Vajon gondol rám?
Vajon gondol rám?
A hangverseny korán reggel fölébresztette az utazót. A kisvárosi madarak, amelyek az ecetfán helyet foglaltak, nem tudhatták, hogy bősz ember szállott meg éjszaka a „Kalap”-nál, aki pisztollyal fogadja a vakmerőt, aki délelőtt be merészel hozzá lépni; a vidéki madarak elmondták egymásnak élményeiket; tavaszodott, még a verebek is álmodtak.
A bősz ember egy darabig a fogát csikorgatta, aztán hirtelen elhatározással kivetette magát az ágyból, talpra ugrott, mint egy diák, holott rendes körülmények között nehezebben kelt föl, mint Oblomov. Az elhatározás sikere, a fölkelés véghezvitele hirtelen megelégedettséggel töltötte el, mint egy ügyes produkció. Néhány perc múlva már kilépett a „Kalap” szalmás kapualjából. (Nemrégen bál lehetett itt, mert kucséberképecskék is hevertek a szalmaszálak között.)
A bősz ember még sohasem látta a városkát, és a városka sem őt. A történet folyamatossága kedvéért nem sok látnivalót fedezhettek föl egymáson. Hacsak a bősz ember fordított barkói nem volnának érdemesek a különös figyelemre, bár ilyen oldalszakáll sok ezer van Magyarországon.
– Gazság – mormogta emberünk, midőn a toronyra nézett. – Még csak nyolc óra van.
Szokása szerint elkeseredett és botjával egy láthatatlan ellenséget fenyegetett.
A kereskedők boltjaikat nyitogatták. Az órás gyönyörködött a svájci órákkal megrakott kirakatban. A fűszeres a négyszögletes sódarabokat a lábával az ajtó mellé rugdosta. Nyolcasokat rajzolt az öntözőkannával a kefefejű inas a divatárusbolt padlójára.
– Ezek most azért keltek föl, hogy illetéktelen hasznot zsaroljanak embertársaikból. A kereskedők mind csalók – dörmögte a bősz ember,161 s a piacról egy mellékutcába fordult, hol boltnak híre-hamva sincs.
Bizonyosan ismerik önök is azokat a csendes utcákat, amelyek a piacok mellett földszintes házaikkal meghúzódnak. Tiszta, kövezett, fénylő ablakos, hallgatag utcák ezek, rendesen valamely szent nevéről vannak elkeresztelve, tanárok és hivatalnokok laknak a fehér rózsafa karós udvarokban; a függöny mögött nemegyszer tüllből varrt babaruha libeg; a rézkilincsek fénylenek a kapukon.
A bősz ember lecsillapodva ment végig a halk utcán. Az ablakokat kinyitogatták, de a függönyvitorlák miatt mit sem láthatott a házak belsejéből. Egyszer pillantott meg egy lyukas selyemkesztyűs női kezet, amely rózsaszínű cukorkapapírokat szedegetett föl… Továbbment, és a kézről elgondolta, hogy az majd nemsokára főzni kezd a konyhán fehér zománcos, kék edények között, petrezselymet és kalarábét fogdosnak a gyengéd ujjak, boldogan piroslik a tűz, déltájban levelet hoz a postás a barátnőtől, amelyet lila színű tentával írtak, és egy elmúlt táncestély és egy táncrend tartalma van benne előadva; délután fölváltva fogja a kéz a piros kötéses regénykönyvet s a zongora billentyűit. Így múlik el az élet.
Be kár, hogy nekem nincs ilyen két kezem, amelynek tennivalóját mindig megfigyelhetném – gondolta most a bősz ember, mert agglegény volt, mint szélkakas. – Habár letörném a kezeket, ha másnak írnának levelet, mint nekem – folytatta előzetes féltékenységgel, és a fogát csikorgatta.
Mire visszasétált a világoszöldre festett ház elé, ahol az imént a selyemkesztyűs kezeket látta, már csupán a szél dagasztotta a darumadarakkal hímzett függönyöket. Egy másodpercig várt valami jelre, amelyet majd a házból ád valaki; nem csodálkozott volna, ha nevén szólítják, ha meghívják délutánra kottát forgatni a zenéléshez vagy kiránduláshoz ama zöldellő hegyek közé, amelyek mint óriási arcok figyelték a völgyi városkát, benne a kék kabátos liliputiakat. A ház ellenben csendes maradt, mint egy lezárt könyv, amelynek lapjain most tétlenül meglapulnak a figurák: észvesztő, lengő szoknyás regényhősnők és kürtőkalapos, kalandos fiatalemberek.
A bősz ember, mint rendesen, saját szerencsétlenségét vonta felelősségre, hogy nem láthatta a kezekhez tartozó arcot, de nem mondott le a reményről, hogy még megismerkedhetik közelebbről a női kézzel, amely oly szokatlan hatással volt reá.162
Déltájban a kisvárosi emberek ismeretlen beszélgetését hallgatta a serházban, megnézett egy régi templomot, vadászkutyás, zöld kalapos embert, könyvkereskedést és cukrászboltot. Szerette volna elfoglalni a figyelmét és érdeklődését a köznapi dolgokkal, amelyek az idegen kisvárosban körülvették; arcokat nézett, és hangokra fülelt, lépésekre ügyelt, és céltalan női mosolyokat jegyzett meg; ámde mindez úgy untatta, mint a hétköznap!
Vajon miért élnek itt az emberek? – kérdezte többször önmagától, amint az órák múltak, és semmi sem történt a poros piacon, a vigasztalan épületek között, a sivár kávéházban, ahol ok nélkül ültek az emberek. Talán még Bovaryné sem lakik a városban, akin nevetni lehetne?
Bár negyvenedik éve felé közelgett a bősz ember – azért volt bősz, mert mindig mást várt az élettől, mint amit kapott –, bizonyos gyermekes szentimentalizmussal gondolt arra, hogy estére elutazik a városból, és többé egyetlenegyet sem lát viszont ez arcok közül, amelyek itt ismerősei lettek. Talán csak álmában vagy a másvilágon egy mezőn jönnek ismét szemközt? „Mit csinál a két kéz a csendes utcában?” – kérdezi majd ő, s választ nem kaphat.
Még magasan állott a nap, midőn útját ismét a hűvös házak felé vette, ahol reggel fontolgatta a lépéseket. Már ügyet sem vetett a többi szerény házakra, a világoszöld házat nézte messziről, és amint közeledett, érezte, hogy most valami rendkívüli történik.
Olyan lassan lépett, mintha súlyzók volnának a lábán. A fejét sem fordította egyenesen a ház felé. Csak az ablaknál állott meg hirtelen.
A függöny félre volt vonva, a nyitott ablaknál egy sötétszőke, molett nő ült, akinek olyan arca volt, mintha mindig vaníliás cukrászsüteményt enne. Gyengéd, rózsaszínű volt az arc, a nagy szemek körül és a nyakán a haj oly finom volt, mint a madárpihe.
Izabella – gondolta a bősz ember.
Az ismerős, sőt félig-meddig tulajdonnak vélt kezek kézimunka fölött szorgalmaskodtak, amely pipacsvirágokat alkotott a szürke kelmén.
– Izabella – ismételte a bősz ember.
(Izabella egy elérhetetlen nő volt, akinek sarka nyomát, lengő szoknyáját, feszes harisnyáját gyermekkorában eleget követte a bősz ember. S húszesztendős koráig álmodozott az orvosné világoskék kendőjéről.)163
Az ablak hölgye fölvetette a szemét. Nyugodt, igénytelen, de puha párnákhoz szokott, barna szemei voltak, ahol nem táncolnak trapézon az álmok, valamint bakkecskék sem nyugtalanítják az álomvilágot. Halkan fütyürész az álom madara e ház párnáin, mint az erdőn egyedül önmagának énekelgető madár.
– Mit óhajt? – kérdezte nyugodt nyugtalansággal a közelgő bősz embert.
– A kezét – mondta a férfiú olyan hangon, amelyet nem ismert magáénak.
Az asszony fehér, hosszú, leányos kezét a két kezébe fogta. A csuklót megsimogatta, az ujjakat végigtapintotta, a tenyérbe szélhámos módjára nézett.
– Tenyérből jósolok– mondta. – S meg nem állhatom, hogy önnek, asszonyom, a legboldogabb jövőt s a leghosszabb életet ne jósoljam. Ezek a vonalak, ezek a völgyek… Gyermeke lesz, hat gyermeke.
Az asszony riadtan és kelletlenül állott az ablakban. Tetőtől talpig méregette a férfit. Szinte megbűvölve hallgatott.
Csak akkor tért magához, midőn a bősz ember hosszan, felejthetetlenül megcsókolta a kezét, ahogyan még senki sem csókolta meg.
A bősz ember másnap és harmadnap, idegen városokban, míg az esetet végleg el nem felejtette, megállott, és mosolyogva kérdezte magában:
– Vajon?…
(1917)164
