Nyári éj a szigeten
Nyári éj a szigeten
Az óbudai harangozó keresztelőre volt hivatalos, ezért gyorsabban végzett az esti verssel; a púpos, öreg kántor ezt sem várta meg, elballagott valamerre, amerre az ilyen felesleges emberek eltűnni szoktak. Az úriember tehát minden felügyelet nélkül maradt a vadgesztenyefa alatt a padon, azt tehette, ami eszébe jutott. Egy úrihölgyet várt itt, aki nem jött el a találkozóra.
Egyelőre azonban nem kezdhette meg kalandjait, mert görcs volt a lábában.
Ez a görcs hol a bokájában, hol a térde alatt jelentkezett, olyan mértékben, hogy mozdulni sem tudott, pedig ott a sötét bokrok lombos ágyában nyilván nagyon érdekes esemény volt folyamatban ama fehér szoknyás nő és szalmakalapos fiatalember között, aki a bokrok közé bevonult. A bokrok közül ugyanis kiemelkedett egy fiatal fa, amely attól az időtől fogva, mióta az ifjú pár arrafelé eltűnt, állandóan rázkódni kezdett.
– Ugyan mi terem azon a fán, amelyről valami gyümölcsöt akarnak lerázni? – tűnődött Úriember, amennyiben a lábgörcse engedte.
Végül is lerázták a fáról, amit kerestek. A fa mozdulatlanul megállott a sötétkék estében. Úriember lábából elmúlott a görcs. Elsántikált tehát a fa alá, hogy esetleg ő is segítsen azt rázni. De a farázók akkorára elmentek, csak egy nedves zsebkendő felejtődött ott.
– Vajon utánuk vigyem? – kérdezte Úriember, a zsebkendőt két ujjával felcsippentve. – Jól telesírták a fáról lehulló harmatok.
Visszaült a padra, hátha akad még valami ingyenes mulatság. A zsebkendőt maga mellé terítette, hogy majd a kelő holdnál megszárítsa, és esetleg megajándékozzon vele valakit.
Finom kis női zsebkendő volt, amilyent régi időben csak a bárónék és grófnék viseltek vasárnaponként, miután a miséről megtisztulva428 hazamentek, és kifújták az orrukat. Manapság már minden gépírólány fújja az orrát – gondolta magában Úriember, és elgondolkozott a világ forgásán. Amint így gondolkozna, egyszer csak megszólal mögötte egy vékony hangocska:
– Mondja, tisztelt úr, nem fogadna engem örökbe? Régi úrnőm, akinek kacérságát, kedvét, szeszélyét szolgáltam, amíg fiatal és kívánatos voltam, eldobott, mint egy rongyot, miután elvégeztem a dolgomat. Most már utol sem érhetném, még ha akkorákat tudnék is ugrani, mint a hazugság. Úrnőm holnap új zsebkendőt vesz, és elmehetek vándorolni, eljárhatok az ablaka alatt, anélkül, hogy ezentúl észrevenne; szemközt kerülhetünk a színházban vagy a templomban, anélkül hogy régi úrnőm szeme megrebbenne láttamra…
– Ugyan – mondta legyintve –, mit csinálhatnék én magával?
A zsebkendőben rejtőző kis szellem pedig így folytatta:
– Tudja azt nagyon jól a tisztelt úr, hogy én vagyok a legkívánatosabb a földön. Én vagyok a mások szerelme, amely mindig boldogabbnak, elérhetetlenebbnek, ragyogóbbnak látszik, mint a magunk szerelme. Én vagyok az a csók, amelyet messziről láttunk egy ablakfüggöny mögött. Én vagyok az az ölelés, amely mindig a másoké. Én vagyok az a megközelíthetetlen gondolat, amely az elérhetetlen nők után bujkál minden férfiban. Én vagyok a másé.
Úriember, mivel éppen jó hangulatban volt, óvatosan papírba csavargatta a még mindig nedves zsebkendőt.
– Ha már nem tartotta meg hölgyem a légyott óráját, legalább nem megyek üres kézzel haza – mormogta magában, és a kendőcskét a zsebébe csúsztatta. – Majd féltékennyé teszem a kendővel a kis cudart, ha újra találkoznánk.
(1924)429
