Rozáli öngyilkossága
Rozáli öngyilkossága
Rozáli az őszülő erdei úton csendesen lépegetett, mint barátnőjének délelőtt már megírta.
Ez a barátnő vidéken lakott, falun, de külföldről hozatta az illatszereit, és Pestre néha ellátogatott, hogy a haját „párizsi szőkére” festesse. Különben téli hajnalokon felkelt a nagymosáshoz, tejjel kereskedett, és az urát gyakran masszírozta, amint egy pesti szanatóriumban tanulta. Azonban naplót írt, amelynek ez volt a címe: „Bűnbánó Magdolna könnyei”, és hetenkint kétszer hosszú leveleket váltott Rozálival, amelyekben képzelt kalandjait, sugárzó vágyakozásait, éjszakáit, olvasmányait, különös érzéseit megírta. Két ártatlan, nagyon tisztességes asszony levelezése volt ez. És mégis mindig arról írtak egymásnak, hogy mily jó volna már egyszer bolondul, boldogtalanul, sírva szerelmesnek lenni, komolyan virrasztani egy csalfa férfi miatt, és néha véresre harapni egy szájat… Rozáli a hosszú, nehezen múló délelőttöt – a zugligeti találkozás napján – azzal töltötte, hogy a vidéki barátnőnek beszámolt Artúrról. Bizonyos, asszonyos diadalmasság is volt az angol levélpapirosra írva… A hosszú vágyakozásnak vége, eljött, akit várt – a barátnő epedhet tovább… de majd egyszer mégis bemutatja Artúrt, „Kíváncsi vagyok, vajon reád is olyan hatású lesz mélységes, szinte az egész eddigi életet átnéző tekintete – mintha kisleány korom óta kísért volna láthatatlanul a férfiszempár?” – írta Rozáli. – „És most útra kelek, drágám, üdvösségem vagy vesztem helyére, az erdei útra, ahol megbeszélésünk szerint találkozunk. Imádkozzál értem, barátnőm!”
Rozáli, amint az ernyőjét kezében vitte, magában azt remélte, hogy valaki lesi, figyeli őt az erdőből. Talán éppen Artúr?… Ugyanezért igyekezett csinos, grandiózus és regényes külsőt mutatni. A fejét ábrándozva féloldalra hajtotta, és a tekintete mélázva szegődött a bokrokra és fákra. Holott bévülről összerezzent, ha egy levél lefordult a fáról. Harmincnégy esztendős volt ekkor, s először szerelmes…539
Milyen volt Rozáli harmincnégy esztendős korában?
A tapasztalt, idősebb férfiak ismerik csak őt – aki miatt meg kell bocsátani a nőknek. Ő volt az, akiért azt mondják a kedves öregurak a kályha mellett: „nagylelkűek voltak hozzám a nők, sohasem bántottak”. Rozáli volt az a jószívű, nemes érzésű, gyöngéd illatú asszony, akiért vénember korunkban részvéttel és gyengédséggel nézzük a szegény nőket, megértjük szenvedéseiket, bajaikat, gondjaikat, szegénységüket… Rozáli miatt lehet elhinni, hogy vannak nők, akik magányukban sírdogálnak; a sírás közepén töprengve megállnak; a gyermekek ruháját foltozzák, és háromszor is megolvassák kis erszényükben a pénzt, mielőtt kiadnák. Rozáli volt, aki elhitette a férfiakkal, hogy vannak hűséges nők a világon, akik majd egykor betegségünkben nem imádkozva, nem gyűlölködve üldögélnek ágyunknak szélén. És ha meghaltunk, nem adja el nyomban elnyűtt csizmáinkat az ószeresnek, sokáig állnak a lábtyűk a szoba sarkában, és egy asszony eljár a sírunkhoz, hogy mélázó, borongó tekintettel, szerető kézzel gyomláljon a növények között.
Ilyen volt Rozáli: természetesen barna, mint a tiszta életű nők komoly, szorgalmas, csöndes barnasága – két-három őszülő hajszál a halántékán –, halk mosoly keskeny ajkán, mintha gyermeksereg kacagását hallgatná a szívéből – az ajka felett leheletnyi árnyék, mintha pajkos, lármás fiútestvéreivel együtt tanulta volna a latint leánykorában a függőlámpa alatt –, az álla kissé előrenyomult, mintha sokat tartaná tenyerében, az asztalra könyökölve, háztartási számlái fölé hajolva – csak az orra volt kíváncsi, nyugtalan nők orra, amely sohasem érzett illatszereket áhít, és a homlokán valamely különös fényfolt, mintha egy nagy kertben járna, lábujjhegyen, áhítatosan, figyelmesen, s valakit, valamit keres… Kis lába volt, de bokán felül telt, mint a tisztességes asszonyok lába, amelyeket véletlenül szokunk látni. A keze? Kicsi, dolgos, tenyérben széles… Ah, mily kétségbeesés lehet, midőn e kis kezek fájdalmasan kapaszkodnak egy férfi kabátjába! Középmagas volt, és bő szoknyája lengett, mint a nőké, akiket csendes délután magunk elé képzelünk, midőn a falon megszólal a zenélőóra. A cipője olyan nyomot hagyott a sétaúton, hogy bizonyosan megáll majd egy magányos férfiú e lábnyom felett, a francia sarok mélyedéséhez hozzáképzeli a nő lábát, alakját, szemét és haját… Reggelre harmat gyülekezik össze a lábnyomban, és kismadarak és lepkék onnan isznak.
Artúr, mint ezt régente gyakorolta, hirtelenül, meglepetésszerűen lépett elő egy faderék mögül. Levette a kalapját, és megcsókolta az asszony540 kezét azon a helyen, hol a kesztyűből a tenyér rózsaszíne pirul, mint az ifjak álma a nők testéről.
– Beszéljen nekem gyermekkoráról – kezdte Artúr, és könnyedén felsóhajtott. (Ó, hányszor szólította fel erre a nőket.)
Rozáli engedelmesen mosolygott, mint a jóravaló nők a fiaik kérésén…
– Régen volt… Egy faluban, a Hernád mellett laktunk, és én öngyilkos akartam lenni. Piros ruhám volt és kis lakktopánom, amely szorította a lábom. Azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint a szűk cipőben. A folyó messzire volt házunktól, mint egy gyermekkori álom. De elmentem odáig, és felkapaszkodtam a hídra. Ott álltam a híd karján, piros ruhácskámban, és a folyó oly gyorsan futott alattam, mint a vonat ablaka előtt a fák. Mentek, mentek a hullámok, örvények, mintha sietős útjukban nem volna idejük arra, hogy reám várakozzanak. Elsiettek a szemem elől, mintha nem akart volna egyik sem az ölébe venni. Ah, énértem nem nyújtogatta a folyóból karjait senki… Egy öregúr jött arra, és hazavezetett. Tizennégy esztendős voltam akkor. És meghalni akartam, mert az anyám idegenek előtt megpirongatott.
– És másodszor?
Halk, megbocsátó mosoly suhant el az asszony ajkán:
– Másodszor… Tegnap vagy tegnapelőtt történt, miután magával megismerkedtem, Artúr. Este volt, és magányosan üldögéltem, s természetesen önre gondoltam. Láttam szomorúságomat, megcsalatottságomat, társtalan bánatomat – amely akkor szegődik mellém, amikor ön majd elhagy. Elhagy engem is, miután megunt, mint általában a faképnél szokás hagyni a nőket… A fájdalom ekkor oly magányos, mint a szél a temető felett. Kinek, hogyan panaszoljam el, hogy szenvedek egy férfiú miatt, aki nem férjem, nem jegyesem? Kinek a vállán sírhatnám ki bánatomat, boldogtalan, feldúlt, összetört életemért kinek tegyek szemrehányást? Bizonyos, hogy nagyon boldogtalan leszek, midőn meghallgatom önt. Hívni fogom, és ön nem jön. Írni fogok, és többé sohasem válaszol. Várni, remélni fogom a helyeken, ahol megfordultunk együtt – a sétautakon, hol egykor boldogan, karonfogva sétáltunk –, a kerti lugasban és a színház páholyában – az ablakom alatt és az erkélyen, ahová először felköszönt. (Azt a háziruhámat szeretem legjobban azóta, mely akkor rajtam volt.) Annyi lesz csupán életboldogságom, ha valahol hallom a nevét említeni… Az utcán a kereskedők címtábláin fogom keresni keresztnevét. Sajnos, kevés boltost hívnak Pesten Artúrnak.541
– Angliában a lordokat és a beszélyhősöket nevezik így – szólt unottan a gavallér.
– Tehát majdnem mindent meggondoltam – folytatta bocsánatkérő mosollyal Rozáli. – Azt hittem, hogy okos nő vagyok, mindig tiszta voltam, és magam is tapasztaltam, hogy a karomnak virágillata volt, anélkül hogy bármely szert használnék. Nagyon régen nem hiszem már, hogy álmatlanul üldögélek az erkélyen, és a távolban kopogó lépésekre hallgatok. És most meglepett a szerelem, az oktalan, a sírós, a fájdalmas szerelem… Vajon nem volna-e jobb előbb meghalni, mint bevárni a tűrhetetlen véget? Végigmenni szenvedéseken, amelyekre okot szolgáltatok, hogy most itt vagyok, hogy mindig magára gondolok, hogy elhagy, és én nem fogom elfelejteni… Hisz olyan asszony vagyok, aki először szeret.
– Mind ezt mondjátok – dörmögte Artúr.
– Kis pisztolyom van, és a szívemben erős elhatározás. Meghalok, ma, estve, mielőtt a hold feljönne a tornyok mögött, hogy telehazudozza ábránddal, halk dallal a szívemet… Meghalok, hogy senki se tudja az okát, miért haltam meg.
– Szegényke – mondá Artúr, és megsimogatta az asszony haját.
– Mikor már minden rendben volt, akkor eszembe jutott, hogy vidéki barátnőmnek levelet írok. Évek óta megírjuk egymásnak a gondolatainkat… És amint írtam, írogattam a fájdalmas levelet, és mind világosabbá tettem barátnőm előtt helyzetemet, amelyből csak az öngyilkos halál menthet meg: lassan úgy éreztem, hogy megkönnyebbülök. Hisz ennek a levélnek elküldésére ráérek majd akkor is, ha valóban szenvedek, sírok, kétségbeesek. Takarékpénztáramban, fiókomban elhelyeztem a levelet. És most nyugodtan nézek a szenvedések elé. Van egy kész, alapos és hosszadalmas magyarázatom halálomhoz, biztos bank őrizete alatt. Ráérek szenvedni, boldogtalannak lenni. A levél majd mindent megmond a kellő időben. És most rajta, Artúr, tegyen szerencsétlenné.
(1915)542
