Hogy vész el a hitel?
Hogy vész el a hitel?
– Ártasz a hitelednek – figyelmeztetett a nagybátyám, midőn beállott az esős évszak, és még mindig nem tudtam elfelejteni Katarina lengő alsószoknyáit.
Nagybátyám, Ilondi: bölcs ember volt. Munka és vagyon nélkül élte le életét, mindig a legjobb agara s a legszebb szeretője volt. Télen az epret s az osztrigát szerette. Az „Európa” nagyszállodában – amely vidékünkön a pompa és a fény szimbóluma volt – számlát nyitott a vándorszínészet számára. Életében csak egyszer szólították meg adósság fizetése miatt; bizonyos Svarc, aki tán külföldi volt. Ám azt úgy megszégyenítette, hogy elköltözött a városból.
– Az embernek úgysincs egyebe, mint a hitele – folytatta Ilondi. – Hol az a bolond, aki egy szerelmesnek kölcsönt adna, akit bármikor elgázolhat a kocsi, leüthet a fa, beleléphet a gödörbe? A keményszívű, nyugodt férfiak megbízhatók, akik mezítláb kergetik ki a nőket a házból, éjjel sohasem virrasztanak álmatlanság miatt, egészségesek, mint a frissen kezdődő reggel, füttyentenek a korzón a primadonnának, akiért a helybeli gavallérok dögölnek, temetőbe, templomba senki sem látta őket, és csak golyó járta, lyukas asszonyi arckép függ a szobájukban. Katarina még pokolra juttat.
Ilondi feltette kerek pápaszemét, mintha valami üzleten törné a fejét, midőn sápadtan ébredtem a rothadó, nedves, őszi reggeleken, s vörös szempillámra volt írva Katarina arca, a lehorgasztott homlokomra a neve. És a jóízű, hosszadalmas, alapos köhögés helyett bágyadtan nézegettem az őszi reggelbe.
– Félek, hogy nem sokra viszed – dörmögte a pápaszem mögül Ilondi, amikor a pálinkásbutykossal megállott ágyamnál. – Ártalmas dologba keveredtél, vénasszonyoknak való ábrándokat szősz, szégyent hozol nagybátyádra.
– Én… én akár feleségül is venném Katarinát.305
A szájamra tette a kezét, és ezután kiállott az udvarba, ahol oly éktelen káromkodást vitt végbe, hogy napokig tisztelte érte a szomszédság. „Mit ér az, amit én építek, azt az öcsém lerombolja!” – dörmögte magában, midőn a tiszteletteljes köszönéseket bekasszírozta.
Megvallom, hogy kinevettem s megvetettem a bölcset, aki oly nagy súlyt helyezett a világ véleményére. Katarinának egy szava többet ért, mint a megyei közvélemény. Lengő szoknyája és zsidó szeme mindig a kertek alá vonzott, ahol annyit sétáltam társaságában, hogy csaknem térdig kopott a lábam. Titokban verseket tanultam. S ha nem láthattam Katarinát, kiszemeltem a fát, amelyre majd felkötöm magam.
Nagybátyám ekkor elhurcolt azokhoz a nőkhöz, akik egész éjszaka trágár nótákat énekelnek, a papucsot a levegőbe dobálják, és elátkozottak módjára visítanak. Reggelre jobban szerettem Katarinát.
Borosasztalok mellé telepedtünk, ahol lelógó bajuszú, bús képű cimborák szájáról nem hangzott egyéb szó, mint a nők megbecstelenítése. A vármegye valamennyi asszonya és lánya mezítelenül sétált el a kupák között. Katarinát a köpenyegem alatt habfehéren vittem haza.
Majd útra keltünk, lóval és menyasszonnyal kereskedtünk, bolonddá tettünk zordon falusi birtokosokat, a különcök furcsaságait helyeseltük, kést és frissen ható bánatot adtunk a halnivágyók kezébe, egypár asszonyt, lányt megloptunk, mint a kertekből kihajló gyümölcsfákat, az ittas emberek jókedve feszítette a mellünket, és a részeg embereket csúffá tettük. Katarina a legnagyobb messziségből is úgy tárta ki felém karjait, mint a kis Jézus.
Ekkor nagybátyám felhúzta kulcsos zsebóráját, mit olyankor szokott tenni, midőn rosszban törte a fejét.
– Mernéd próbára tenni a kisasszonyt? – kérdezte közömbösen, mintha a szerdai hetivásárról volna szó. Mit adunk el a vásáron? Embert vagy kokinkína kakast?
– Merném – feleltem, s igen szárazat nyeltem.
Nagybátyám ezután nagyon szomorú arcot vágott. Felhozatta a kocsiszínből azt a diófa koporsót, amelyet óvatos ember módjára kéz alatt vásárolt a maga részére. Felszólított, hogy feküdjek a koporsóba, s ne mozduljak. A gyertyák égni kezdtek, és birsalmaszagot éreztem. A legyeket kiűzték a szobából, és a tükröt letakarták.
Félóra múlva megjelent Katarina.306
Sírása, panasza, boldogtalansága vihar módjára zuhant a szívemre. Gyakran azt hittem, hogy már nem bírom tovább kedvesem jaját, felülök az asztal tetején, és bevallom, hogy gazember vagyok. De nagybátyám mindig köhintett, mint a borkóstolásnál szokta. Szempilláim alól láttam, hogy átölelve tartja a kétségbeesett leányt, és oly jóságosan hajol feléje, mint a kupecekhez a vásáron.
– Itt leszek majd én, aki megvigasztalom és megsimogatom – dörmögte nagybátyám.
– Ifjamat senki sem pótolhatja – reszketett Katarina.
– Én megértő, bölcs ember vagyok. Sok mindent láttam már életemben. Pünkösdi örömet és felhő módjára elszállott bánatot. Az ég mindig ragyogóbb a bánat után, a szem a könny nyomán, a szív a fájdalom mögött.
– Én a sírba ugrom utána.
– Mellette leszek, és a karját fogom. Mindig magamhoz szorítom a karját, ha szomorúsága lesz. Bennem megbízhat, én sohasem hagyom el. Deres fejem a becsülettől fehér. Adja szép kezét, és menjünk felejteni.
Katarina vajon mit felelt?
Hegyeztem a fülem, visszafojtottam a szívem dobogását; valóban a sírban éreztem magam, ha nem hangzik el Katarina szájáról a megváltó szó.
És ő nem szólt, hanem csendesen elhagyta nagybátyámmal együtt a halottas szobát.
Nem mertem felkelni a koporsóból, mert valóban halottnak éreztem magam.
Darab idő múltán visszatért nagybátyám, olyan szomorú volt, mint még soha életében. Könnyező szemmel, remegő kézzel simogatta meg a hajamat.
– Kelj fel, és légy boldog.
Felkeltem, egy lyukkal szívemben. Ezután, ha Katarina nevét még kiejtettem, nagybátyám bűnbánólag, végtelen szomorúsággal nézett rám. Az élet így múlik.
(1920)307
