ELSŐ FEJEZET • Május

Teljes szövegű keresés

ELSŐ FEJEZET • Május
Tegnap este tíz órakor érkeztem meg a gőzhajóval, és még csak annyit ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a „Piros almá”-ban láttam; kedves arcú öreg korhelyeket, magukban mosolygó sörivókat, forró szájukat hideg borral öblítgetőket… Valamint nem ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt, és ezek a cipők külsejükkel elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan – gondolta magában Rezeda Kázmér borús reggeleken, amikor szomorú álmából felébredt, és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…
Huszonöt esztendeje lakott Pesten, és akkor érezte magát legjobban, amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Új szempontból, új látószögből kellett nézni az embereket és a világot, a pesti körutakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az embergyűlöletet, a fölényt, az unalmat, amellyel hosszú pesti tartózkodása alatt felvértezte magát a mindennapi élet kellemetlenségei ellen. Meg kell fiatalodni, elölről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap érkezett volna a Tisza mentéről Biasini úr gyorskocsijával, és a várost olyan állapotban leli amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az embergyűlöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.
Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni akarja a múltat; Rezeda úr oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli315 hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy borisszák a rózsaszínű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomorúságukat.
Rezeda úr úgy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.
A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott, egy idegen város tartozékai…
Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben vagy egy más nagyvárosban, ahol rövid ideig tartózkodott, és úgy gondolt vissza a városokra, amint a házasságtörők a nászútjukra.
A kapun kilépve egy napsugaras várost lát, amely most szárad a májusi nedvességtől.
A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a 48-as forradalom óta – különösen jó szagú e reggelen.
A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire péksütemény- és szalámiszaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda úr ifjúkorában, mikor még azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.
A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van, és virágcserepeit rendezi Zefi, a vörhenyeges hajú kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély belvárosi udvarokon a szivattyús kút maradványa körül zöld növényzet látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak; akik már egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott szerelmeiket. (Rezeda úr ezeken a reggeleken úgy képzelte a régi Pestet, hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek, vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdíjas öregurak harmonikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték az időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda úr köszöntését, mintha az valóban nagyon ifjú ember volna. A piacról hazatérő szakácsnak kosarából üdén zöldellt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja, és a szobalányok úrnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba kapott francia sarkú cipőben siettek a fűszereshez, és frufrus fejükkel észrevették a csinos fiatalembert. (Rezeda urat.) A jó álomtól felüdült arcú polgárasszonyok régi kesztyűvel kezükön rázták ki a portörlőt a tegnapi316 bánattal, és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyűk fogásában.
Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó utca, mintha senki sem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk … A régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a bútorokat még a nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a falra, és levendula (a bolhák ellen) s egyéb ártatlan illatok voltak a szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy terítéket az asztalról, darab idő múlva ujjal pótolják. A plébániahivatalban nem apad a hivők száma, annyian házasodnak, ahányan meghalnak.
Rezeda úr boldog áhítattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az ódivatú, cilinderkalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsú derekú dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, mint mindig a Múzeum előtt vagy a Duna-parton sétálgattak.
Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok divatos dalait dúdolgatják magukban, és a házibálon a negyvenes évek táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor részt vettek a pesti iparosok és kereskedők bálján, és mostanában is oly áhítatosan mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe, mindig visszatérnek, ha unokáik a fennmaradott régi képeket nézegetik, az albumokban lapoznak. Daguer fotográfiáit előveszik, ahol díszruhájában áll a nagyapa vagy a nagymama. Ó, ezek az emberek nem ismerték az észbontó szenvedélyeket, a csúf bűnöket, a házasságtöréseket, az őrjöngő, féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla emlékezet; mindig illatosak és áhítatosak voltak ők, mint a virágok, úrnapi oltáron.
Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a könyvekben és régi újságokban olvasgatott. A múlt század gyönyörű és ábrándos Pestjét kutatta a Belváros szűk utcáiban. S boldog volt némely májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként elfogni az ódon házak között. (Ó, bár jönne szamaras kordéjával a vízárus, és Duna-vizet kínálgatna nyitott kapuk előtt!)
Mindig úgy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán mind messzebb tűnt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az életuntság,317 a magányban érkező bús gondolatok berozsdásították lelkét, mintha végképp eltűnt volna az élet folyamának lerakodó fövénye alatt az ifjú Pest és Rezeda úr. De jöttek májusi áradások, amikor a negyvenesztendős Rezeda úr felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből, és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet, amelyet ügyes kéz lemosott.
Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyra nőttek, új palotákat építettek, és régi utcákat eltűntettek… de odabent a házak belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros, ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében láthatatlanul üldögélnek az egykori kereskedők, és az órások ugyanúgy igazítják az órákat, mint a hatvan év előtti Pesten. A légsúlymérő se mutat mást, valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá, a nagy elemózsiás kosarakkal, és a gyepen visszamaradó újságlapokat Emich Gusztáv betűivel nyomtatták. Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak, és a víg kisasszonyok a Császár fürdő aranyárnyékos platánjai alatt találkoznak a fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli tizenkettőkor Budáról az ágyúlövést, de a harangok ugyanazon hangon kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak új lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire átérnek Pestre, mintha a múlt századból hangoznának.
Reggeli sétájában Rezeda úr az Andrássy útig ért, és azokon a helyeken, azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a régi Pestet, és vele a múlt idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment el. Az Andrássy út elején azonban jól kinyitotta szemét.
A májusi ragyogásban fürdőző út Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig boldog volt, és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.
A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos ruházatú, gondtalan arcú járókelők mellett valóban olyan hangulatot érzett Rezeda úr, mintha egy ismeretlen jókedvű, boldog városba tévedt volna; húszesztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szívében, és tegnap hallott egy dalt, amely öt percenként visszatér az emlékezetébe.
A Bajza utcáig ment, és senki sem zavarta meg jóízű hangulatában. A leveleikkel legyező fák új levegőáramlatokat hoztak az esőben megfürösztött318 városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha el nem múló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke vándorlegénye, mosolygó nők jöttek le a házak lépcsőin, hogy kesztyűiket gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon úgy ragyogtak az esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege, szegénysége, szívtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az Andrássy úton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.
Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szemben jövők vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem írja fel az aszfaltra legbúsabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban milliomosok nyájasan ülnek, és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.
Rezeda úr más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a lakosok a kellemes magaviseletet, míg bensejükben éppen úgy szenvednek, szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna, hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanús az eredete, a férfiak éjjel a börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos selymeit. De ezen a napon Rezeda úrnak jókedve volt… A kétférjes asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket, valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel haladt el, holott tegnap még gúnyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szívében.
Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatra méltó régi delnők közé, akik a temetőben így védekeznek a sírhalmukra telepedett vádaskodó emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vetkeztem, nem tehetek róla, az uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy megértő meleg szívet keressek… Bocsássatok meg, hogy nem áldoztam fel fiatal életemet az önzésnek és szomorúságnak!” Amint a házasságtörő asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott fiákerekben. Víg és elmés gavallérok ők, a híres Zrínyi kávéház319 hőseinek maradékai. A mohó, erőszakos tekintetű és szemtelen magaviseletű fiatal nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesítették, mint tegnapelőtt. A jó Isten árva lánykái ők, akik a negyvenes években költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda úr elandalgott, boldognak szerette volna magát érezni… A világháború előtt voltak ilyen tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök napján, amely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Öregek ifjúnak gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér úr is boldognak érezte magát. Elhatározta, hogy délután lóvasútra ül, végigutazik a budai utcákon, meghallgatja a földszintes kocsmaházak udvarairól kihangzó harmonikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a veres terítékes asztaloknál; majd végigkocsizik a Zugligeten, amely ünnepnap délutánokon szerelmespárokkal és vak hegedűsökkel van telve, stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg „Fácán”-nál, és végiggondol régi ifjúságán.320

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages