Harras Rudolf közkatona egyik története
Harras Rudolf közkatona egyik története
Egy vándorkatona érkezett a városba.
Már akkor esteledett, a városka kéményeiről szakadozottan, bujdosva menekültek a füstök a déli szél elől, a házikók meglapultak a hasukban őrzött lámpásokkal, tüzekkel, a vándorkatonát porfergeteg kísérte a kapuig, mintha bajtársai jöttek volna idáig a csatából. Brúnó, a porkoláb, történetesen a vámháznál szívta pipáját, mint a legtöbb este, amikor a vámszedő felesége kenyeret dagasztott, és friss lángost sütött. Brúnó szakértelemmel végignézte a vándorkatonát.
– Ez is a jergliben virrad meg – szólt barátjához, a vámszedőhöz.
Amint egy rövid órácska múlva hívatták is Brúnót az „Arany Csillag”-hoz, kulcsaival, bilincseivel, vassisakos lámpásával, ólmos fütykösével, bikamozgásával. A katona szerencsésen fejbe vert valakit a cinkorsóval, lárma keletkezett, a fogadós abbahagyta a lutriszámok gusztálását, egyszerre nézte meg a linzi lottó eredményét a hírlapban, számjait nem találta, régi katonafegyvert ragadott, a tunya háziszolga boldogan, lelkendezve futott Brúnóért.
– Verjétek le a lámpást! – kiabált a vándorkatona láthatatlan bajtársainak.
Végül elnyomták, és megbilincselve a börtönbe vetették.
*
Ez a börtön a bástyafalba volt építve, ahol gyermekek szoktak játszadozni, míg estenden titkos szerelmesek suhannak el a bokrokba, mint a denevérek. A börtön faajtaján van egy lyuk. Innen néha égő vadállatszemek tüzelnek ki a sétányra, máskor részeg gajdolást hallanak a gyermekek a föld alól, majd meg keservesen sír valaki a föld alatt. Vajon, mi lehet odabent a sötétségben, ahonnan fogoly sasok311 rikácsolnak, nyavalyatörősek vergődnek, kóborló őrültek üvöltenek, eszeveszett öregasszonyok ocsmányságokat sikongatnak?
Mikor a vándorkatonát a „jerglibe” dobták, csak egy őrült öregember volt a börtön lakója. Olyan öreg és olyan őrült, hogy már csak hideglelősen ült egy sarokban, sohasem nézett ki a lyukon a világba, még akkor se, amikor a cinóberpiros arcú városi örömleány unalmában a ruháját lengette a sétatéren; pedig ilyenkor a rabok mind az ajtóhoz tódultak.
A vándorkatona (név szerint Harras Rudolf, mint a makk alsó, amiért sokszor verekedett pajtásaival) figyelmeztetőleg megütögette a rabtársát: – Öreg, ha eszedbe jutna éjszaka gyújtogatni, előbb kelts fel!
Aztán ledőlt a földre a katona, két kezét feje alá tette, és elbámészkodott a sötétben. Némi lelkiismeret-furdalásai voltak elalvás előtt, hisz nem verekedni jött ebbe a városba, hanem egy leányt meglátogatni, megkérdezni tőle, hogy mekkora a gyerekük, és nem volna-e célszerű összekötni az életük sajkáit? Vándorlásaiban (messze országokban járt a katona) sokszor elgondolta, hogy szentképek alatt előbb megesketi a leányt, hogy hű volt… hű lesz. Oláhországban, ahol asszonyok húzzák a kocsit, elhatározta, hogy ezentúl nem dolgozik, majd eltartja otthon az a leány, majd kiszolgálja a vendégeket. Magyarországon: rossz hírt hallott a leányról az „Arany Csillagénál („ott emelgeti a ruháját a bástyasétányon Andimandi, akár fúj a szél, akár nem” – mondták), mire verekedni kezdett, mint egy veszett.
Gondolkozott, tűnődött a katona, csendesen, hosszasan, lehunyt szemmel, amint már az ilyen rongyos vándorló szokta, aki már csak azért sem nyitja ki a szemét, mert az egész világból, a szépséges tájképekből, fényes országokból csak a maga mezítelen lába ujját látja, amely kikandikál a csizmájából.
A hold benézett később a börtönlyukon, a világosságtól felkelt az öregember, járkálni kezdett a börtönben, aztán ceruzadarabot kotort elő a rongyaiból, és írni kezdett a börtön falára.
A vándorkatona felkönyökölt, és nézte az öreget, amint lassan vezette reszkető kezét, nézte a falat, amely tele volt írva, rajzolva mindenféle ákombákomokkal, amelyeket a rabok hagytak itt emlékben. Vérrel, korommal, szénnel, késsel, foggal és körömmel számtalan élettörténet volt a börtön falára írva. Emberek, emberkék, gyermekek,312 táncoló nők, lábak, kezek, nagy botok és tüskés szempillájú szemek vagy sündisznócskák, akasztófák és pápaszemes bírák, háromlábú kutyák, felborzolt hátú macskák, koporsóban fekvő, nagy bajuszú halottak, hordóba fejjel lebukó asszonyok, kiskacsák tipegnek, nagy fülű gyermekek hosszú sorba mennek. Betűk és nevek ágaskodnak, összekeverednek, hemperegnek, mint egy zsibvásár rongyai. Női nevek, amelyeknek halotti szaguk van. Aztán férfi- és női név egymás mellett, köréje koszorúcska rajzolva, mint az eljegyzési kártyákon szokás. Szívek késsel a falra vésve – odakünn a bástyasétányon a faderekakban a másuk, szívek, amelyek betűket őriznek. Mily boldogtalanok, százszor földhöz vertek, varjúfészekrongyok lehettek azok a szívek, amíg itt megörökítették magukat, mint egy fotográfusnál! Ezek a börtön falán publikált eljegyzések, házasságok, boldogságok: csak arra valók, hogy az ördögnek legyen min nevetni az északi szélben.
A vándorkatona nagyot gondolkozott, míg az öreg bolond ember elkészült munkájával. Peckesen, katonásan félreállott, és katonásan tisztelgett a görbe írásnak: Itt vót Ferenc Józsep és Örzsébet királyné. Nagyon jó vót.
A vándorkatona szerette volna megkérdezni, hogy mi volt: nagyon jó. De az öregemberrel nemigen lehetett beszélni. Néhányszor ellovagolt a sárgára meszelt fal mellett, nyerített, combjait csapkodta, lóháton ült. A holdvilág tovább vándorolt a jergliből. Alvó sötét lett.
*
A bolondot reggel kivetették, menjen más városba, más börtönbe, de a katonának még egynapi börtönlevegőt javasolt a városi doktor.
A katona naphosszat az ajtónál állt, és a szelelőlyukon át a bástyasétányt nézte.
Délben gyerekek szaladtak egy rongyos kisfiú után, és együtt visítottak a széllel:
– Zabigyerek!
Elfutottak a gyerekek, mint a felhők mögött a kis csillagok.
A vándorkatona azt gondolta magában, hogy tán az ő gyerekét üldözték.
Délután egy piros szoknyás, vörös arcú, porcelán szemű nőszemély313 lengett végig a sétatéren. Jött és ment, mint egy őrkatona, vaksin, hosszant, félrefordított fejjel figyelt az erre tévedő férfiakra, amíg estefelé egy részeg ember kurjongatva, dühödten, láthatatlan ellenségekkel birkózva a sétányra vetődött. A nő belekapaszkodott, mint megmentőjébe. A vándorkatona a kontyáról felismerte Andimandit, egyetlen szerelmét.
Ezután csak a tavaszi vihar sepert a cinkostárs bokrok között, a hűvös sétatéren, a kígyó módra bujkáló gyalogutakon. Sípolt, csörgött, visított a szél, mintha a katonát mulattatná. Az pedig nem bánta volna, ha még egyszer visszajön Andimandi, akár a vén bolond karján, akár másén. Csak jött volna párosan, veresen, gőzölögve bűntől és gyönyörtől. De Andimandit többé nem láthatta.
Éjjel, mikor ismét eljött rövid időre a hold a börtönfalra, az eljegyzésekhez és emlékekhez, a vándorkatona csendesen felemelkedett – mielőtt a hold továbbmenne –, bicskájával a következőket kaparta a falra: „Itt volt Harras Rudolf katona és jegyese Andimandi.” Darab ideig gondolkozott, tűnődött. Majd ő is odaírta, hogy: „Nagyon jó volt.”
Reggel a vándorkatonát elkergették a városból. A hegyeket itt-ott hó borította, s ő továbbgyalogolt.
(1920)314
