Rozáli halála
Rozáli halála
Élete Rózálinak – egy sóhajtás volt. Egy könnyes, őszies sóhaj, midőn a napsugár képeskönyvekből való, öregemberhez, rőzsehordó vénasszonyhoz hasonlatos formájú fákat világít meg a kertben, de délután a csörgő, zizegő levelekkel a nagy hárs alatt kis szürke macskák játszadoznak. A fatetőn pápista varjú hintázik, a dombvidéken, a távolban már köd lakik, de a házban még pontosan zongorázik valaki délután négytől ötig. Kossuth fiatalkori, tollas kalapos arcképe és Leveleki (R. első férje) szürke pantallóban, fodorított hajjal, nagy, trombitakézelőkben figyel alá a falról a hölgy ábrándozására.
Rozáli az októbert szerette, mert októberben született, és régi terve volt, hogy októberben fog meghalni. Minden októbert úgy várt már évtizedek óta, hogy ekkor vége lesz a szerelemnek, szürke galamb nem téved az ablakára, álla nem viszket – ami férfivendéget jelent a háznál, és bal szeme sem jelzi előre az örömet; október lesz, mindennek vége – dalnak, reménynek, hosszú hazugságnak… A szerelem elszökik a háztól, mint a füst a kéményen.
– Ha legalább Alice-nak hívnának – gondolta magában, mint vidéki barátnőjét, aki harmadszor ment férjhez szent, bolond szerelemmel egy jóravaló fiatalemberhez –, az Alice-oknak szerencséjük van. Ám Rozáli névvel már harmincéves koromban öregnek éreztem magam.
Néha a jóravaló asszonyok is gondolnak bolondokat. Mert a nők általában szeretnek olyan dolgokon gondolkozni a tükör előtt, órákig, délutánokig, csendesen leereszkedő estvéig, amit a férfiak sohasem érthetnek meg. A szájukról egyszer valaki azt mondta, hogy az nagy, de formás, mintha nevetésre vagy fütyülésre volna teremtve. Tíz év múlva is fütyülnek néha a nők a tükör előtt. – Kleopátra-orruk és érzéki hajuk, mélyen néző, érdeklődő tekintetük és keresztbe vetett lábuk: csodálatos, mondták egykor az udvarlók a társasestélyen. Sok évek múlva is megpróbálják az ülést a tükör előtt, mint egykor ültek, midőn a férfiszem543 pihent vállukon. Rozáli sohasem felejtette el, hogy egykor – egy estén – oly hódító és pompás volt, mintha élete legszebb élménye előtt volna. Melegség, ifjúság, rugalmasság volt a testében; a szíve a torkában dobogott; attól félt, hogy hangosan énekelni kezd – egy férfi ült a balján, aki gyönyörűeket hazudott. Olivérnek hívták, mint a Scott-féle regényekben a hősöket. Az estély – mint akár a nagyvilágban – jóval éjfél után ért véget. Olivér a kézfogásnál a szívéhez érintette Rozáli kezét, hosszan, álmodozva nézett – aztán csak tíz év múlva jött vissza, amidőn Rozáli már falura költözött, őszidőben szórakozottan morzsolgatta tenyerében a virágok elszáradt leveleit, „holnap nagy mosás lesz”: jutott eszébe, ha Kleopátra-orrát nézte a tükörben; „Alice boldog lehet, pedig nagy bestia volt, holott én mindig jó voltam”: gondolta, ha a felhőket nézegetve elábrándozott; „nemsokára meghalok”, vélte, midőn a falusi ház mögött, a folyóparton hosszú léptekkel ment végig, mint egykor a regényekben olvasta. Míg Olivér egy napon sárga kupecnadrágban és sarkantyús csizmában végigment a falun. Az ifjú, aki egykor nők bolondításából éldegélt Pesten, polgárcsaládoknál a vacsorát dicsérte, vidéken a házigazda borát, gazdag népeknél az asszony ruháját, jó embereknél a gyermekek szépségét: férfikorára széles vállakhoz, terjedelmes háthoz és mély, dörgő hanghoz jutott. Tyúkászattal foglalkozott a szomszédos faluban, lovaglóostor volt a kezében, és egy gazdag parasztasszonyt vett feleségül.
– Olivér – sóhajtotta Rozáli, és nyugtalankodva kereste a férfi szemében a régi álmodozást. A sötét szemek közömbösen, ebéd utáni fáradtsággal néztek Rozálira. És csak hosszas gondolkozás után jutott eszébe Olivérnek, hogy a folyóparton, a fövényen fejcsóválva álljon meg az asszony cipőjének nyoma felett.
– Kis meleg fészek, madárka fészke – mondta lassan, meggondoltan Rozálinak, miközben lovaglóostorával a lábnyomra mutatott.
Az asszony gyengéden elpirult, mint visszanéző naptól a távoli felhők: tíz év óta nem szólt hozzá ily hangon senki.
A tyúkásznak többször dolga volt a faluban, elhatározták, hogy Olivér a kerti házban fog megszállni, és ha Olivér távol volt, Rozáli a tükör előtt ült, és halkan, kedves szavakat sugdosott képmásának.
Egy éjszakán – künt október esője sírdogált, mint öreg özvegyasszony – Olivér a kerti házban elnyújtotta sarkantyús lábait, karja lehanyatlott Rozáli válláról, szívéhez kapott, és sörtés fejével az asszony ölébe bukott. Rozáli a halott ember terhétől nem tudott megszabadulni. Görcsösen fogta őt Olivér halálában, mintha mohó védekezést nála keresett volna a544 halál elől. Rozáli segítségért kiáltott, és egy öreg parasztasszony segítségével megszabadult a halottól, kinyújtóztatták a tyúkászt, és éjszaka, később kocsira ültették, hogy a halottat hazavigyék falujába, öreg feleségének.
Ah, hogy sírt az éj a kis homokfutó kocsi körül! Mintha az asszonyok, akik egykor az ifjú Olivért szerették, megfakulva, gyászruhában lebegnének a felhők között, a setétségben, és könnyeiket a halottvivő kocsira bocsátanák.
Az öreg parasztasszony hajtott, Rozáli a halottat támogatta. Hosszú volt az út, mint az emlékezet. De a halott tyúkász türelmesen viselkedett. Jobbra-balra lógatta a fejét, mintha aludna hazafelé, követválasztás után. Rozáli néha egy kedveskedő szót súgott a fülébe.
– Mégis az enyém voltál, mégis engem szerettél – mondta a halottnak. – Pedig azt hittem, hogy örökre elloptak tőlem az asszonyok.
A halmokon fehér lepedős kísértetek mentek hazafelé az októberi éjszakán, hajnalodott. Régi, falusi ház ablakán zörgettek, házsártos vénasszony dugta ki fejkötős fejét, nem csodálkozott a haláleseten, csak kijelentette, hogy ő nem ereszti házába a házasságtörőt.
A halott Olivér megtette az utat másodszor, visszafelé. Fuvarosok jöttek, akik köszöntötték a halott tyúkászt. A határcsárdában már ébren volt a festett kocsmalány, és pohár pálinkáért sietett be a házba, midőn a tyúkász kocsiját észrevette.
Szerelem – gondolta megfázva Rozáli. – Ez is szerelem volt?
És gyorsabb hajtásra nógatta az öregasszonyt.
Mire reggel lett, az éjszaka kóborló, ázott, sáros holttest ismét a kerti házban feküdt a kanapén. Mintha vásárosokkal, táncoló kupecekkel dorbézolt volna reggelig, az összeszorított ujjai között egy piros szalag volt. A Rozáli hajából való szalag, de lehetett volna egy kocsmalányé is.
A két gyertya nyugtalankodva világított, mint veszekedő kártyások asztalán, szél járt keresztül a házon. Délfelé sarkig kivágódott az ajtó. Olivér öreg felesége jelent meg a küszöbön. Mintha megbánta volna éjjeli magatartását.
Rozáli lehajtott fővel fogadta a törvényes asszonyt, megfogta a kezét, és a halottra mutatott:
– Asszony, társnőm, ő a mi halottunk.
– Az enyém nem – felelt ridegen a falusi asszonyság. – Tegyen vele, amit akar. Hanem: a pénzzel ide. Az embernél pénz volt, mikor hazulról elindult. Hol van a pénz?
Rozáli megcsóválta a fejét.545
– Én nem tudok róla – felelt.
A falusi asszonyság a halotthoz lépkedett, durván, haragosan vetkőztette. Az ing alatt megtalálta a bugyellárist, megnyálazta az ujját, míg a bankókat olvasta, aztán köszönés nélkül eltávozott.
Rozáli eltemette utolsó kedvesét. Fejfát állított neki, és a fejfára felvésette a maga nevét is… Itt fog aludni egykor ő, Olivér mellett. Az évszámot majd bevési a sírásó. Több mondanivalóm már nincs a boldog, boldogtalan Rozáliról.
(1915)546
