Magyar sors
Magyar sors
Szeretném neked egyszer fellevelezni a lelkembe zárt arcképalbumot (amelynek bizonyosan olyan kék bársonykötése és rézkapcsa van, amilyen fotográfiaalbumok egykor a legtöbb magyar úriház horgolt terítős szalonasztalain helyet foglaltak a képes Petőfi és Zichy Mihály rajzolta Madách mellett).
*
Szeretném előtted feltárni a régi, szépszomorú magyar emberek gyűjteményét, akiknek többé nincs folytatásuk, mint a családi arcképeknek, mikor az utolsó sarjadék is a temetőbe költözött. Szeretném, ha velem együtt néznéd a peleskei jegyzőt, akinek mását hajdan minden vármegyében megtaláltad; a kóborló Csokonait, akinek utánzatai minden magyar országúton kutyagoltak; a francia forradalom eszméiért hevülékeny és összeesküvést játszadozó falusi táblabírót, akit játékosságáért azokba a várbörtönökbe vetettek, ahová politikai okból igazság szerint századokon át nem való volt magyar ember – aztán a múlt század többi gyönyörű alakjait: az iskolából kicsapott vándorszínészt, aki nem annyira a világot csalta, mint önmagát; a gombos üstökű jobbágyot, aki nem is tudta deres nélkül elképzelni a világot; a faggyúgyertyája fényénél klasszikus költőket olvasgató földesuraságot, akinek háztetőjén befolyt az eső, és szegénységénél csak kakastaréja volt nagyobb; a vándorló Petőfi barátait, a később honvédnek verbuvált kispapokat és a széplelkű ifjakat, akik az ország különböző részeiben kvártélyt és ellátást adtak a verssel fizető poétának; az emigrációban iparosságot tanult bús honfiakat, akik évtizeden át törhetetlenül hitték, hogy hű maradt hozzájuk a kivert bikaként bujdosott forradalom, a napról napra szegényedő és megalkuvó, itthon hagyott barát, a tükrében, arcán a távolodó vándormadarak alakjától dermedező szívű szép asszony, a fennkölt lelkű69 leányka, aki akkor ígért örök hűséget, amikor piros nadrágos tábori síposok fújták a diadalmi zenét a honvédbálon, nem pedig a császár dragonyosai pörgették a bokákat; a lobogó sörényű zenészt, aki a sirályok vizén és a világvárosok országútján vonja vagy zongorázza a magyar fantáziákat, és egyedül csak ő látja könnybe borult szemével a feltünedező gémeskutakat, szélmalmokat, nagy síkságokon kérődző fehér barmokat és kertek alján dúdolgató, cseresznyeszínű lányokat; a kis 48-ban cilinderkalapban és feszes magyar nadrágban horgászó polgárt és krinolinjában is ábrándos fejtartású, karcsú, fehér harisnyás lábszárait, a zenélőóra melódiáira illegető nejét; az egykori ifjú honvédeket megderesedett korukban, akik Kolozsvárott piros, zöld és fehér borítékos folyóiratban írják meg szabadságharci emlékeiket, évekig keresgélik egymás hollétét a Bajtársak postájában, évtizedekig tartó vitát folytatnak arról, hogy áruló volt Görgey vagy nem; a kiegyezés utáni tengerimorzsolgatásos, halk években a vidéki olvasót, aki a Víg Cimbora naptárát akasztja Luca-napi vásár után az ablakszegre, hogy egész esztendőben piros legyen a bor a pohárban, és piros a mosoly a kipödrött bajusz alatt; Alföldi urat, aki fiatal korában szabólegény volt Debrecenben, de később a legjobb táncmester, aki a körmagyar ábrándjaira oktatta leány- és fiúnövendékeit, hogy azok késő öregségükig sem felejtették el a büszke, de elmélázó fejtartást, a szerény, de félelem nélküli fellépést, az illedelmes és szeretetre méltó modort, amellyel férfiak és nők érintkeztek egymással a régi Magyarországon; Mélyacsait, aki pohárköszöntőket írt, hogy annak is legyen mondanivalója az asztalnál, aki egyébként nem tudna versenyezni az asztal végére szorult és felköszöntésből élő kántorok és egyéb poéták szóvirágaival; Pucér (Mikecz) Józsefet, az Ébredjünk szerkesztőjét, aki Krausz és Zéligman nyomdájában adja ki antiszemita lapját; Kalocsa Rózát, aki Illemkönyvet írt anyáinknak; Herman Ottót, akire „furcsasága” miatt bámészkodva nézett a magyar glóbus és Kálnay Lászlót, aki ezer magyar anekdotát tudott, és mindig az asztalnál volt, ha Bacchus Apollóval koccintgatott; és tovább azokat a szelíd, barna szemű, pomádezott hajú, csokornyakkendős, nyári mellényes vidéki urakat, akiket már a nyolcvanas évekbeli kiállításon megcsaltak Pesten, amikor leszállottak a „kéjvonatról”, az elhalványodott arculatú, nobilis érzéseik miatt öregségükre elszegényedett magyar gavallérokat, akik egész életükben oly finomak és gáncs nélküliek voltak mindenkihez, mintha örökké majálisi vagy jogászbáli főrendezők70 volnának, ahol úri kötelességük gondoskodni, hogy mindenki jól érezze magát; a, nyájas embereket, akik bizalommal közelítettek egymáshoz, nyomban tegeződni kezdtek, ha egykorúak voltak, és az első mondatok az egymáshoz való atyafiság kiderítésére fordíttattak; a nőket, akiket orgonavirág-illatú zárdákban vagy francia szótól kajdácsoló leánynevelő intézetekben ápolva neveltetett a vagyona romjaiból élő magyar középosztály, amely nők aztán öregségükre, töpörödöttségükre nem tudták megérteni a világot egy pesti bérház sötét, udvari lakásában; a lángeszű férfiakat, akik lemondtak a külföldön kínálkozó gazdagságról, tekintélyről: hazájukba tértek, hogy itt koldussorsban együtt vergődjenek mindazokkal a szegénység országútján, akik mindenki megkérdése nélkül elhajították a követ 1914-ben.
Szeretném egyszer neked megmutatni mindazoknak a fotográfiáját, akiket megcsalt, kigúnyolt, kinevetett, és végül megvetett a magyar sors.
(1921)71
