Regényesi
Regényesi
– Mit tudjátok ti, száraz arculatú, hideg keblű, mai emberek, hogy mily óriási feladat volt a tizenkilencedik században egy nő meghódítása? – mondta egy napon atyai barátom, Mitskei, akitől legyezőnyelvet és titkos írást tanultam.
Azután a következőkben részletezte rövid felkiáltását.
Mitskei idejében a férfiaknak ugyancsak tudni kellett a módját a nők körül való forgolódásnak, ha nem akartak egész életükben az asztal végén a jégcsapos bajszú kántor, dohos ruházatú diák és egyéb alpári vendégek társaságában ülni. Természetesen nem mindenkinek volt ambíciója a jobb társaság, voltak akkor is dohányszagú, fésületlen figurák, akik megelégedtek a teli pohárral, a fokhagymás kolbásszal, a törköllyel és néhány dallal, amelyet életük végéig fújdogáltak. Ám ezekről a mindenben megnyugvókról nem érdemes beszélni, ezekkel nem történt semmi, amit feljegyezni érdemes, legfeljebb annyi, hogy egy napon otthon maradtak, mert nem bírtak többé fölkelni, vagy az történt, hogy boros fővel lecsúsztak a szánkóról, és megfagytak az országúton. Mitskei mindig irtózott azoktól az emberektől, akik lusták voltak a beretvát mindennap megfenni a nadrágszíjon. Mitskei azokat az embereket kedvelte, akik nyomban talpra állottak, ha egy nő táncolni hívta őket, akik mindig oly gondosan öltözködtek fel, mintha aznap volna találkozójuk a régen várt menyasszonnyal, akik az utcán, bálban vagy színházban nyomban csatlakoztak az ismerős hölgyekhez, még ha nem is volt ez kedvükre. Mitskei rajongott azokért a férfiakért, akik kitörték a lábukat egy nő szolgálatában, akik párviadalban megsebesültek, mikor is a szekundánsok nem írták jegyzőkönyvbe a párbaj okát… akik elszegényedve, elhaloványodva, összeszorított ajakkal hallgatnak arról a nőről, aki életüket tönkretette, és akik a halálos ágyukon is komolyan mondják a gyóntatópapnak, miután tragikus szerelmüket342 bevallották: „Ha még egyszer élnék, újra így tennék, szentatyám.” Ám Mitskei minden hódolata mégis azoknál a férfiaknál volt, akik nem törődve a következményekkel: habozás nélkül megszöktették az úrnőt, ha ő ezt kívánta.
Mitskei, bár elég hosszú ideig élt, nem volt szerencsés olyan komoly szerelmi kalandba keveredni, amely végzetes lett volna. A sors nem adta meg neki, hogy életét reszkírozhatta volna, hogy asszonyt szöktethetett volna, hogy leányt lopott volna, hogy végül párviadalban elbukjon, de valami mégis történt, amiért érdemes volt annyi esztendőn át tűrni, hogy a gubics a feje tetejére hulljon. Éppen falujában időzött, amely tíz mérföldnyire volt ugyan Nyíregyházától, de lehetett volna a világ végén is, midőn a szilvafákról elrepült az utolsó levél, az akác az út mentén azt siratta az őszi szélben, hogy már senki sem köti fel magát, és egy reggel csak sóhajtozni, nyöszörögni, panaszkodni kezdett valaki a padláson, elkezdődött az őszi eső… Mitskei begombolta a mentéjét, és fatönköt hajigált az elszemtelenedett egerek után, amelyek gondolkozásában háborgatták. Az ablak alatt veres bajszú, alattomos parasztok köhécseltek régi adósságokért, a postás csak a kapu alatt merte bedugni a leveleket, amelyek kontókat tartalmaztak. Mitskei elátkozta a világot, hogy nem volt bátorsága a Balatonba fojtani magát, amikor még ifjú gavallér volt, és az volt a híre, hogy reménytelenül szerelmes egy külföldi táncosnőbe, amikor is a nők Füreden többször hosszadalmasan rajta felejtették elgondolkozó vagy kíváncsi, vagy furcsán kancsalító tekintetüket… Most szagolhatja a ködöt a falujában.
Míg egy délután szekéren megérkezett a szerelmespár, és Mitskeinél kért menedéket. Az ifjú egy jobb családból való egyén volt. Mitskei ismerte apját, nagyapját. Birtokos emberek voltak a megyében, az igaz, hogy sohasem köhintettek, hogy a szomszédban is meghallották volna. Ámde a hölgy azokból a drágalátos ábrándokból elevenedett meg, amely ábrándok akkor szoktak belopózkodni a falusi házba, midőn a hópelyhek öngyilkosságot követnek el a kéményben, és az egerek úgy rázzák a padláson a száraz diót, mintha kisgyerekeket altatnának. Drágalátos képzelmekből, lehunyt szemmel töltött alkonyatokból, a párás ablakokra írt betűkből röppent ide Rizili, egy cirkusz vagy színház művésznője, akit ama jó családból való fiatalember megszöktetett, amíg egy papot talál, aki megeskesse őt szerelmével. Mitskei majdnem a bőréből bújt ki örömében,343 amikor a szökevények elmesélték kalandjaikat – puskával jön valahol a nyomukban egy bősz apa – pirosló haraggal, vadkanerővel egy elhagyott vőlegény – fodros tarkabarka öregasszony elejti a kávésfindzsát – paripa hiába nyerít a cirkusz ponyvája alatt – a színházdirektor haját tépi a művésznő miatt…
– Képzelem, hogy a „Betyár”-ban, és Rózsakertinél egyébről sem beszélnek az emberek, mint a ti szökéstekről – gurítgatta fel és alá a hangját Mitskei, mint a vén macska a gombolyagot.
Reggelre kelve a jó családból való fiatalember bevallotta, hogy elfelejtette magával hozni a keresztlevelét, amely az esküvőhöz szükséges. „Siess a papirosért, addig én vigyázok!” – ajánlkozott Mitskei. Az öreg kocsis még le sem vakarhatta a kerékről a geszterédi agyagot, a jó családból való kocsizott vissza. A fűzfák, amelyek mindig lehajtják a fejüket, mint az özvegyek, a mogyoróbokrok, amelyek oly vörösek, mintha a vándorlók tűzrakása mellől jöttek volna, a jegenyék, amelyek a varjúnak és a betyárnak integetnek: eltakarták a szekeret, a szerelmet, az egész regényt. Mitskei a padlásablakig fölment, mint egy kakas, hogy utánanézzen az elgurult szekérnek. Rizili köpenyegben, kesztyűben, fátyolban ült a tűz mellett, mint a grófnék a postaállomáson. Mitskei hol a borotvát fente, hol a haját kefélte, hol meg az órát igazgatta, amely húsz esztendő előtt állott meg. Kétcsövű vadászfegyver volt a kezében, ha az öreg cselédasszony zajt csapott a komondorral. Megforgatta a kulcsot a zárban, és a vendégszobában leszedte a pókhálót a sarokból. Abban a pohos kancsóban hozott föl bort a pincéből, amely kancsóban örökre eltemetve szendergett a világ legszebb asszonya, a történelem legboldogtalanabb szerelme, a legaranyosabb reggel és a leghosszabb este. Az ablakokról, amelyek a kertre és a szép reményekre nyíltak: leszedette a deszkákat, felaprózta a fát, hogy pattogjon a tűz, és a szekrény poros tetejéről előkereste azt a kis könyvecskét, amelyet egykor azzal a célzattal írt „Regényesi” és adtak ki Pesten Bagó Mártonnál, hogy a fiatalemberek megtanulják belőle a jó modort. „Hogyan viselkedjünk idegen hölgyekkel szemközt?” – lapozta Mitskei.
– Hogyan viselkedjünk más menyasszonyával szemközt? – mormogta Mitskei, midőn ajó családból való ifjú harmadnap sem érkezett meg. Rizili már levetette az utazóköpenyeget, minden zsebkendőt, amely a háznál található volt, telesírt, minden éjszaka azt álmodta,344 hogy zsiványok ássák a ház falát. Mitskeit végtelenül elszomorította a dolgoknak ily fordulata. Azt remélte, hogy tanú és pártfogó lehet a jó családból való és a művésznő esküvőjénél, azt remélte, hogy élete végéig „kedves Mitskei” leend a neve a hölgy ajkán.
Tovább kell őt szöktetni – gondolta magában Mitskei az első hét elmúltával. És „Regényesi” se adhatott ennél jobb tanácsot.
És eszébe jutott barátja, Matskási, aki néhány mértföldnyire lakott falujától. S előhozatta, kiszellőztette, kiporoltatta a nagy utazóbundát, a tél e gyapjas komondorát.
(1920)345
