Ábránd a hajóhoz
Ábránd a hajóhoz
Ki sóhajtott?
Talán én, talán ő, tán mindenki, aki az óbudai parton ténfereg, gunnyaszt, kuporog, hanyatt fekszik, a kezén jár, a lába nagyujját mozgatja, kecske módjára ugrik, vagy a homokba dugja a fejét, amint ez a víz partján szokásos nyárias alkonyaton, midőn a bécsi gőzhajó fehéren, mint egy álom, püspöki méltósággal és a gazdag ember öntudatosságával elmegy a Dunán. Akinek ádámcsutkája van Óbudán, ilyenkor megmozgatja. Akinek hűtlen szeretője van, az a hajóba szeretne kapaszkodni. Akinek korgó gyomra van, az könnyet nyel. És akinek bármilyen bánata van, az mindaddig nézi az alkony büszke hattyúját, míg az ünnepélyesen eltűnik az összekötő vasúti híd mögött, ahol egy öngyilkosjelölt már várja a végszót.
Ki sóhajtott?
Talán valaki az erkélyen, akit alulról boldognak látunk – talán egy divathölgy a Szigeten, akiről a lehető megelégedettséget gondoljuk vadonatúj szürke harisnyái miatt – talán egy-egy szegény varróleány, aki jegyesével a pesti kikötő ingyenes helyén ül, de még itt is vidornak látszik – talán mindenki felsóhajtott, aki csendes napszállatnál a Dunát nézi, amikor arra a gőzhajó elhalad: reményteljesen, mintha csupa nászutasok turbékolnának fedélzetén, gazdag emberek keresnék új gondját a szórakozásnak, redőtlen arcú vőlegények utaznának menyasszonyukhoz, és előkelő úrnők várnák a hajószékeken a csillagok feltünedezését fejük fölött, mert egyéb szomorúságuk nincs.
Ki sóhajtott?
Talán a kemény rendőr, aki most foglalja el állomását a parti lámpás alatt, talán a rab, akit valahol messze most kísérnek börtönébe, talán a kereskedő, aki boltjában úgy gubbaszt, mint az elátkozott, talán a költő, aki a szegénység huszonöt fontos ólomgolyóját hordja lábain: és mind utazni szeretne, és mind vágyakozik túl a Duna72 kanyarulatain, ahol az esti köd és a lógó felhő bizonyosan egy szebb világot takar, ahol sohasem látott cifra tornyok alatt, színes fedelű házikókban barátságos, a csalódást még nem ismerő emberek laknak, ahol azok a tündéri tájképek sorakoznak, amely képekkel a gyermekek és lábtöröttek álmodnak, ahol kutakból mérik a mézet, és a betegek mind meggyógyulnak!
Mindnyájan kalitkába zárt madárnak érezzük magunkat, midőn a piros hajókerekek, mint a ludak lábai verdesik a vizet; midőn lila és rózsaszínű kendőket lengetnek a gőzhajókról a boldogak, akik pár negyedóra múltán már a szomorúság unott városa körül őrködő gyárkéményeket sem látják; midőn felzendül ablakunk alatt a hajókürt, amelynek hangjában mindazoknak a boldog embereknek a hangját véljük, akik messze innen megelégedetten és jóllakottan sétálgatnak a város kapuinál, akik jó szagú kertekben enyhe zenét hallgatnak napi fáradalmaik után, vagy kegyes hölgyeikkel cserélnek jótékony és andalgó szavakat, midőn belefáradnak a fülemilék fuvolájának hallgatásába.
Mindnyájan epedve nézünk a biztos járású Wien, Budapest vagy a Schönbrunn után, amikor elpáváskodnak ők a nagy Dunán az estében, mint a kivételes lények otthonai, ahol egészséges férfiak és gyengéd nők mindazt elgondolják és átérzik a holdfényben ringatózó Duna fölött, amit valaha költők műveiben olvastak; ahol nincs kolduspanasz a csillagos éjben, és gyötrelem nélkül, reményteljesen közeleg az erdők felől a hajnal; ahol csak az ezüsthasú potyka ugrándozását figyelik meg a Dunán, nem pedig a bomlott madárijesztőként szálló, szélmalom karú öngyilkost, aki a hídról alábukik; ahol gyengéd, puha kelmékbe burkoltan, táncos cipellőben, frissen beillatosítva és élveteg piros ajkkal jár az élet, a bankópapiroson nincs sasköröm nyoma, se vakondverejték jele, a szónak nincsen rókafogó csapóvasa, se ecetszaga, a szívnek nincs boronája, csak pihés ágya, a szemnek nincsen kése, a kéznek harapófogója, a lábnak faltörő kosa, a hazugságnak iszapja… ahol azokat a boldog embereket sejtjük eltűnni a folyam távolságában, akiket többé sohasem látunk Pesten.
Ki sóhajtott? – Mindenki, aki ma este a gőzhajó után nézett.
(1921)73
