Angyalka tollpihéi
Angyalka tollpihéi
Ezt a történetet egy öregember beszélte el nekem, aki néhanapján meglátogatott a Margitszigeten, ahol is nem bújhattam el előle…
– Helyes – kezdte –, nem mászok fel a toronyba, hogy onnan elrepüljek Kassára. Csak hadd élvezze a püspök tovább is azokat a jövedelmeket, amelyek engem illetnének meg… De Angyalka dolgában nem engedek, akármit beszél. Angyalkával leszámolok, mert törvényes jogaim vannak hozzá. A Szent Terézia plébánia anyakönyvében mindenki megnézheti, aki akarja, hogy Angyalka az én leányom, az én nevemet viseli, én nevelgettem szárnyait, hogy repülni tudjon. Sajnos, mindig elrepült a háztól, és gonosz emberek megtépdesték tollait. Hiába vigasztalt a szomszéd, a bibliamagyarázó:
– Nézze, barátom, a szentkönyveket. Azokból kiolvashatja, hogy a legboldogabb apa, akinek leánya rossz útra tért – nincs is vele semmi gondja.
Én azonban mindig rosszkedvű lettem, amikor katonák kezdték verdesni a dobjaikat, hogy megsiketítsék a gazdasszonyokat arra az időre, amíg a kendermagos tyúkot szerencsésen ellopják. Szinte szemmel láthatóvá lett ilyenkor, mily gyorsan növekednek Angyalka karjain a tollpihék, amelyekkel majd elszáll a kéményen vagy az ablakon át a katonák után.
Máskor meg vándorszínészek jöttek, akik az utcán mindenféle csali nótákat énekeltek tarka nadrágjaikban, hogy a csontjaimban is szúrást éreztem a féltékenység miatt. Angyalkának ezekre a nótákra növekedni kezdett a bajuszkája, amelyet odáig beretváltattam, mert észvesztően szép volt azokkal a kis pihékkel ajka felett. De most hiába volt olló és kés, a tollpihéket nem lehetett visszatartani attól, hogy véglegesen napvilágra jöjjenek. Bizonyosan megpödörte őket460 Angyalka, amikor nem vettem észre, mert a vándorlegények mindig a mi ablakaink alatt próbálgatták hangjaikat.
De a legnagyobb baj akkor következett be, amikor idegen urak érkeztek a városi fogadóba, és unatkozva nézegették a toronyórát, amelyet, persze, ilyenkor megállított a harangozó. Honnan, honnan nem, Angyalka haja úgy megnövekedett, mint egy sátor, amely alatt kényelmesen elsétálhatott, akár ruha nélkül is. Földig ért ez a haj, és olyan illata volt, mint a virágzó kókuszfának. A zsidók nem árultak boltjaikban olyan finom selymeket, amelyek e hajzattal versenyezhettek volna. Ha el akarta volna adni a haját, hogy szegény öregapjának némi kis tokaji borocskát vásároljon karácsony estéjére, bizonyára megbolondult volna a borbély örömében. De szegény öregapja csak sligovicet ivott, mert egyéb nem tudta lerészegíteni. A részegségre pedig nagy szüksége volt, mert ugyanakkor a városban időző idegen urak is cserbenhagyták figyelő tekintetükkel a toronyórát. Olyan nyerítő hangon nevettek a fogadó előtt, mintha hirtelen lovakká változtatta volna őket Angyalka. Mások nyivákolni kezdtek, mint a becstelen macskák a holdvilágos éjjeleken. Öklözték egymást, mint a bikák. A Mózes-szakállúak, akik tudvalevőleg azzal vannak megbízva a világon, hogy lidércek módjára a kincset őrizzék – nekifutamodtak még éjnek idején is, hogy felköltsék az ékszerkereskedőt. Kövér emberek kezdtek táncolni, hogy Angyalka kedvéért lesoványodjanak; sovány emberek benézegettek a megunt lábasokba, hogy zsíros koncokkal potrohot neveljenek maguknak. Rablóbandák keletkeztek a környéken az utasok kifosztására, és hajdúk hamarosan felállították az akasztófát a dombon, ahová azokat felhúzzák, akik Angyalka tollpihéiben gyönyörködtek. A temetőkocsi gyakran végigment a városon, hogy összeszedje az öngyilkosokat, akik Angyalka miatt vetettek véget az életüknek. Magam is nagyot gyönyörködtem ama fiatalember holttestében, aki a hídról levetette magát a folyamba.
Ezen idő alatt annyit szenvedtem, mint egy olyan ember, aki nem tud meghalni, bár ideje elérkezett. Minden éjszaka, amikor Angyalka elrepült mellőlem, olyan hangosan hívtam a halált, hogy az okvetlenül meghallotta volna, ha legalább csak a kerületben tartózkodik. Kiszámítottam magamban Angyalka távollétében, hogyan fogok a sírban feküdni, és milyen rúgásokat fogok jobbra-balra osztogatni a szomszédaim között. Elkeseredtem, amikor Angyalka valahol,461 valamerre koszorúban táncolt, és hullatta gyönyörű tollpihéit. Mindenkinek adott belőlük emlékbe, csak nekem nem. Mindenkit szerencséssé vagy boldoggá tett a városban egy szál pihével a szárnyaiból, csak én, az atya küzdöttem azokkal a láthatatlan rémekkel, amelyek a féltékenység miatt megrohantak, amíg Angyalka tiszteletére megszólalnak a városban a legöregebb nagybőgők és a legfiatalabb hegedűk is.
A szomszéd megint csak átballagott a szentkönyvekkel.
– Boldog ember maga, barátom, nincsen felesége, de van annál több: leánya, akit mindenki szeret.
Ekkor ordítani kezdtem, mert éppen ez volt az a seb, amely égetett… Akit mindenki szeret!…
Angyalka meghallotta valahol a kiáltásomat, hazajött, rám borult, megcsókolt:
– Jól van, no, adok neked is egy pelyhet a bajuszkámból, ha már te is olyan bolond vagy, mint a többi férfi.
A pihét azóta szívem felett őrzöm… De egyszer még leszámolok Angyalkával azon elhullajtott tollak miatt, amikért annyian szerették.
(1925)462
