A taposó lányhoz
A taposó lányhoz
Ő az, aki sohasem öregszik, el nem múlik, nem haloványodik és mindig felejthetetlen – a taposó lány, aki a szőlőillatú őszidőben ifjan, ropogva, kipirultán, kedveskedve járja az öregemberek szemének való legszebb táncot a kádban.
A darázs mámorosan hever az árokban; a megszedett szilvafán a régen látott cinke szólaltatja meg kis sípját; a rőzselángnak már olyan kesernyés a füstje, mint az öregasszony nótázása; csörögve hahózik a szél, mint elvarázsolt álmából felébredt vadász bejárja az ismerős tájékot; a présház eresze alatt megint kormosabb lett az évszám, amely az építkezés idejét mutatja; csak ő nem változott, az örökifjú lány, aki minden szüretkor előjön a messzi múlt időkből, hogy mezítelen lábszáraival ellejtse az ősi táncot vígpiros és sárga szőlőfürtök fölött; hogy belenevessen a mustba, amely nevetésből a hó lehullásakor csapongó férfihahota leend; hogy beletáncolja a széttaposott bogyók nedvébe a régi magyar ritmusokat, dalokat és hangulatokat; megtanítsa az új borral táncolni azt is, aki odáig sohasem táncolt: megnyissa a bús kürtöt azok lelkében, akik sohasem búsulnak; kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak… Ő, a taposó lány tűnik fel előttünk, midőn a zavaros mustban az ifjúság mézes ízei mellett a későbbi életünk fanyar vagy bátorító ízeit is érezzük; látjuk ezt a leányt barnán, mint a hegyhátak felett az erdők lombjait; látjuk a lányt szőkén, mint a napsugárban a mezőket, amerre jókedvünkkel elfutott a nyúl; látjuk őt andalgó lépésben vagy dévaj kacajjal, szemérmetes odaadással vagy kihívó kacérsággal, mint azokat a nőket, akik egykor életünk szőlőfürtjeit borrá taposták.81
A taposó lány. Ő az, aki tüzet rak télidőben az öregek szívében, hogy a láng oly magasra lobbanjon, mint a venyige lángja; ő ül víg mosollyal a siralomház kedvű betyár mellé; nótát virágoztat a lábatlan vándorló száján a csárda kuckójában; kerekeket pörget végig a világ országútjain, amerre a lakodalmasok járnak; régi dalt vonat a zenésszel az ablak alatt, amikor a téli hold bujdosik a tetők fölött; pajkos adomát mondat a jégszürke vénekkel bámész ifjaknak; tavaszi szoknyák virágfodrait libegteti meg az avas sajt magányú életuntak szeme előtt; új városok tornyai felé kormányozza a mindentől megcsömörlött útonjárókat; bokázva kíséri a kiszemelt ág alá az öngyilkosokat, és hidakat épít a reménytelenül szenvedőknek, mikor már segítséget nem látnak. Ő tapossa örökifjú lábával a bánat végtelen tarlóját, hogy újra kivirágozzon; ő tapossa el a mindenkori naplementének borongó árnyékait a zord pincék és csacsihangú csárdák környékén; ő ül utolsó napszállatkor a búcsúzkodó agg mellé, hogy annak szívéből egyszerre fölreppenjenek az emlékek seregélyei; ő bugyborékoltatja az új borban a vállalkozó kedvet, az élet mélyeiről újra feltóduló bátorságot, a vaksi tükörben örökre elhalványodott mosolyt azoknak a részére, akik már lemondtak arról, hogy egyenesen járjanak. Ő megy félrecsapott kalappal éjszaka végig a falun, hogy az álomtalanoknak megmutassa az ösvényt, amelyen álmaikkal újra találkozhatnak.
Most már munkába állott mindenütt, amerre a hegyek térdepelve hajlanak a napsugár felé, ahol a dombok kövér oldalukat süttetik a déli nappal, amerre a sárga síkságokon a madárijesztők kezébe seprőnyelet szokás tenni; folyik a szüret Magyarországon, mint régi dalosok versengése, amely ismét az egykori jó magyar hangulatokat szeretné életre kelteni az árva magyarokban. A borházak előtt tudós öregek várják a must kóstolgatása után az első pohár tavalyi bort, hogy elszavalhassák a Fóti dalt; a gazda megtartja ősbabonáit a kád körül; a főzőasszonyok a bográcsok körül talán csak a csípős füsttől könnyeznek, és a szedő lányok kosarukba most is szerelmes gondolatot rejtenek a fürtök alá, mint azóta mindig, mióta a világ áll. Én pedig őrá gondolok, a taposó lányra, akinek táncától, derékringatásától, szorgalmától függ, hogy milyen kedve lesz a következő esztendőben a magyarnak.
(1921)82
