Az országúthoz
Az országúthoz
Akit legvénebbnek mond a közmondás; akit századok óta tudnak a vándorlók, kereskedők, lakodalmasok, koldusok és henye utazók lábai; aki elválasztottál népeket, erkölcsöket, divatokat és ellenségeket: határszéli országút, mostanában úgy marsíroznak rajtad a katonai bakancsok, mintha nem is a háború, hanem még messzebbi idő, középkori járás-kelés térne vissza.
Mi sírunk az országút sorsa fölött, de az országút tudja, hogy a bakancsok továbbmennek, messzire az idők távolságába, túl a látóhatáron, ahol az égő jelen idő füstje húzódik az égboltozaton, messzebb, ahol a mindennapi fájdalom őrlődik az ijesztő szélmalmok szárnyain, de még annál is messzibb, ameddig azoknak a gondolata ér, akik a mostani években születtek és éltek. A katonai bakancsok elvonulnak a múlt időbe, és tán már ütközik is valahol a szakáll egy fiatalember állán, amely szakáll egykor megfehéredetten simogattatni fog mesemondás közben. A népmese, a nemzeti legenda, a hősi rege kis palántáját látjuk kikelni az országút mentén; igaz, hogy a terebélyes fa alatt mások üldögélnek.
Az országúton majd fölkerekedik egy nagy szél, amelynek eredetét most még nem tudjuk, amint nem sejtjük a természeti erőket; eljön a szél, és befújja az idegen lábnyomokat. Ahol a gond és bánat mély ráncokat vont, ismét vidáman pörög tova a magyar szekér. A feszületek felfigyelnek, magyarul imádkozik alattuk a vándorló. A kertek gyümölcsfái kinyújtják jótékony kezüket az országútra, mert a vándorlegények magyarul énekelnek. Tarka kendős lovak száguldva visznek lakodalmas meneteket, amelyek régen hallott dalokat énekelnek. A csárda kéményéből előbújik a vén cigány, aki itt várta az idők jobbrafordulását. A koldus magyar búzából dagasztott kenyérrel tarisznyájában bandukol az országúton, és a rézveres arcú útmester vörhenyeges bajsza alatt felhangzik az a pattogó, cserdülő hang,79 amelyet magyar káromkodásnak neveznek. A nagy vásáros kocsikon a terebélyes árusok ismét a Mihály- és Luca-napi vásárokról beszélgetnek, amíg a jól pántolt kerekek fennakadás nélkül tovább görögnek. A nyugat felől jövő vándorlegény, aki a bécsi piacon a vándorlegények vasszögekkel kivert fájától tudakolja az utat, hálásan felsóhajt, amint a magyar országútra ér.
A bakancsok elmennek messzire, az őrkatonák házikójának eresze alól fészkelő veréb eregeti le a fűszálat, a falvak kakasai és tyúkjai túljárnak a szomszéd szemétdombján, és a molnár, ha szél kerekedik, arról is várja a gabonás kocsikat, amerről ma nem jön szekér. A kockás pesti vigécet, aki asszonyt vidámító portékáival jár e tájon, nem állítják meg leeresztett sorompók. Az erdőkerülő bajszos ebével ismét bejárhatja a régi ösvényeket, a Szűz Mária oltalma alatt mendegélő búcsújárók után messzire hangzik az ének és száll a por, pödrött, kakastollas csendőr szuronyától félnek a rosszban járók, és a harangok olyan nyelven beszélnek, amelyet mindenki megért, mint a szülőfalujáét. Városok, amelyek eddig elszakítva éltek egymástól, bár azelőtt házasodni összejártak, felkeresik egymást; az egyik sógornak őszebb lett a haja, a koma tán megfogyatkozott testi terjedelmében, a gyerek már eléri az asztalt, egyik-másik igen öreg ember már nem köhécsel együtt a kakukkos órával; de majd csak megtalálják egymást, akiknek érzésük és barátságuk egyező. A menyasszonyok is beleírhatnak a galambbal díszített levélbe mindent, amit a szívük diktál, rókaképű határőr nem szaglász az ölelkező szavak között. A szenvedésektől megemberesedve, a viszontagságoktól megszelídülve térnek haza fiúk, akiket a magyar végzet darab időre elszakított anyától és testvértől. Haza! Nincs ennél érzelmesebb szó, sem felnőtt férfi, sem gyermek könnyes száján!
A szemünk most még elborulva néz az ország határai felé kanyargó országutakra, búskomoly arcok közelegnek nyugatról, keserű füstje szálldos idegen tüzeknek, panaszos mondanivalója van a vándorlegénynek, az öregek egy darab hantot hoznak a zsebükben, amelyre majd a fejüket akarják hajtani, a férfiak szívében a bosszú kovácsa fujtat, az asszonyok a tojós tyúkjaikat hozzák a hónuk alatt, mert egyebet nem tudtak megmenteni, de azért tudják, hogy az országút ismét a miénk lesz, nem búcsúztunk el se az országúti Krisztustól, akihez imádkozni jártunk, se a mezőktől, amelyeket verejtékünkkel öntöztünk.
(1921)80
