok felett, egyedül maradván a tornácon egy sajthéjjal és a kiürített sereskriglivel, midőn is tavaszi esőfürgeségű léptek hangzottak fel a háta megett, pántlikás kis cipők oly gyorsan hoztak erre valakit, mint a bárány szalad a zöld mezőn, ibolyaillat jött egy nagy nyitott ablakon át az erdő mélyéről, és valaki hátulról befogta Rezeda úr szemét, és gyorsan megcsókolta bal oldalról az arcát. Édes kis csók volt; melegebb, mint a fülemülefészek, és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.
Rezeda úr nyomban sejtette, hogy a csókolózó nem lehet más, mint az egyik jól nevelt Damaszti kisasszony. Ámde Antóniára nem mert gondolni, holott mégiscsak ő volt a kis bűnös, amint Rezeda úr hirtelen hátrafordult.
– Kérem, ne haragudjon rám – szólt a leányka szemérmetes, fojtott hangon.
Rezeda úr fölényesen mosolygott, de mikor megszólalt, észrevette, hogy csuklik a hangja.
– A világért sem, gyermekem… Köszönöm, hogy eszébe jutottam, mert én kegyedet nagyon szeretem.
– Én is szeretem – felelt Antónia, és kezét gyorsan kiszabadítván Rezeda úr kezéből, elillant a tornác üvegajtaján át, hogy senki sem vehette észre megjelenését. Egypár perc múlva egy kefehajú hadnagy karján lejtette a csárdást, és táncosa vállán át többször és titokzatosan pillantott az egyedül maradt Rezeda úrra, holott a kefehajú meglehetősen tartotta szóval: még a levegőbe is emelte, amint ez divat volt.
Rezeda úr öreg gavallér módjára először mély megindultságot érzett a fiatal hölgy megfeledkezésén (néha sajnálta a nőket, a szegény áldozatokat, akik mindenüket odaadják a férfiaknak, míg ezért többnyire a bókok és hazugságok hamis pénzeit vágják zsebre). Későbben elfelejtette korát, tekintélyét, deres haját, bölcsességét, és a kisasszony harmadik titokzatos pillantására számolni kezdett azzal a gondolattal, hogy vénségére bizonyos szerelmi kalandba keveredett.
Természetesen hallott ő is, mint minden vénülő férfi, az igen fiatal326 hölgyek titokteljes vonzalmáról az öregebb férfiak iránt. Így van az oroszlánoknál is. A legöregebb hím oroszlán veszi feleségül a fiatal nőstényeket. Ámde magánéletében még nem tapasztalta, hogy őszülő fürtéinek különösebb varázsa lett volna. S bolond férfi módjára (ahelyett hogy megtöltötte volna a poharát a sashegyivel, hogy felejtse a világi élet hiábavalóságait), félig behunyta a szemét, és tünde képeket festett maga elé Antónia bájairól. A Rezeda úr lelkével ismerősek sejthették, hogy Antónia szemeit azon régi szép nők élveteg szemeihez hasonlította, akik manapság már csak olajfestményekről vagy amulettek kis képeiről nézegetnek vissza soha el nem múló kéjes mosollyal; férfisorsokat fújtak el az ajkak egy lehelettel; a nyak vonalai éjfélkor is kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében, és a lágyan domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni.
Rezeda úr néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában, a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szívesen átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik évén túl bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába várt a János-hegyen. Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás várótermében, és nem jött el a megbeszélt napon a Császár fürdőbe. Vagy… ez vagy amaz, a nők közül, akik szemmel, szájjal, kézzel és lábbal mindent ígértek, és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér úréban. Antóniának egy ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie, és ifjúságát feláldozni. Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta hősünket… Rezeda úr elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a várt szerelmi óra elkövetkezik, és a kis lábak majd elhozzák drága terhüket a megbeszélt találkozóra.
Alkonyodott, és a pincérek, vendégek, cigányok többé-kevésbé leitták magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcú öregemberek, mintha a kakukkos óra szólalna meg, a söröshordókat úgy gurítgatták elő a jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak egymással, míg a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sűrű egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol327 féltékeny vagy sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampionokat kezdte felgyújtani, és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyújtott rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti cigányprímások mint amorózó színészek mutatkozni hallgatóik előtt.)
De nemcsak a „Fácán” udvarában andalgott a zene, hanem megszólaltak hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikusok, akik csábító dallamokat vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei utakra, elhagyott padokra, bokrok sűrűségébe, fák lombjai alá hívogassanak, és ott megismertessék őket a magányban felébredő bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig ismert gyönyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör, és így a nők nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől, hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öreg asszonyságok, hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostűt lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasító tekintetük mikor válik kancsalítóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a mohón élvezett csókok, kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda úr régi ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalítása, midőn az erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a kártyához, amely saját magát az embert jelenti.
A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampionok alól, amíg odafent az árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848-ban vagy még régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszínűre festett bajuszú gavallér társaságában, akit a jó szerencse hozott elő valahonnan, hogy Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót, valamint ennek jóságát, béketűrését és megbocsátását. Damasztiné jól nevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat, és eltünedeztek a közeli erdőben, és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda úr éles szeme volt helyén, és nyomban észrevette, midőn Antónia kiválott a táncosok forgatagából.
– Ismét megcsalnak a nők – gondolta magában az okos Rezeda úr, és szíve a torkában dobogott.328
S nyomban elindult az erdei úton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák (Nefelejts! felírással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott hajtűk, lepattant ruhakapcsok, elveszített fodrocskák és elhányt zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sírt valaki), alig elszívott cigaretták, tarkabarka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a szerelmeseknek.
A bokrok megrezzentek, mint bűntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe állított szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez idő tájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és távol az erdőben. („Nem” – mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta, hogy ez a nem „igent” jelent. „Ne bántson!” – szóltak valahol ijedt suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a Zugligetben, hogy ez az ijedelem gyorsan elmúlik.) A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben oly közömbösen mutatják a beléjük vésett szíveket, neveket, emlékezetes dátumokat, mintha öreg bogarászok unalmukban vésték volna testükbe a hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihengő szerelmektől. (Vajon, mit érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a zugligeti padra, amelyekbe az ő monogramja van belevésve?)
Antónia mint egy meleg álom ütközött a leskelődő Rezeda úr karjaiba.
– Engem keres? – rebegte. – Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről nagyasszonyunk az elmúlt tél hosszú estéin (midőn tollfosztás helyett a saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai), annyi nagyszerűt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.
– Köszönöm, gyermekem – felelt Rezeda úr bánatos hangon. – De vajon ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?
– Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak úgy gondolom, hogy Engelbertnek hívják.
Az erdei út sötétjében úgy tapadt Antónia Rezeda úr karjaiba, mintha éppen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda úrnak borús sejtelem szállongott a szíve körül, mint öregember feje körül a pipafüst, csak reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi, bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda úr régimódi gavallér volt, aki úgy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közelíteni.)
– Jönnek. Isten vele! – rebbent fel Antónia, és álomszerű gyorsasággal hagyta egyedül Rezeda urat.329
Senki sem jött az úton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a bokrok tovább titkolóztak, és Rezeda úr úgy állott lehajtott fejjel a sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt. Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is mindig megcsalta, és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi szokása ez, akik férjeiktől titokban így kérnek bocsánatot.
Rezeda úr helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot akasztották, amíg az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi Budán vagyunk, Rezeda úr nem kerülhette ki a németes hangulatokat.) De a sétapálcának még nem halt meg végleg a szíve, és fájdogált, sajgott, és még nem is egészen úgy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt, hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készítenek kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhítsék. Rezeda úr nem volt költő, de értett valamit a kuruzsláshoz, s ezért ezt mondta magában:
– Eh, csak egy szőke volt, mint a vanília fagylalt, amelyet Valériával, Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágították a szívem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett őrködnek, de végül mégiscsak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki az utolsó kenetet feladó papot kíséri. Nem akarok többé meghalni szőke nő miatt, elég volt e macskacsalfaságú fajzatból.
(Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda úr itt-ott oly régies szavakban és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak nagy mennyiséget a jelenből, a boldog múltban járunk mindig, amelyre a lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhítattal gondolnak vissza, mint a búcsújáró Máriájára.)
És midőn Rezeda úr néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.
– El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sírjak, szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom? – monda Antónia oly hévvel, hogy Rezeda úr elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan szorította ismét karjai közé a visszatért szerelmet, és hajfodrocskáival olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről csodált és forrón kívánt nőt és annak drágalátos hajzatát adná kezére a véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehér harisnyás330 bokái után úgy nézett, mintha a susztert ítélné Pest legboldogabb emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: ő volt az ismeretlen, elérhetetlen nő.
– És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál? – kérdezte Rezeda úr olyan félénken, mintha halálos ítéletét várná.
– Senki. Unokatestvérem, azt hiszem, Balthazárnak nevezik, de ez nem is fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.
S Antónia ismét eltűnt az erdő sűrűjében, amelyből úgy sóhajtott a szél, mint egy leányiskola hálóterméből.
Nem, többé nem kezdek ki barna nőkkel – védekezett Rezeda úr a szívfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a bánattal, mint egy madárijesztővel. – Nem kellenek a barnák, akik külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a tragédiákban, míg szívükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélegzetfogytáig, csurgó verejtékig, végkimerülésig fújnak szájjal, megdolgoznak kézzel és lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentúl azért sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire, mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán összeszed minden megmozdítható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hívom őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszívják a levegőmet, melyben oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukas szívű táncos; nem akarok álmodni se göndör fürtű nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet úgy rengetnek, mint valamely jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sóvárgó lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük szivárvány hártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely lassúdan lefelé hajlik. Búskomoly férfiú leszek, aki nem fordul a másik oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás lépte hangzik fel az ablaka alatt.
Rezeda Kázmér úr most már elindult, hogy megvalósítsa elhatározását, a kis nóták, amelyek láthatatlanul fújdogáltak a pünkösdi éjszakában, fájdalommal, irigységgel töltötték el a szívét. Eszébe jutott, hogy milyen régen nincs már jókedve, mily hosszadalmas évek óta ül nyakán a gond és szomorúság lovagja, mily régen gyűlöli azokat, akik bátran és ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek szemébe!331 Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt okozott volna. Íme, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szívvel, háládatos szemmel, áhítatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelídek, lesütöttek, szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan csengnek-bongnak az orgonavirágillatú vasárnapi miséhez. Nem, többé nem bocsátja meg Antóniának, hogy gúnyt űzött hiszékenységéből.
Ezentúl csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor egyedül és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.
Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda úr, mint a régi színdarabokban mondják a monológot, mert hirtelen szétnyíltak a bokrok, és Antónia lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve, és sértett hangon így szólt Rezedához:
– Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a képzeletében, új ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni a társadalmi illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével, köszönöm önnek, hogy idejében kiábrándított illúziómból, adja vissza a legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.
Rezeda úr a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott, és nem jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.
– Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy gyanúsításával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.
– A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia, és levette Rezeda úr karjáról a selyemcsipkéből és illatos fából való kis szerszámot, amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.
Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda úr, mily illatos, különös, izgalmas gyönyört veszített el, amelyet bizonyosan megnyer vala a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik, és nem bőszíti maga ellen a kancsi Antóniát, aki hosszú szempillái alól gyűlölködve, megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.
– Én a komoly, megbízható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a332 szerelmi koldusokat. Én akarok sírni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt, kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én írom a könyörgő, könnyes leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok, azt kegyetlenül felrúgom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit vegyek a nyakamba!
Így szólt Antónia, és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellett sem tudott eligazodni e váratlanságban.
– Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen minden vándorló legényre… Majd, ha megtanít sírni, álmatlanná, boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm, és felelet helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanít az édes, keserves szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó hímzésre, a naplóírásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gúnyos mosollyal mutat be fiatal gavalléroknak, és szélesen hátat fordít, amikor a fiatalemberekkel az erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakítja a körmöm, amellyel görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti, hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…
Rezeda úr megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jólesett a korbácsütés a női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő lábszárain lépni sem tudott.
– Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, de most engedd meg, hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem, hogy örökre velem maradjon testednek jó illata – rebegte Rezeda úr.
Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek, legártatlanabbaknak ítélünk, felemelte a lábát, mint egy balerina, és könnyedén megrúgta középen Rezeda urat. S ezután nyomban ott hagyta a rajongót.
– Ő az, Margaréta! – kiáltott fel Rezeda úr, és elmúlt életéből elébe állott egy fekete, kondorhajú szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette vele a Császár fürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton.333 Úgy látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rúgnak az unokák az ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt, hajzatot és arcot, hogy vissza-visszajárjának megkínozni ugyanazon férfit. Rezeda úr szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a szelíd és odaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos Margaréta nevű hölgy folytatja szerelmi bosszúállását, és néhány percre kölcsönkérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát, hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők egymástól.
(Margaréta, ez a kancsal szívszerelem, aki többet kínozta Rezeda urat már akkor is, mikor még szerette és kincseivel megajándékozta, már sokszor lecsapott Rezeda úrra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája, rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett, és biztonságban hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda úr szakított, akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem rettent meg Rezeda úr a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta, nem jött meg az esze a „dühös emberek” támadásaitól, akik úton-útfélen megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza Margarétához, midőn az álöngyilkossági kísérletet követett el barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről. Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda úr üldözésével, és igyekezett mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte magára, hogy bosszút álljon. Hisz az igazi Antónia szelíd és alázatos, rosszra képtelen.)
Majd elválik minden a reggeli harangszóra, gondolta babonásan Rezeda úr, aki már hosszú évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét, életét. Amíg csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ám ha egyszer majd nem hallja e jótékony ébresztőt süket fájdalmában vagy csukló zokogásában, akkor… remélhetőleg még messzire van ez az időpont.
Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből, és Damasztinéhoz tartott, akit néhányszor megölelgetett és meghallgatott, mintegy hálából a múlt időkért. Damasztiné nagy keble megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja megcsuklott, amikor közölte Rezeda úrral, hogy elvesztette az egyik harisnyakötőjét, és szeretné megtalálni azt az erdőn.
– Későbben – felelt Rezeda úr sokat ígérően, és egyelőre a borozásnak szentelte magát, amint mindig, amikor valamely árnyék volt a szívén.334 Bár a borital mértéktelen élvezete sok zavart idézett elő életében, lelki és testi depressziók okozója volt, szégyenletes emlékek költötték fel mély álmából, és boldogtalanná tették napját: amíg itta a bort, addig nem érzett semmi kellemetlenséget. Ifjúkori szerelmei és sikerei oly közel látszottak, hogy csak a kezét kellett utánuk kinyújtani; egykori kóborlásai most érdekes kalandoknak tűntek fel; boldog utcákat látott, ahol könnyed, gondtalan szívvel nyitott be barátságos házakba, ahol a ház hölgyei évek óta várták, és minden más kérőt visszautasítottak; asszonyok csókját és gyengeségét, leányok elerőtlenedését és megadását, férfiak áldozatkész barátságát, a kártya szerencsés fordulatait szinte erőfeszítés nélkül lehetett elérni a bor segítségével; nem fájt semmi sem a múlt időkből, tréfának látszott mindaz, ami a háta mögött maradt, és a jövő tündöklött.
Ekkor hazafelé készülődött a fájdalmas arcú Damasztiné, miután hiába várta Rezeda Kázmér urat, hogy a szép múlt időket megbeszélje vele: a nagy keblű asszonyság pityergősen állott szemben Rezeda úrral, mint egy megsértett gyermek:
– Hazamegyünk már, nem kísérne el?
Eközben Damasztiné leányai összegyülekeztek, mint csirkék a kotló körül. Valamennyinek felhevült volt az arca, csak Antónia volt sápadt, mint egy halálfő. Merev és fagyott volt arca, amilyen egykor a koporsó párnáján leend. Szép, üde arcbőre alól eltűntek a zsírpárnácskák, a csontok kisárgultak, és a szemgödrök mélyében síri setétség ült. Oly csúf és ijesztő volt Antónia, hogy Rezeda úr nagy elégtételt érzett. – Meg fog halni a nyomorult, mert megcsalt! – gondolta magában, és nem sajnálta Antóniát, midőn az szédülve, tántorogva kapaszkodott Damasztiné karjába.
– Mi a manó ütött beléd? – kérdezte mérgesen az asszonyság.
– Nagyon rosszul vagyok – felelt a lány.
– Úgy! – dörmögte magában Rezeda úr, és elfordult. Megelégedetten hajtotta fel borospoharát, és egy régi ismerősére gondolt, aki a bábától jövet ugyanilyen sápadozó arccal, halálra váltán kereste fel, és a bérkocsi ernyője alatt bevallotta, hogy megcsalta őt… Hogy is hívták? Ahá, Izabella volt a neve, és egy adóhivatalnokhoz ment végül férjhez.335
