Átjáróház
Átjáróház
Achill barátja egy kőfejű férfiú volt, aki körülbelül a tizenkilencedik század első évtizede óta hajolt ki a falból, és szemmel tartotta a szoknyasuhogásokat, amelyek az átjáróházon keresztülhaladtak, a Koronaherceg utcából a Városház utcába. Szakállas, komor férfiú volt Achill barátja, lehetett kóbor perzsa vagy a kísértetek órájában Pestre tévedt asszír, akit a kőművesek elfogtak, mint egy denevért, és az épülő házba befalaztak. Őszi délutánokon ablakából Achill elbeszélgetett a kőfejűvel, amíg az udvarra könyökölve azt leste, hogy legutolsó szerelme (aki őt hűtlenül elhagyta) mikor légyottozik az átjáróházban. (Pesten ez idő tájt az átjáróházak voltak piros karikával megjelölve a titkos szeretők térképén; napközben a házak sötét kapuboltozatai alatt, félhomályos lépcsőházaiban válthattak feltűnés nélkül néhány szót, esetleg csókot, míg a vakmerőbbek a hölgy cipőszalagjának megkötéséhez le is térdepeltek, ha teljesen néptelen volt a lépcsőház. Aztán mentek jobbra és balra, a Koronaherceg utcába vagy a Városház utcába, anélkül hogy bárki szemtanúja lett volna a találkozásnak.) Vajon honnan tudják a pesti nők, hogy ez az átjáróház alkalmas a titkos találkozásra? – kérdezte magában Achill, amíg ablakában könyökölt.
– A nők többet tudnak Pest titkos utcáiról, kapuiról, udvarairól, mint a férfiak hiszik. Már a nagymamák át tudtak szökni a Magyar utcából a Múzeum körútra akár két átjárón is, és a legtöbb dáma, aki pávadíszben rója a pesti aszfaltot, jól ismeri napjainkban is az átjáróházakat – felelt a kőfejű, aki ráncolt homlokával olykor zsidónak tűnt fel Achill előtt.
Valóban jöttek is mindenféle ismerős és ismeretlen nők és férfiak az átjáróházba, akik halkan közölték egymással mondanivalóikat. „A függöny az utolsó ablakon le van eresztve, akkor jöhetsz!” – suttogta a legszebb aranymívesné már húsz esztendő óta mindenkori339 kedveseinek. „Egy kis francia zászlót látsz virágcserepeim között, siess fel a lépcsőn” – sóhajtotta ismerősének a langyos kereskedőné a hölgyfodrásztól jövet. „Délelőtt” – rebegte a szőke Ninette, akinek férje oly féltékeny volt, mint a Paul de Kock regényeiben szoktak a férjek. És a sötét lépcsőházban veszítette el egyszer nadrágját X.-né, miután annak zsinegei elszakadtak.
A finom cipőbe bújtatott lábak továbbsiettek az átjáróház kövezetén, amelyen még száz esztendő alatt sem tudtak elég mély gödröket vájni a járókelők lábai, hogy csak egyetlenszer is megbotlott volna valamely lábacska a titkos megbeszélés után. Üdén röppentek ki, mint fürdő után, a sikamlós asszonykák a Koronaherceg utcai kapun, amíg a férfiak elgondolkozva pedergették bajuszukat az órásbolt kirakata előtt, mintha olyasmit hallottak volna, amelyet még nem mondtak férfinak.
De Achill csak őt leste – az egyetlent Pest összes hölgyei között, akinek egyedül volt lila szalag a vállfűzőjében, valamint fodor a szoknyáján és hímzés a harisnyakötőjén. Akinek egyedül volt hullámos haja, behízelgő hangja, csalfa mosolya, mindent ígérő tekintete. Egy feketét, egy cseresznyeorrút, egy kihívó derekút, egy skatulyából kivettet, egy keleti hercegnőt. „Vajon merre jár? Hisz mindig ebben a házban szokott találkát adni az udvarlóinak!” – kérdezte magában Achill, miután a szerviták tornyában hiába kongott egymás után a sok hiábavaló óraütés, amely a múló őszi délutánt jelentette. „Már azt se bánnám, ha idegen férfival csókolózna a kapu alatt, csak látnám!” – rebegte Achill, és kőfejű úgy nevetett, hogy majdnem kipottyant a falból. Majd így szólt:
– Igaz, hogy vannak szerelmes nők, akik új szerelmeikhez a réginek mártását is keverik azzal, hogy ugyanazon utcákba, ugyanazon házakba járnak új kedveseikkel, mint a régiekkel. Ugyanazon szavakat mondják, ugyanazon becéző neveken szólítják a férfiakat, ugyanazon dalokat énekelgetik, és ugyanazon kapuk alatt köttetik meg a cipőszalagjukat, amíg csak el nem jön értük az őszi időszak. Valóban voltak ennek a háznak is látogatói, akik itt vénültek meg; álldogáltak itt öregurak, akik hiába vártak, mert szívük hölgye évek előtt a temetőbe költözött; meglassították a lépést bánatos arcú asszonyok, és gyors pillantást vetettek jobbra és balra, amint a lépcsőház homályába értek, de az, akit kerestek, összekulcsolt kézzel feküdt a lombardiai csatamezőn, hiába helyezték felbomlott zsinórzatú340 cipőjüket a gránitlépcsőre, hiába imádkoztak a déli misén, hogy kedvesük pontosan várja őket, hiába csinosították magukat a bolti kirakat tükrében, amíg idáig értek. Egy öreg varázsló lakik a második emeleten, akinek mogorva szolgálója kirázza a törölgetőruhát a vaskorlát felett, és aki sokáig sokat időzik az átjáróháznak udvarán, kap arcába a porból és szemétből, és az arc lassan megöregszik… Csak azok maradnak ifjak, akik könnyed lépéssel, gondtalan szívvel, sóhajtás nélkül sietnek el itt, bejönnek az egyik kapun, és kisuhannak a másikon, anélkül hogy sokat törődnének azzal, hogy várja-e őket valaki vagy nem… Ezért ajánlom, ne sokat bámulj ki az ablakon, mert szemedbe rázza szemetét a mogorva szolgáló.
Achill darabig habozott, megfogadja-e a kőfejű tanácsát. Igen megszokta már bánatos kis szobáját, bánatos nagy szerelmét, bánatos és ringató emlékeit ama fekete asszonyságról, aki valamikor ebben a házban légyottot adott neki. Aztán egyszer egy fekete ruhás, síró öregembert látott a kapu alatt ama kőtábla előtt, amelyen nyílvessző jelzi a harmincas évekbeli vízállást. Az öreg nyilván nem a régi árvizet siratta, hanem azt, akit a kapu alatt hiába várt. Achill más városrészbe költözött, és ezentúl nem járt el a találkozókra, amelyeket a pesti nők átjáróházak kapui alatt tűztek ki.
(1920)341
