Őszi utazás
Őszi utazás
Néma útitársam, aki szárnyas köpenyegében háttal ült felém, néha szórakozottan dobolt az utazókocsi ablakán, és én csak hosszas gondolkozás után jöttem rá, hol láttam ezt a fáradt, nemtörődöm hátat, unott vállakat és egykedvű, fakó fejet hátulról – a Párisi utcában, ahol a kalaposboltok tükreiben a tollas női kalapok, valamint a járókelők elölről és hátulról láthatók, talán én voltam, talán más – ősziesen csöndes útitársam halkan, magába szállottan kezdett beszélni, mintha a zöld mellényét akarná elaltatni a dajkamesével:
– Észak felé vidámak a fogadók, tarts mindig felfelé az országúton – szokta volt mondani nagybátyám, aki nevelt, célba lőni, különböző táncfigurákra és találós kérdésekre s feleletekre tanított. (Midőn meghalt, egy sétapálcát hagyományozott nekem, amely fuvola, tőr és evőeszköz volt egyszerre. Hiábavalóságokkal töltötte az életét. Egy párnacihában különböző színű női hajszálakat gyűjtött.)
Az ember nem felejt el némely mondást. Én még akkor is szerettem északot, midőn kiépült a vaspálya, és a gőzösön mindenféle szedett-vedett emberek utaztak, krákogtak, pipáztak, nagy, sáros bagariákat állítottak a folyosókra, és hajnalban keltették magokat a bérszolgával. „Csak ne sajnálja a csizmasarkot, Anton.” A zöld udvarú „Oroszlán”, az erkélyes és oszlopos „Fácán”, a „Medve”, ahol az udvaron a régi bálok és színházi előadások folytak, uszályok seperték a serszagú folyosót, és az esőcsatorna-szagú lépcsőn szemérmesen összefogott szoknyafodrok alól néztek szét a világban a fehér cipők: – a régi szép fogadók eltünedeztek, meszesgödrök keletkeztek, és unalmas ajtók nyíltak a régi numerusok alatt. A bolthajtásos vendégszobák, amelyek női neveket visszhangoznak, mint a merengő visszaemlékezés kagylói, a csizmahúzók, amelyek ifjúkorunkban nevető pofájú kiskutyákhoz hasonlítottak, a zsalugáterek, amelyek arra látszottak teremtve lenni, hogy mögülök mindig fehér ruhás,181 szarvas lábú, délceg, lengő tollas delnőket lessünk, akik véletlenül az „Arany Medvé”-ben töltenek egy éjszakát… és az őszi darázs halk duruzsolásához hasonlatos hangú kíváncsi utcák a fogadó körül, a szőlőszagú piac felejthetetlen színei, az utcai ablak mellett elfogyasztott déli sernél felfogott női pillantások, amelyek elkísérték egy darabig az emlékezetet, mint kék erdei lepke a napfényes vágáson át a vadőr virágos kalapját, kérdő és soha választ nem kapott szemek; rejtegetett vágyak, gúnyos és megvető fintorok, buta kíváncsiság és riadtan várt kalandok szemei a nők arcából, vajon hová lettetek? Mint egy bibliai király a maga nemzetének leányait, így én Észak-Magyarország minden csinosabb hölgyét ismertem, és képzeletben, néha a valóságban is oly vakmerőségeket követtem el velük, hogy nagymama korukban is vacog a foguk, ha véletlenül eszükbe jut a história. Esténként kis virágcsokrokkal raktam meg a zsebeimet, amelyeket a korzón ügyesen a nők kezébe csempésztem, továbbmentem, legfeljebb a patika sarkánál, az „Arany Kígyó”-nál álltam meg, hogy visszanézzek. Barackillatú női füleket a leheletemmel érintettem, és előre készített szerelmes leveleket címeztem meg, amelyeket ablakokon át bedobtam éjszaka. Elnyújtott, hosszú lábbal ültem a dohányfüstös ebédlőben, a piros bor és a sárga ablaküveg fényeit nézegettem a napsugárban, mindig arra gondoltam, hogy feleségül kérem a legelső nőt, akit a kedves fogadó környékén megtalálok. Rajzott a vágyó gondolat, midőn ismeretlen nőket vettem észre; frissen perdült a vér, mint farsang első napján a tánc kezdete, midőn esőverte, mohos háztetős házakból ifjú nőket láttam kilépni; gyilkosság, tolvajlás, betörés villant fel lehunyt szemem előtt, mint a késpenge, midőn egy-egy nő elcsábítását tervbe vettem. A rudas ló nyakán ártatlanul himbálózik a csengő a keskeny hegyi úton, míg az elszöktetett hölgyet szándékom igazságosságáról meggyőzöm; a körtefejű, fehér kötényes fogadós sonkával és régi borral rakta meg az iszákot, mielőtt elindultunk a nászútra.
Ezután tizenöt esztendőt töltöttem egy unalmas, üzletszerű házasságban, mint életunt öreg könyvelő a magas széken. Gondoltam, száz évig élek, ha a feleségem nem sző viszonyt a háziorvossal, midőn is eltesznek az útból, a névnapomon tífuszbacilust öntenek poharamba. De ez nem következett be, Rozamundát hamarább meguntam, mint ő engemet. Búcsút vettem a kapufélfától, miután elveszítettem izgatott szaglásomat, amely hasonló volt a fekete ménekéhez;182 vakmerő villámlását a szememnek, amely megjuhászította a vonakodó nőket; ajkamnak mámoros ízét, amely képessé tette arra, hogy a csóknak változatait lassú gyönyörrel élvezze; és kezemnek tapintását, amelynek birtokában egyetlen simogatással egész élettörténetemet, fájdalmas múltamat és reménykedő jövőmet el tudtam mondani a nőknek. És elveszítettem a szívemet, mint egy árvalányhaj-bokrétát a kalap mellől. Szédültem néha, mint éjjel egy gőzmalom, a torkom elszorult ismeretlen félelemtől, ahelyett hogy teli torokból kacagtam volna az éjféli szélviharban, és a lábaim hamar elfáradtak, mintha már megelégelték volna a hosszadalmas gyaloglást szoknyák, tervek és úti célok felé. Visszatértem északra, ahol vidámak a fogadók, mint nagybátyám mondotta.
…Emlékszem, a „Fácán”-nál töltöttem azt az éjszakát, amikor új életem elkezdődött.
Korán lefeküdtem, mert másnap a halastóhoz akartam kirándulni, ahol tudomásom szerint rezgő, lombos, madárfüttyös májusban a kiránduló nők gyönyörűen szoktak énekelni, mint a csalékony visszhang, zenél a dal… Estére majd felhevülten térek vissza a városba, s megkeresem azt a bizonyos nőt, akit fiatal koromban feleségül akartam venni. Aki majd mindent visszaad, amit elvett tőlem az élet. És csak nagyon sokára, akkorára, midőn olyan öreg leszek, mint Kepler, csal meg egy fiatal katonával.
Már előre láttam a lombokat, a nőnevű piros csónakokat, az elbújtatott fehér nyári lakokat a tó körül, ahol lengő ruhában ifjú nők unatkoztak, s kíváncsian a kerítéshez mennek, ha a kosaras tót kezdi billegetni tilinkóját, valamint akkor is, ha egy vándorló legény hazudozni kezd a távoli országokról, amelyeket bejárt.
Bolthajtásos szobában laktam, a gyertya fénye hosszan, mozdulatlanul nyúlt fel, egy messzi toronyban olyan lassan kondul az óra, mint Corneville-ben.
A fehérre meszelt falon egyszerre különös árnyékok jelentkeztek. Mint a szél lengeti napfényben a faleveleket, és azoknak árnyéka összeborul, majd szétnyílik, ölelkezik és eltávolodik a déli mezőn. Harsog a szél messziről, mint kürt, amelyet egy távoli erdőszélen fúj a vadász. Az árnyékmajmocskák fáradhatatlanul ugrálnak a gallyak között.
Aztán mind közelebb jöttek az árnyak. A fejem felett elúszott a magasban egy mezítelen női láb, mint a pipafüst. Ezután egy női kéz183 vált el a falról árnyéktestvéreitől, és körüllengett, lengett a bolthajtás alatt, mint egy eltévedt éjjeli lepke. A kezet és a lábat követte a törzs, mint egy fehér luftballon. Ott úszkáltak, lebegtek a fejem felett, mint a búcsúzó fecskék a torony körül. Keresték egymást, egyesülni akartak, kéz a kézhez, láb a törzshöz igyekezett. És mindig jöttek új társak a hallhatatlan szél harsogásából, új női kezek, lábak, vállak, hátak… Csak a fejeket vártam hiába.
Felkeltem az ágyból, és a cipőmet kezdtem befűzni. Baljóslatúak voltak ezek a fő nélküli látományok, amelyek mindinkább megközelítettek, mintha valami olyast kívántak volna tőlem, amit én elfelejtettem Rozamunda mellett, a szerelmet.
Meggyújtottam még egy gyertyát, s elhatároztam, mielőtt távoznék a „Fácán”-ból, végére járok ennek a dolognak. Kik ezek a nők, s mit akarnak tőlem? Lássuk csak, vajon felismerem-e őket a fejük, az arcuk, a frizurájuk, felejthetetlen kalapjuk és büszke cipőjük nélkül?
Azt a kezet már láttam valahol. Hosszúkás, nagyon fehér fészektenyerű, és arra látszik teremtve, hogy érintésével zavarba és szégyenérzetbe ejtse a férfiakat. Talán Rózáé volt e kéz, amelyet egykor magaménak akartam venni a hosszú életre?
A rövid, lapos körmű, ráncos kezecske, a munka, gyermeknevelés és gondosan megszámolt aprópénz keze, amely a nélkülözés homlokráncait viseli magán, a „mi lesz holnap”-ot mondják a fáradhatatlan ujjak: egykor tán Máriának nevezték, és könnyesen, meghatottan gondoltam reá…
A harmadik kéz nagy volt, fehér, erős, erőszakos és mégis gyáva… Ah, ez Rozamundáé volt.
Ugyanígy megismerkedtem a táncos, férfiak tetszésére nevelt járású lábakkal, a fáradt, vonszoló, kacsázó bokákkal és férfias, kétfelé hajló lábszárával Rozamundának.
A törzsek, a törzsek oly ismerősek voltak már, mint a frufruk útitársnőm homlokán, akivel két napig utaztam együtt az olasz határon.
Végre megtalálták egymást a keringő testrészek, egyesültek, lekuporodtak az ágy mellé, felrepültek, eltűntek a falban, és visszajöttek.
Egyszerre csak érzem, hogy hálóingem megfeszül, szétnyílik, kiemelkedik belülről a szívem, mint a kőr ász a kártyalapról. A piros selyemből varrt szív felszállott a nőkhöz, a kezek kapkodtak utána,184 megragadták, és diadalmasan elvitték a fehér fal árnyékai közé. Reggelig kopogtattam a falat, de a helyet, amerre a szívem eltűnt, megtalálni nem tudtam. Úgy gondoltam, hogy bosszút álltak a nők, miután megöregedtem.
Ah, mily unalmas ez az örökös utazás!
A szívtelen őszi nap és az érzéstelen alkonyat.
*
Útitársam ásított, és egyhangúan dobolt az ablakon, mintha sohasem érne el az állomásra.
(1917)185
