A nő, akiért szenvedünk
A nő, akiért szenvedünk
Egy árnyék ment végig az udvaron.
Tizenkét óra felé járt az idő, az óramutatók nemsokára egymáshoz érnek, mint a jegyesek, a hold az égről elkalandozott, mint a juhász a tilosba, a városvégi fogadóban mindenki aludt.
Az árnyék nesztelenül és alig sóhajtva, vigyázatosan, mintha a háztető gerincén járna, félig láthatatlanul haladt végig a tágas, szalmás udvaron, ahol napközben úgy rikolt az élet, mint a fuvarosok szilaj, téli kedve. Csupán annyi látszott az árnyékból, hogy nőnemű. Ez is inkább a lépéséről látszott, amint térdig szorosan összeérő, térden alul pedig szétágazó lábszárai az utat mérték. Az árnyék – talán kísértet volt, talán valódi személy – beosont abba a folyosóba, amelynek a végén Magános lakott. Ha valamelyik cseléd észrevette volna is, szabadon folytathatja útját, mert a fogadóban megszokták, hogy Magánost éjnek idején mindenféle furcsa emberek keresik fel, akik a kéményen át szoktak elrepülni. Ez a nő sem törte rosszban a fejét, csak jött, mert megigézte őt a Magános. Holnapra vagy holnaputánra egy másik nő van soron, aki továbbutazik a kéményben.
Ez Flóra volt, a kedves, kellemes ifjú: voltaképpen az volt a hivatása, hogy egy felvidéki városkában a híd alatt korcsolyázzon, az őzszínű jégen, monogramokat írjon a befagyott folyóra, és a szélkakas vigyázzon reá állandóan a közeli templomról; amíg vagy tíz év előtt a hídon megállt Magános, aki éppen arra utazott, mint egy kósza lélek, és Flórát felejthetetlenül a szívébe zárta. Mikor a december süvöltött fel a kalendáriomban, mint egy vadul szánkázó öregember, Magános megidézte Flórát csendes estéken. És Flóra eljött kedvesen, kellemesen, ifjan; milyen szerencse, hogy a felvidéki házak bolthajtásai alatt csak a szentkép alatt pislog a mécs világ, a férj horkantva aludt, mint egy rőt vad, senki sem vette észre a meggömbölyödött, hamvasodó fürtű asszonyka eltűnését éjszakára.175
– Emlékszel-e rám, Flóra? – kérdezte Magános a szobájába sikló hölgyet. Ámde ezen nem kell csodálkozni, mert valamennyitől ezt kérdezte, midőn a kályha mellett üldögélt, és csak akkor kelt fel helyéről, ha a befagyott ablak párkányáról bort vett elő, és a poharat szertartásosan szájához emelte, mint egy borkereskedő vagy egy jobb sorsra érdemes szerelmes.
A papírmaséból, tüllből, hajszálból és álomból való nők mosolyogtak, igent intettek, és ki-ki a maga módja szerint helyet foglalt, hogy a mérföldes téli éjt beszélgetéssel töltse.
Magános oly búskomoran lapozott az emlékei között, mint egy naplóban, amely egy vándormadár természetű szerelem történetét tárgyalja.
Ezen éjszakán, éjfél utánra a mindenható Királynét várta, élete egyetlen komoly szerelmét, akinek drágalátos lényét, bundáját, orra hegyét, nyakfürtjét egyenkint megtalálhatta más nőkön is, de halálosan csak a Királyné tudott szeretni… Ő egy pesti delnő volt, most még tán az operai páholyban ragyog, mint egy nyakék, de éjfélre otthon lesz, s ágyba fekszik. Gyöngéden félrefordítja a fejét a párnán, és engedelmesen várja az álom lepkéit, amint hosszú szempilláira telepednek. Magános ekkor elküldi érte a szánt, hogy a város végére repítse, ahol úgy várta őt a férfiú, mint a pardont a siralomház betyárja.
Ezért gyorsan végzett Flórával. Türelmetlenül hallgatta meg, hogy négy gyermeke van, a legkisebb oly okos, mint a római pápa, aztán gyorsan bedugta az ideált a kályhaajtón, égő gyufát dobott utána, hogy lángra lobbanjon, és a kis füstök szálljanak el oda, ahol most üres és hideg az ágy, mintha délután temetés lett volna a háznál. Lépések hallatszottak a folyosón. Magános felhajtott egy pohár bort, és kíváncsian figyelte a tapogatózó lépteket, amelyek úgy tévelyegtek a folyosón, mint a nők szívében az állhatatosság. Aztán egyenes irányt vettek a léptek, mint a sírig tartó szerelem.
Az ajtó valóban felnyílt, és a küszöbön megjelent egy húsból, csontból és állatbőrből való nő.
Magános úgy megijedt, hogy nyomban elállott a szívverése, mint a gyermek álmában a mesebeli boszorkány megállítja a lélegzetet.
– A kocsim eltörött útközben, gyalog jöttem, és sehol sem láttam világosságot a házban, mint itt – mondotta a küszöbön a nő, és a hangja oly barátságos volt, mint a vidéki vendéglátás.176
– Kérem, foglaljon helyet – felelt Magános megzavarodva, mint egy Paprikajancsi.
A hálóköntösét összekapta, szégyenkezve pillantott a pintes üvegre, és magában azt gondolta, hogy bizonyosan rossz illat lehet a szobában, amelyet ritkán szokott elhagyni.
– Mindjárt felköltöm a cselédséget – szólt Magános, és kirohant a szobából.
Mire visszatért, az asszony a kályha mellett üldögélt, és a vasrostélyon pirosan nézett ki a tűz, mint az itt eltemetett ideálok gyűlölködő szeme. A karos gyertyatartó jól megvilágította a vendéget. Megnyerő külsejű nő volt. Kicsit napbarnított, kicsit falusi, de egészséges és bátor. Havas bőrkalapját a kezében tartotta, rókatorkos bundáját kigombolta, és a derekán vastag aranylánc volt. Férfias pecsétgyűrű volt a kezén. Olyan lába volt, mint a csikónak. Csak frufruja és huncutkája mutatta, hogy elég időt tölt a tükör előtt.
– Én Berzenczei özvegye vagyok H.-ból. És maga?
Magános megmondta a nevét.
– Látom, hogy az úri osztályhoz tartozik – folytatta a vendég. – A fotográfiák ott az asztalon azt mutatják, hogy szereti a nőket. Elmúlt már negyvenesztendős?
A vendég tetőtől talpig végigmustrálta Magánost, mint egy tulkot.
– Vajon mi lehet a foglalkozása?
– Ismeretlen nőkhöz írok verseket, és kerülöm az embereket – mondta elég folyamatosan Magános, mert a különösen egészséges nő jelenléte először a beszélőképességét adta vissza.
A nő csendesen nevetett. Nem rikítóan, nem is beleegyezőleg, csak halkan, jóságosan.
– Vajon mit ír majd rólam, ha nem lát? Télen sok könyvet olvasunk falun. Ősszel verseket, Tompa virágregéit szeretem. Nem vagyok egészen műveletlen, kedvelem az ábrándos zenét, keresem a csendes, zajtalan életet, vallásos vagyok, és a ruháimat jó szabónál varratom. És mégis azért jövök Pestre, hogy innen egy férfit vigyek magammal falusi házamba, aki a férjem, szeretőm, társam és kiszolgálóm, uram és rabszolgám legyen. De nemigen járok szerencsével, mert eltört a tengely. Pedig, ha Isten akarná, nem is kellene továbbmenni a városba.
Oly természetesen mondta el mindezt özvegy Berzenczeiné, mint177 az imádságot. Ennek az asszonynak nemigen lehetnek titkai. Ez kibeszélné a rejtett gondolatot. És az élet őt szereti, mert nyugodttá és jóvá teremtette.
Magános összekulcsolt kézzel nézett a vendégre. Az ő ideáljai másképpen szoktak beszélni. Töprengenek, szenvednek, fájdalmasan meg-megállnak. Egy finom, előkelő lelkű nő nem is nevet hangosan. És ez az asszony oly megközelíthetetlenül ült mégis a legényszobában, mint Mária Terézia.
– Igyon bort. Látom, szereti – szólalt meg ismét a vendég.
Hirtelen felállott, és maga öntött Magánosnak.
– Az uram is szerette a bort. Különös, hogy más részeg embertől undorodom, őt még akkor is szerettem és kívántam. Akit én megszoktam, annak minden hibáját megbocsátom. Jó cselédje voltam én az uramnak. Mikor öregedni kezdett, fiatal szobalányokat tartottam.
Magános felhajtotta a bort, és csendesen köszörülte a torkát. Az asszony ismét nevetett, és beleegyezőleg bólintott Magánosnak.
– Ez a valódi férfihang. Az uram is mindig köhögött felkeléskor, reggel. Aki iszik és dohányzik, annak szabad köhögni ébredéskor. Egy oszlopos, szolidan megépített és jól fűtött falusi kúriában úgy hangzik a reggeli férfiköhögés, mint a megnyugtató élet. Csak hadd köhögjön a korhely, megkönnyebbül utána. A tekintélyes köhögést meghallja a cselédség, fülüket hegyezik a lovak az istállóban, felemelik bozontos fejüket a komondorok, vígabban sül a kenyér a kemencében, a kamrában összenéznek a sonkák, a bor felvidul a pincében: felébredt a gazda, kezdődik a férfiélet. Erős kis paprikákat savanyítottam az uramnak; szerette, mert marta a torkát. Ezért vagyok én szomorú néha, mert senki se köhög a házamban.
Magános bátortalanul kérdezte:
– És a pipa, amely a fehér függönyök ellensége?
– Hát hová menne pipázni az én uram? Talán a kocsmába? Csak szívja a hosszúszárút, amelyre én teszem a fidibuszt. Csak illegesse, lógázza, szeleltesse a pipáját. A szűz dohányt magam veszem a csempésztől, és a derekaljamban őrzöm a finánc elől. Azt mondta az uram, hogy a dohány ettől olyan illatú, mint a hajam. A házban, ahol nagy füstmacskák laknak, nincs szomorú gond, sem perlekedés.178 Csendes, hosszú élet van, amely úgy hajlik lefelé, mint a körtefa, amely túlélte korát.
Egy álmos cseléd lépett be, aki jelentette, hogy a numero négy már fűtve van, a vendég elfoglalhatja szobáját.
– Hadd tudjam legalább keresztnevét – kérte Magános, midőn az asszony kezet nyújtott, és megrázta a kezét, mint egy kupec.
– Irma vagyok. És én állom a szavam. Az ajtóm nyitva van, ha tovább akar beszélni.
Elment, és friss téli illat maradt utána, amilyent hosszú útról jövő fenyőfák szoktak terjeszteni.
Magános leült a helyére, és szokott ábrándjai ezúttal lassabban tértek vissza a sarokból, mennyezetről, fiókokból, ahová szétmenekültek, mint az egerek a valóságos asszony jöttére. Talán negyedóra is elmúlott, amíg meg tudta idézni a Királynét, aki duzzogva és bosszúszomjasan jelentkezett.
– Vajon mit akar e falusi pomeráncslival? – kérdezte. – A szobalányom érdekesebb perszóna, mint ez a hölgy.
Magános védekezett, és szokás szerint térdre borult a gyönyörű, fekete nő előtt, akinek úgy ragyogott a szeme, mint odakünn a csillag a csikorgó éjszakában. Kámforillata volt a lábának, és narancs a térdének íze. A szája ópiumfüst édességű, és a kis füle ideges, mint egy telivéré. Csipke és selyem az öltözete, mámorítóan lefojtott a hangja, minden mozdulata bűbájos balett, és hetairák tánca van a derekában.
– Megölnéd magad értem? – kérdezte a térdeplő férfit.
– Nyomban, ha kívánnád. Nem tudom egyébbel meghálálni hozzám való jóságodat, mint ha életemet áldozom neked.
– Nem leszel egyedül a másvilágon. Már többen elmentek előre. Nézd, mily bambák és engedelmesek.
A Királyné megsimogatta a falat, és az érintése helyén egypár bánatos férfiarc mutatkozott, mint fotográfiák sírkövekbe illesztve, amelyekhez kis árvák imádkozni járnak, míg ez arckép másra gondolt, egy démoni nőre.
– Lásd, ezeknek már jó dolguk van, átmentek a hídon, és én két kezemmel takartam el a szemüket, hogy ne lássák mélynek a folyót, baljóslatúnak az égboltozatot, reménytelennek a megsemmisülést. Ugye, puha hótenyerem már sokszor elaltatott, és ugyanannyiszor felserkentett, midőn elcsüggedtél?179
Magános álmodozva válaszolt:
– Csak az az igazi nő, akiért szenvedni és kínlódni lehet. Akiért sírunk éjszaka, egyedül, és akiért felsebesedik a lábunk. Aki eltaszít, és magához ölel. Aki nem engedi, hogy egy pillanatig elfelejtsük őt, aki beül a szívünk kellős közepébe, és ott sző, mint a pók. Olyan szivárványszínű a kedvünk, amilyen a pók szövése.
– És most elmegyek – szólt a Királyné, s lehajolt Magánoshoz, hogy jól a szeme közé nézzen. – A férjemmel töltöm az éjszakát, és majd elmondom neked, hogyan szeretett, hogyan csókolt, és én hogyan boldogítottam.
– Jaj – felelt Magános.
– De vannak más férfiak is, akik szeretnek, akik belém nevetik és belém sírják a lelküket, akik csak akkor egészségesek, ha az én csókomat kóstolják. Azokhoz is elmegyek, sorban meglátogatom a szeretőimet, és mindegyikkel boldog leszek. Majd elmondom neked, hogy üdvözöltek, simogattak, dédelgettek. Hányadik szeretőm is vagy te már nékem? A harmincharmadik.
– Jaj – felelt Magános.
– Itt hagyom a cipőm emlékül. Ölelgetheted, csókolgathatod, ő még mindig többet ér más nők testénél. Itt hagyom, hogy legyen valaki, aki rád vigyázzon, ha meg akarsz csalni. Ez a bakter nekem mindent elmond. Vigyázz, mert egy csalásért százzal fizetek.
– Ne menj még, álomkép.
– A szobád hideg, az arcod beretválatlan, a kedved magaunt, a szíved poros, mint egy régi mézeskalács, amit a hajadon először kapott ajándékba. Miért maradnék nálad? Szerezz sok pénzt, hogy megvehessél engem. Eddig csak én adtam neked minden jót, te nem viszonoztad, csak szerelmeddel kegyességemet. Isten veled, ne nyafogj!
A Királyné fekete selyemruhájában kisuhant a szobából, és az egyik félcipőjét a küszöbön felejtette.
Magános a cipőt a párnája alá tette, és úgy aludt, mint a gyermek Mikulás éjszakáján.
– Ha meghalhatnák érte – rebegte, midőn felébredt.
(1917)180
