Ószerelem
Ószerelem
Azt hiszed, hogy még van az a fajtájú szerelem a világon, amelyről a régi könyvekben olvastunk, vagy óemberektől hallottunk?
…Elmegyünk például sétálni valamely nyilvános kertbe, mondjuk Pesten a Margitszigetre, Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvárott vagy Veszprémben, és egy padon üldögélve meglátunk egy fehér vagy fekete ruhás nőt, aki a napernyője hegyével látszólag csupán szórakozottságból írdogál a homokba – és akit aztán életünk végéig nem felejthetünk el?
…Elballagunk egy cukrászda vaníliaszínű ablakfüggönyei előtt a szokásos, mindennapi, szomorú gondolatok között, de a függöny egy helyen rést mutat, bepillantunk, anélkül hogy erre bármi okunk volna, s odabent meglátunk egy nőt, aki kezére hajtva bodros, szép fejét, várakozik valakire… Lehetséges, hogy évtizedek múlva azt gondoljuk, ez a nő bennünket várt, de nekünk nem volt lelkierőnk a kilincsre tenni a kezünket?
…Előfordulhat még napjainkban az az eset, hogy egy elrobogó vonat ablakából vagy egy tovapergő kocsi ülésében meglátunk egy kedves arcocskát, amely oly bizalommal tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szinte kérdezni látszik szemével: „hogy van azóta, kedves barátom?” – és mi évekig mérhetetlen szemrehányást teszünk magunknak, hogy a hangtalan kérdésre nem feleltünk idejében, megvártuk, amíg a kocsi, a vonat elment, és csak azután jutott eszünkbe a választ megadni.
– Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem láthatom.
…Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfi egy pillanatra négyszemközött marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában, és az egyedüllétet a különben jó nevelésű férfiú arra használja fel, hogy habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz, és megcsókolja430 bal arcát, amely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb arc.
– Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! – mondja rövid igazolásképpen az úriember.
– És ha pofon ütöttem volna? – kérdi a megzavarodott nő.
– Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna.
– Pedig megérdemelte volna, hogy pofon üssem.
És aztán tovább nem történik semmi. Még csak levél se jön hosszú éveken át.
…Mondd meg igaz lelkedre, hogy nem fogtál-e még kezet először látott nőkkel, és abban a kézfogásban megérezted, hogy voltaképpen hol is hibáztad el az életedet? Tudomásodra jutott, hogy mily tündéri báj, édesdedség, odaadás, bizalom, remény lehetséges abban a nőben, akivel véletlenül találkoztál… És többé sohasem jön alkalom, hogy ama régi nyári este óta újra kezet fogjál vele… hogy esetleg kiábránduljál hiszékenységedből.
– Miért is nem maradtam ott estére? – mondod magadban még évek múltán is, midőn eszedbe jut a fészekmelegségű kis kéz, ha például egyedül bolyongasz a fák alatt, hol ama nevezetes kézfogás történt.
…Valld be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ruhába, egy tüllkalapba, egy pár cipőbe, harisnyába vagy pedig sokatmondóan göndörödő női hajszálba, a kis fül mellett, egy fehér nyakon; hányszor néztél néma epedéssel zsalugátered mögül idegen nők szoknyafodrai után, amelyekről azt sem tudtad, hogy jutottak hozzá; hányszor akartál szerelmet vallani vidéken az unatkozó, kövér boltosnéknak, akik estefelé legszebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe mennek férjük karján zeneszót hallgatni; hányszor álltál meg Pesten egy mellékutca sarkán elsuhanó hölgy után bámészkodva, vagy kapuk aljában, miközben a véletlen által megjelölt nő kopogva verte a grádicsokat; hányszor meredtél utána a fehér hajónak, amelyről ismeretlen, szép arcú asszony fehér kendőcskéjével integetett valakinek, de semmi esetre sem neked; hányszor álltál templomok sötét hátterében, és feleltél az eskető pap kérdésére.
– Akarod feleségül venni ezt a hajadont?
– Akarom, akarom, százszor akarom – mondtad te a templom431 hátuljában, pedig az igazi vőlegény még szólni sem tudott meghatottságában.
…És végül tedd a szívedre a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el nászútra akár minden ismerősöd helyett, nem táncoltál volna-e bolond módjára minden leánnyal a bálon, nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemrevaló asszonyság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj, igaz lelkedre, hogy hányszor éreztél édes kucséberkosárszagot a régi lóvonaton, ha azon kiránduló, fehér ruhás nők ültek? Hányszor mentél végig a szigeten keresztben és hosszában, ha arról volt szó, hogy valakit újra látsz, akit az imént megpillantottál? Hány esztendőt töltöttél el avval, hogy várjál szívdobogtatva ablakod vagy ajtód mögött könnyű lépteket, amelyeknek, véleményed szerint, kötelességük téged felkeresni, még akkor is, miután elszakadtak tőled? Hányszor éreztél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel lerakosgatta aranyhidait a sétautakra, és Óbudáról a harangozó azt üzente neked első versével:
– Ma végre látni fogod őt, akit egész életedben kívánsz. Georgette-ruha lesz rajta, mint az álombéli grófnőkön; piros kalap a fején, mint a cigánybarna leányokon; a kis, fehér cipőjét pedig levonja majd egy padon a selyemharisnyás lábáról, mert rettenetesen elfáradt az utánad való gyaloglásban…
(1924)432
