A királyné költője
A királyné költője
Irmafy olyan nemes embernek érezte magát, mint Szent Lajos. Gyönyörködött a saját lépteiben a városerdő sétányán, a szakállát is szerette, órákig elnézegette a kezét, midőn a tollat ujjai közé vette… egy régebbi kor költője volt, és hitt a bűbájokban, csodákban, végzetes asztalkákban és boldog vagy tragikus véletlenekben. Verseit a halálról és halhatatlanságról fogalmazta, valamint a nőkről, akikkel itt-ott megismerkedett.
– Majd olvashatja – mondta jelentőségteljesen, midőn a Váci utcában néhány szót váltott egy asszonykával vagy kisasszonnyal.
Néha ebédelés közben is verset írt, és délutánonként mezei virágokat gyűjtött a budai oldalon, a hegyen, miközben egy képzeletbeli nővel társalgott.
– Asszonyom, a kegyed szemének színéhez igazodnak e tájon az ibolyák! – mormogta, és csak a tavaszi levegő reszketett körülötte. – Vajon a szívének virágai merre nyíltanak?
Majd egy kisasszonnyal ismerkedett meg, aki a Bömer házban zongorázott, és Irmafy kvártélyát e házba helyezte. Egyszer néhány szót váltottak a lépcsőházban, Irmafy értelmesen megmondta a nevét, és a kisasszony nefelejcs virágos kalapkája eltűnt a grádics kanyarulatánál.
– Őt Isten küldte nekem! – írta Irmafy egy versére alkonyattal.
Estefelé természetesen fokozottabban működött fantáziája. A belvárosi kiskocsmában, sör- és pipaszagú szobácskákban, ahová az írók és költők úgy vetődnek be, mint messzi útról jött vándorok, az óra a forradalom óta nem mutatja az időt, az asztalfőn olyan öreg elnökök üldögélnek, akiknek már a nevét sem tudja az új nemzedék, mint az egykor dalos feketerigóét elfelejtették a sötét kalitkában, midőn az zordonságában végleg elhallgatott… pedig egykor mindenki tudta az „Uhr”-nál… e füstös bolthajtások alatt Irmafy társának20 sokat beszélt a hercegnőkről, grófnőkről, előkelő belvárosi dámákról, akikkel napközben találkozott.
A hercegnő a budai várkertben fogadta tavasz első reggelén, és ő maga is jázmin volt ez idő tájt. Ibolyaszemén a pillák, mint az áprilisi felhőkkel bújósdit játszó napsugár; minden hajszálát külön fésülték meg a frájjok, keskeny kezében az Örökzöldek című könyvecskét tartotta, és a félcipőjén fénylő csat volt.
– Hallottam önről, és ismerni akartam.
Irmafy a pohárba dugta az orrát, és elhallgatott.
Éjfél felé „X. grófnéról” beszélt a szomszédjának – amint ez idő tájt a grófnékat nevezték. Mennyit tudott e hölgyről Irmafy! Ismerte gyermekkorának szenvedéseit, midőn a versírók könyveiben keresett vigasztalódást! Tudta, hogy férje meg nem érti őt, és ő csak azért sóhajt, hogy végre jönne valaki, akinek átnyújthatná legnemesebb ajándékát, óaranyból vert szívét.
– Azt szeretném, ha valaki megfogná a kezem, és oly gyengéden beszélne hozzám, mint egy gyermekhez – szólt a grófné. – Ah, unalmas, hideg, fénylő társaság! Kunyhóban vagy hónapos szobában szép az élet!
Irmafy ezután egy nyelésre nagy pohárral felhajtott.
– Nők: gyermekek… A szavak színes kavicsait szeretik a kezükbe venni…
Az irodalmi asztaloknál sajnálták és gúnyolták a jobb sorsra érdemes Irmafyt. Minden éjszaka azt várták, hogy a Dunába ugrik, mire a bakterek hajnaltájban elhagyják a nyugodalmas kapumélyedéseket.
Irmafy azonban a véletlen és babonaság folytán más végzetre volt kiszemelve.
Egy délután, midőn keskeny íróasztala fölé hajolt, hol oly gondosan szokta volt írni a betűket, mint a szerzetesek a szent könyveket, királyi eredetre valló kezében megmozdult a toll, és különböző ákombákomokat vetett a papirosra.
Irmafy úgy érezte, hogy félálom ereszkedik szempilláira. Meleg hullámok nyaldosták, másvilági zene hangzott, hipnotikus álom kerülgette, mintha egy gonosz ellensége a távolból szuggerálná az akaratát… A láthatatlan szellemkéz vezette kezét, és amikor végre magához tért, már sötét volt kis szobájában, és az emeletről többé nem hangzott a zongoraszó. Mintha az öles falban (ahogy a régi pesti21 házakat építették) egy asszony zokogott volna, akinek a zokogása nagyon hasonlított egy nőéhez, aki Irmafyt egyedül szerette az életben.
Gyertyát gyújtott, és még mindig kábultan nézett körül. A falióra nyolcat mutatott, a kezében különös zsibbadást érzett, és a keskeny íróasztalon egy ötvenforintos feküdt, amelyet félálmában rajzolt. Szakasztott olyan volt, mint azok a régi ötvenforintosok, amelyekkel Aigner Lajos egykor verseskönyvét honorálta. A bankót a mellénye zsebébe csúsztatta, és gondtalanul kötötte meg a nyakkendőjét, megdörgölte a cipőjét, és hullámos haját hátrafésülte. Néhány perc múlva rugalmasan, életkedvvel haladt végig a Belvároson, és kandi pillantást vetett az ablakokra, ahol a polgárok már nyugodalmasan vacsoráztak. A gőzölgő tálak körül megelégedett arcok, rózsaszínű az asszonyok nyaka, a gyermekek már a küszöbön látják állongani a homokemberkét, és ifjú nők várják az ábrándos éj változatos gondolatvilágát.
A „Csigá”-ban már olyan sűrű volt a füst, mint egy rablótanyán, a különszobában, a költők asztalánál a kispörköltek és savanyú tüdők elmentek a mellények alá, harmatozó üvegben állott a hideg bor az asztal közepén, és az arcok kipirultak a vacsora élvezetétől. Éppen Irmafyt szidták.
– A fényes cipők bolondja! – kiáltotta egy púpos író. – A nők szerelménél csak pénzüket óhajtja jobban.
Irmafy az asztalkendőt a nyakába kötötte, és bizonyos benső megelégedéssel költötte el vacsoráját. Beszélhetnek ezek a szegények, amit akarnak, egyik se rajzolt ötvenforintosat délután.
A bor azonban nem ízlett úgy, mint máskor, és a hercegnő felől hiába tett fel kérdést egyébként hallgatag szomszédja, egy rejtvényszerkesztő.
Még éjfél előtt fizetésre hívta meg a kocsmárosleányt Irmafy, és gőgösen vonta elő mellényzsebéből az ötvenforintosat.
A púpos író elhallgatott, mások is némi tisztelettel néztek Irmafyra. A színházi súgó ajánlkozott, hogy a „Török Császár”-ig elkíséri Irmafyt.
Másnap, midőn Irmafy felébredt, egy rendőrtiszt vörös bajusza szúrta meg arcát, amint a párna alatt kotorászott.
– Hol vannak a többi hamis ötvenesek? – kérdezte.
Ezután Irmafy két esztendeig nem volt látható a Váci utcában.22
*
Irmafy ismét verseket ír, és egy vidéki nyomdász kiszedi a könyvecskét.
A fogház ősz hajakat, bánatos hajlottságot és megalázkodást rakott Irmafy egykori gőgös fejére. A szeme körül ráncok keletkeztek, amelyeknek eredetét hiába kereste tükrében, az ajka úgy mosolygott, mint a sárga levél reszket a fán. A keze átlátszó volt, és a kockák elválasztó vonalai lekoptak kabátján.
A bánat könyve: ez volt a kis füzetnek a címe, és Irmafy csak késő este hagyta el szobácskáját, hogy könyvében gyönyörködjön egyik-másik könyvkereskedő kirakatában. Félve suhant el a könyvesbolt előtt, és még az utca túlsó oldaláról szemlélte egy darabig a zöld füzetet a kirakat ablaküvege mögött.
Egy áprilisi estén, midőn Irmafy felgyűrt kabátban ismét elsietett a bolt előtt, az öreg könyvkereskedő hirtelen kinyitotta az üvegajtót.
– Irmafy úr! – kiáltotta.
A költő megrettenve állott.
– Fontos közlendőm van, tessék irodámba fáradni – szólott az öreg, és ezüst fejét bólongatta.
A szűk irodácskában ezután így beszélt a kereskedő:
– Nemrégiben boltomban megfordult Ferenczy Ida, és a királyné számára magyar könyveket vásárolt. Többek között az ön könyvecskéjét is feltettük az udvari hintóra. Néhány nap múlva ismét boltomba lépett a nemes hölgy, és A bánat könyvé-t még egy példányban megrendelte a felséges asszony könyvtára számára. Részvéttel értesült az ön sorsáról, amelyet néhány szóval lefestettem.
Ezen az estén váratlanul megjelent az elveszettnek hitt Irmafy a „Csigá”-ban. Igaz, hogy egy magányos asztalnál foglalt helyet, mint bukott ember, de nyugodtan falatozott, hideg bort ivott, és a jóindulatú rejtvényszerkesztőt éjfél után asztalához hívta, midőn titokzatos szavakkal ecsetelte előtte a magas helyről jött érdeklődést.
A púpos legyintett a szomszédban:
– Irmafy nem javult meg az áristomban. Éppen úgy hazudik, mint azelőtt.
Ámde napról napra többen hallották az ezüst fejű könyvkereskedőtől a tényállást, és Irmafy is naphosszant a budai vár körül csavargott. Elgondolkozva, lehajtott fejjel, szinte áhítatosan ballagott estefelé23 Pestre, és a jóindulatú rejtvényszerkesztő kérdésére imádságos hangon válaszolt:
– Budán jártam… a Várban…
A „Csigá”-ból a különös hírek elterjedtek a városban. Irmafy most már a templomokat is sűrűn látogatta.
– A jóságos királynéért imádkoztam – mondta ismerőseinek, akik apránként visszaszállingóztak.
Magányos asztalánál a kiskocsmában gyakran leültek a költők. Egyszer a púpos is engedelmet kért a letelepedésre… Éjfélkor áhítatosan az ég felé emelte poharát Irmafy.
– A legszentebb és legszebb asszonyért Magyarhonban! – mondta végtelen imádással.
És egyszer valóban a királyi udvarból pecsétes levél érkezett Irmafy nevére és benne némi ajándék a szerencsétlen költő számára.
Irmafy ekkor fényes délben megállott a Váci utcában, többé nem fogadta régi ismerősei üdvözlését, ajándékozva ejtett el egy-két szót a rejtvényszerkesztő előtt. Estére egy előkelő polgárcsaládnál vacsorázott, meghívások kerültek asztalára, a púpos író keresztapának kérte fel… Rajongó nők leveleket írtak… Ábrándos kisasszonyok álmukban feleségül mentek hozzá. – Történt ez Pesten, 70-ben.
(1916)24
