Jó estét, szerelem!
Jó estét, szerelem!
A szerelem elutazott, és Ilona kisasszony kék szalaggal átkötötte a leveleket, szekrénybe zárta, és jó darabig búsult az elmúlt, szép dolgon. Hogy is volt? – gondolta sokszor magában. – Esténként sétáltak a promenádon vagy a folyóparton, ahol az ócska híd alatt olyan alattomosan suhan tova a folyó, mintha öngyilkos leányokra várakozna… De még azon éjjel levelet írt Ilona, és levelet írt ő is, a férfiú, és mindazt megírták egymásnak, amit a folyóparton gondoltak, és elmondani nem tudtak. Vagy ami csak utólag jutott eszükbe. „A vízben úgy ragyognak a csillagok, mint a te szemed sugara ragyog az én szívemben” – írta az eltávozott. – „Szeretném, ha nem gondolnál rólam rosszat, mert33 engedtem csókjaidnak, hisz gyönge, szerelmes nő vagyok!” – vetette papírra Ilona éjjel, midőn egyedül volt, és a zongora hátán, régi kottafüzeteken sűrűn írta az oldalakat, amelyeket majd Búzás néni reggel a köténye alatt megfelelő helyre szállít. A nap várakozások közepette múlott el, Ilona szórakozottan tanította skálázni a kisváros leánykáit, és a szeme folyton a csipkefirhangon volt, vajon nem pillanthatná-e meg a férfi keménykalapját. Délután teát ivott (mint modern hölgyhöz illik, aki nem óhajt meghízni) és a szűrőben maradt tealevelekből mindenféle hókuszpókuszokat olvasott ki. Sokáig nézegette a nedves tealevelek elhelyezkedését az edény fenekén, és a karikából vagy a völgyből szerelmese érzelmeit biztosan megállapította. – Míg a szerelem elutazott, a levelek szalag alá kerültek, és Ilona utoljára írt neki, a levelek hátára csak ennyit: „Egy férfi hazugságai”.
Mennyi idő múlott el? Egy nap, vagy egy esztendő? Vagy csak egy hosszú, mély álmú éjjel? Herman X.-be toppant, a változatosság kedvéért vívóiskolát nyitott, ahol elsősorban ünnepélyt rendezett a római pápa neve napján, nagy, sárga lobogót tűzött ki a „Három fehér rózsá”-ra, rendjelet akasztott kabátjára, és sétapálca helyett karcsú flöret-tel sétált végig a városon. Egy falusi komondort veszettnek nyilvánított, amint gazdája kocsijától eltévedt, a tőrrel leszúrta, és piros bársonyból szíveket vágott, amelyeket a fiatalság mellényére illesztett.
Midőn így mindent rendbe hozott, ábrándos fejét vállára hajtotta, és körülnézett a városban a női nemen lévők között.
Nem kellett sokáig kutatni, az első postával eljutott hozzá Ilona zongoratanárnő bánatának híre, és Herman rövid idő múlva már helyet foglalt a régi ripszbútorok között, a zongora mellett, miután néhány cserepes virágot helyezett el az ablakban.
A zenét nem magasztalta, mert hisz tíz év óta minden férfiú ezen az alapon közeledett a kívánatos külsejű, sötétszőke hajú és nagy, szürke szemű, túlérett leányhoz, aki olyan szűk, fekete ruhát hordott, hogy szinte beleharaptak a férfiak.
Herman Ilona kisasszony családját magasztalta.
Az özvegy öregasszonynak kezet csókolt, mert ismerte férjét, aki egykor mérnök volt, és nagy tervei voltak városok építésére. Máskor bizonyos Vladovszky kapitányról emlékezett meg, akinek arcképe a falon függött, és félig-meddig rokonságban volt Ilonáékkal. Herman természetesen egy ezredben szolgált a rettenthetetlen hőssel, párbajainál segédkezett. A két magányos nő a földszintes kis házban, ahol Ilona34 (mint különös nő) dohányt termelt a virágoskert zugában, napokig kipirult arccal hallgatta Vladovszky csodatetteit. Majd mindenféle öregasszonyok jutottak eszébe, akik az özveggyel együtt táncoltak. Egy jelmezbál, ahol az öreg hölgy virágárusnőnek volt öltözve. (Az arckép a falon.)
– A kalikó! – sóhajtotta az özvegy, és egy napon gyanútlanul elutazott X.-ből Y.-ba, ahol bizonyos öreg barátnő haldoklott.
Este nyolc óra volt, tél volt, a kis utcák hógubáikat fülükre húzták, és olyan mély álomba kezdtek, mintha beláthatatlan időkig tartana az éjjel, a csend, a nyugalom, és a kapukat senki sem nyitja ki soha többé.
Herman halkan lépett Ilonához.
– Csak csendesen, mert hátul vigyáz a sánta suszter! – mondta suttogva Ilona, amint ajtót nyitott, és a hárászkendő alatt olyan meleg és sima volt könyökig meztelen karja, amint Herman hozzáért, mintha ez lett volna az egyetlen meleg női kar a világon.
Az ablakon a függönyöket megigazította Ilona, az ernyős lámpát a sarokba állította, a kanapé sarkában helyet foglalt szűk ruhájában, de Hermant a székre utasította, midőn mellé kívánt telepedni.
Herman, mint gyakorlott férfiú, természetesen a hölgy kezét óhajtotta megfogni, de Ilona abba sem egyezett bele. A billentyűütögetéstől meglehetős izmossá lett a keze. Hermant könnyűszerrel félretolta, bár izgatottságában lélegzeni sem mert.
– Jó estét! – mondta Herman halk, suttogó hangon, mert húszéves lett, mint mindig, amint kalandja akadt nőkkel.
– Jó estét! – ismételte. Majd elhallgatott, mert az utcán nehéz, döngő léptekkel ment valaki az ablakok alatt.
– A halál! – mondta babonásan Ilona. – Tőlünk a harmadik házban nagybeteg ember fekszik… Vagy tán Y.-ba megy, anyám barátnőjéhez?
– Milyen furcsa, hogy itt ülök magával szemben! – vélekedett Herman. – Sohasem hittem volna, midőn gyönyörű alakját, szemét, haját néztem, hogy még valaha így ülhessünk… Tudja, hogy én szeretem magát?
– Tudom – felelt Ilona. – És azt is tudom, hogy mit akar.
Herman elkapta a leány kezét.
– Milyen eszes teremtés maga! A nők hazudni szoktak, csalfa zavarral fogadják a hódolást, és csodálkozást mutatnak a legtermészetesebb dolgokon.35
– Csókolja meg a kezem! – mondta Ilona.
– A másikat is! – szólt később.
Herman rajongva fogadta a megbízást, és a fehér, izmos kezet olyan hevesen csókolta, hogy csaknem vér serkedt csókjai nyomában.
– Erősebben – mondta Ilona, és halkan, titkosan nevetett, mintha Herman igyekezése nagyon mulattatná.
Később egy pontot jelölt ki arcán, a füle mellett a csókszomjas férfiúnak, de midőn az karjával is át akarta ölelni, hatalmasan eltaszította magától.
– Csak amit én engedek, uram – mondta, és ismét nevetett.
Herman sápadtan, gonosz tekintettel nézett a hatalmas leányra, de fejét ábrándosan tartotta, pedig még gyilkosságra is gondolt. A fa tetején felejtett őszi gyümölcsnek hervadt, keserűen édes ízét érezte szájában.
A leány most megfogta a férfi kezét. Megsimogatta, megütötte, és minden ujjának juttatott vérének áramlásából, amely hasonlatos volt a nyugtalan folyó futásához.
– Ne bántson engem – mondta kérlelő hangon Ilona. – Szeressen úgy, amint én akarom. Térdepeljen le.
A szűk ruha két gombját felpattantotta nyakán és az előbukkanó fehérséget Hermannak odakínálta.
– Csókolja meg, uram – mondta, furcsán nevetett, két karjával erősen szorította Herman karját, lábát egymásra vetette, míg sötétszőke fejét mámorosan hátrahajtotta.
Egy perc múlott el, vagy egy óra?
Herman kiszabadította a kezét, és Ilonához nyúlt. A leány erre talpra ugrott.
– Menjen, Herman – mondta búsan. – Mi sohasem érthetjük meg egymást. Maga nem szeret engem úgy, mint én szeretem magát.
– Szeretem – esengett Herman.
– Most menjen, menjen – felelt Ilona. – Gyorsan menjen.
Herman fenyegetőleg mormogta:
– Meglássa, elutazik a szerelem!
– Jól van, nem bánom, egy óra múlva jöjjön vissza. Most menjen el. Sírni akarok.
– Egy óra múlva…
Herman meghajolt, kiosont a házból.
A mély hóban boldogtalanul bandukolt, mintha igen finom pálinkát36 ivott volna, amelyet aszúbarackból eresztettek, lábával a havat seperte, majd egyszerre megállott, keservesen nevetett:
Milyen szamár voltam, hogy eljöttem! – gondolta magában.
Nem ment vissza egy óra múlva.
Nagyatyám kirándulása a tánciskolából a temetőbe
Herman, egy középkori bűvészcsalád egyenes leszármazottja, egy télen X.-ben állomásozott, és sok mindenféle foglalkozása mellett a tánciskolát is megalapította. „Csupán a művészet kedvéért” – mondotta Herman a polgároknak, midőn leányaikat és asszonyaikat elcsalogatta tőlük, hogy a régi temető mellett a „Három fehér rózsa” tánctermében esténként Borgozdi vak zenész társaságában a francia négyest, a lengyel polkát és más egyéb kéz- és derékfogással egybekötött testmozgásokat gyakoroljanak.
Miután fizetésről nem volt szó, a téli alkonyatban a polgárlányok hárászkendőbe burkolták fejüket, az asszonyok kis mantillt kaptak fel, amely húsz év előtt volt divatban, és karonfogózva, halkan nevetgélve, csicseregve, suttogva és meleg kacagással lépkedtek a lila színű, szűk utcákon, a lila színű havon, és a táncterem ajtaján csendesen bementek.
A verebek már mind elaludtak a „Három fehér rózsa” salétromos falában, és a függőlámpa félhomályban hagyta a terem sarkait, ahol a hó csakhamar feloldódott, és barna tócsák alakjában feketéllett.
Az emberi testek hamarosan felmelegítették a termet, bár a nők még mindig szorosan bújtak egymás mellé; a barna, szőke hajakkal kerített fehér arcok úgy váltak ki a félhomályból, mint az esti tó vizén úszkáló, fehér virágok.
Herman összecsapta a tenyerét, Borgozdi, egykor színházi zenész, később tanár, meghúzta a vonót a kisbőgő húrjain. Mint a produkcióhoz értő férfihoz illik, előjátékkal vezette be a tánczenét, mialatt Herman bejárta a sarkokat, ahol a leányok, asszonyok a kocsmapadokon meghúzódtak. Mindenkivel kezet fogott, hosszadalmasan, melegen, az ujjak sokatmondó játékával szorította meg a fiatalasszonyok kezét, míg a leányoknak külön-külön szerelmes hódolatot és tiszteletet vallott kézfogásával. Mindenféle olyan dolgokról kérdezősködött, amely dolgok csak neki juthatnak eszébe. Álmokról, a tegnap este történt hazamenetelről, valamint a harisnyakötők kitartóságáról faggatta a nőket. És nem37 ajánlhatta kellő buzgalommal a vállfűzőt a fiatalasszonyok figyelmébe, amely Regina kisasszony üzletében kapható.
Majd ünnepélyesen a terem közepére vonult vissza, megállott a függőlámpa alatt, és tenyerével csattantott.
De Borgozdinak ugyancsak csattanthatott. Ő mindig befejezte az előzenét az utolsó taktusig. Akkor féloldalra fordította jégszürke, tekintet nélküli fejét, amelyen kis báránykucsma volt, mintha a valahol messze felhangzó tapsokra figyelne. Bizonyára tapsoltak is neki valahol, talán a régi temetőben, ahol olyan emberek is feküdtek, akik a művészt színházi zenész korában ismerték.
Cipősúrolás támadt. Diákok és finomabb mesterlegények jöttek elő a művész háta mögül. Kesztyűs, órás és divatárus bebocsátást nyertek a terembe, de a kerékgyártót Herman a minap megöklözte az udvaron. A lányok hangosan felnevettek, mintha csiklandozták volna őket, midőn az ifjak táncra kérték őket. Az asszonyok egy darabig húzódoztak, csupán Pityerné, aki vörös cipőben járt szabóné létére, nem vonakodott soha. Ledobta a mantillját, a derekát kinyújtotta, mert karcsú dereka volt, és bal kezével megtapogatta hajában a piros szalagot. Mondották, hogy ez az asszony annyi verést kapott a férjétől, amennyit senki se bírna ki a városban. Esténként, midőn hazafelé ment kísérőjével, csinos nyomokat hagyott a hóban kis lába, de szeretett letelepedni a hókupacokra, és szétvetett lábbal hintázódott ültében, és úgy hallgatta az udvarlókat. Jó darabig mindenki Pityernébe volt szerelmes X. városkában. Amíg Major Anna feltűnt a tánciskolában.
Herman úr fedezte fel a szőke leányt, és térdet hajtott előtte, amikor táncra kérte. A leány rózsaszínű arcával mosolygott, mert mosolyogni tudott. Beszélni nem szokott, mert nem merészkedett Herman úrhoz szólni, aki úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. Pedig otthon rikoltott, mint a páva, midőn testvéreivel verekedett a sárga ház udvarán, ahol egy nagyon csinos, fiatal kéményseprő vitte a létrát a táblára festve. Herman úr hamarosan megtanította járni, magát illegetni, fejét féloldalra fordítani és derekát kihúzni. Miközben sokszor fülébe súgta, mennyire szereti.
– Színésznő lesz belőle – mondta a szőke hölgy háta mögött, de úgy, hogy ő is meghallja.
– Színésznő lesz a Major lányból – terjedt a hír X. városkában.
Anna kinyújtotta a derekát, kifeszített lábakkal lépkedett, és a szemét lesütötte, amint Herman úr erre megtanította.38
A varrólányok a nyelvüket öltötték Annára az ablakból, Prepa bácsi, a városka névtelenlevél-írója igen szemérmetlen dolgokkal vádolta meg Annát a közönség előtt, Regina kisasszony valósággal ráerőszakolt egy fűzőt, amint boltja előtt elhaladt. Így lett Major Annából híres hölgy X.-ben.
András estéjén a francia négyes után Herman úr bizalmasai előtt azt indítványozta, hogy ránduljanak át a közeli temetőbe kísérteteket nézni.
– Nagyon szép dolog, amint hosszú lepedőben sétálnak a sírok között – mondta Herman, és csettintett nyelvével.
Pityerné természetesen nyomban vállalkozott a dologra, miután egy Macskási nevű diák verseket írogatott hozzá akkoriban, és állandó táncosa volt.
– Kapaszkodjon a karomba – suttogta Herman forrón az Anna fülébe, midőn kiosontak a táncteremből, és a régi temető felé elindultak a mély hóban.
Pityerné a diákkal nyomukban lépkedett, és alig tudta visszafojtani csiklandozó kacagását.
Az est csendes volt, mint a bábjátéknál a színpad, és az ablakokat a színpad mögül világítják imitt-amott.
Herman két kézzel fogta Anna kezét.
Leírjam, hogy mennyi mindent hazudott e rövid percek alatt Herman? Hisz mindenki ment már téli este karonfogva fiatal hölggyel!
A temető árkánál Pityerné a hóba ült, mert nagyon szeretett a hóba ülni – túlnan a behavazott sírkövek nézegettek át, a néma ciprusok alatt bizonyosan járt valaki, mert a hó lecsúszott a vékony gallyacskákról.
– Istenem – sóhajtotta Pityerné.
Macskási, reszketve a félelemtől, kapaszkodott az asszony kezébe.
Herman, bár belülről maga is különösen érezte magát, Annát átemelte az árkon, és tétova, félénk léptekkel vezette a régi temető sírdombjai között. Egy sírdomb nagyot döngött, midőn Herman rálépett. Herman visszarántotta a lábát, mintha a rák csípte volna meg. A félig ájult Annát reszketve tartotta karjai között… Egy kóborló róka nagyot ugrott az árok szélén. Pityerné éleset sikoltott, hogy szinte meghasadt bele a levegő.
Aztán hanyatt-homlok futni kezdtek mindnyájan. Csupán Anna botlott el egy sírkeresztben, és elvágódva, a hóban maradt.
Természetesen Herman úr szaladt legelöl, és még azon éjszakán elszökött X.-ből, hogy oda sokáig ne merészelje betenni a lábát.39
Nagyatyám, de Ronch, nevezetes memoárjai, csodálatos kalandjai itt körülbelül befejeződnek. Megtette a magáét a nők körül, szerette őket szerelemmel, dalolt róluk lobogó szívvel, karját állandóan kitárta a hölgyvilág felé.
Herman?
Ugyan ki törődik Hermannal? Birbicset perget valahol a vásáron.
(1912)40
