4 A tót király
4
A tót király
A tót király
– Deák, leveleket írni! – egész nap ezt a parancsszót hallottam a hátam mögött, mióta Pozsonyba költöztünk, hogy már lúdbőrös lett a hátam, mert Dominám nem adta olcsóbban a levelezést, mint a királyokkal. Régen elmúltak azok az idők, amikor a leveleimben csak a subás végvári kapitányok gorombaságaira kellett nagyobb gorombaságokkal válaszolni.
Ettől eltekintve: nem ment volna igen rosszul a dolgunk Pozsonyban, mert a pozsonyiak vendégszeretetében valóban nem csalatkoztunk. Ezek a jó németek nagyon örvendeztek annak, hogy királyi udvar van a városukban, ugyanezért bőségesen küldték a halat meg a bort a királynénak. Mindjárt a megérkezésünk napján tíz csukát, tizenhat potykát, három184 kecsegét, egy derék harcsát, sügért, márnát, szőlőt küldtek, kétszáz kenyérrel és egy akó borral. Igaz, hogy pontosan felírtak mindent, amit adtak, de ez nem is volt baj, mert legalább a konyhamester nem lophatott el mindent.
És mindennap érkeztek a pozsonyi házba újabb és újabb vendégek, amikor híre futamodott annak, hogy itt ütöttük fel szállásunkat, ahonnan újra meghódítani akarjuk Magyarországot.
Dominám egyebet sem tett, mint reggeltől estig fogadta a vendégeket, még az imádkozáshoz sem volt ideje. Most már nem az volt a kérdése a vendégekhez, hogy mi hír Lajos királyról, mert a holt király megjelent előtte álmában, és közölte vele, hogy a másvilágon van, ne várja vissza. Ellenben minden látogatót ezzel a kérdéssel fogadott Dominám:
– Mit csinál a tót király?
Hát Zápolyáról mindenki tudott egyet-mást, aki Magyarország felől jött. Hírt hozott róla Brodarics István, a szerémi püspök, aki egy estén mezítelenül, csupán egy szál köpenyegben és papucsban érkezett meg, hogy nekünk kellett ruhával szolgálni, pedig ebben magunk is szűkösen voltunk. Brodarics ruháját a cseh rablók szedték el, amikor a mohácsi csatából menekült. A jó püspök azonban csak nekünk, udvari embereknek mondhatá el vitézi magatartását a csatában, ahol is szegény királyunk jobb oldalán állott, ötödik helyen a püspökök között… A királynénak az volt az egyetlen kérdése:
– Mit csinál a tót király?
A jó püspök úr annyit tudott, hogy Zápolyának esze ágában sem volt megütközni a törökkel.
– Futott az, felség, Szeged alól, Fegyvernekig meg sem állott. Megjött a csatából Gerendi Miklós, a fejérvári kanonok, Zay uram, akinek nagyon megörvendezett a királyné. A sánta Báthori uram, a nádorispán sem késhetett soká. És csak egyszerre megjelent a brandenburgi őrgróf is, aki hadaival a határszélen rekedt, node most már aztán itt volt Pozsonyban, a királyné mulattatására.
– Mit csinál a tót király? – kérdezte a királyné Batthyány Ferencet, Tahy Jánost, Horvát Gáspárt, akik mindig gyanúsak voltak, hogy Zápolyával tartanak, de dicséretest most még ők sem tudnak vala mondani.
Jöttek mindennap a veszett csatából, akiket török és magyar martalócok kergettek Pozsonyig. Lerongyolódott, kétségbeesett emberek, akik185 sehogy sem hittek a szemüknek, amikor a mi pozsonyi házunkban megtraktáltuk őket, mert a királynénak gondja volt arra, hogy a konyhán mindig égjen a tűz, és éhes gyomorral senki se menjen el. Itt sírtak egymás nyakába borulva azok, akik már régen elveszettnek hitték egymást. A Schlick testvérek, Albin és Albert, ezek a derék kapitányok, mikor egymást meglátták a királyné házában, az örömtől és a sírástól szólni sem tudtak.
Hát nem lehetett panaszkodni, hogy az ürességtől kongott volna a földszinti ebédlő. A jó pozsonyiak mindennap megtetézték az ajándékaikat. Különösen azóta, mióta Salm Miklós gróf is megérkezett az ausztriai katonákkal, hogy a királynénak házi őrsége is legyen. Volt most már katonai parádé, őrségváltás is, amelyben a pozsonyiak nagyon szerettek gyönyörködni. Most már nem győzte egy társzekér mindennap főtéri házunk elé cipelni a konyhára és pincébe való küldeményeket. Két szekérrel is jöttek az ajándékok, néha még vidulni is merészeltünk a nagy ebédlőben, ha friss bor érkezett a pozsonyi majorságból. Az örökös bánat nem jó az egészségnek; ha már életben maradtunk annyi borzalom után, becsüljük meg az életünket.
– Mit csinál a tót király? – kérdezte szüntelenül Dominánk, Máriánk, amikor néha színe elé járulhattunk, hogy az ő nyugalmából, meg nem tört bátorságából új erőt merítsünk a továbbiakhoz. És lassan az udvarnál híre futamodott, hogy Máriánk, királynénk fél a „tót királynak” csúfolt Zápolya Jánostól, az erdélyi vajdától. Hiába vigasztalgatta Häuser Lénárt ezredes, hogy a pozsonyi őrhaddal pozdorjává veri Zápolyát, ha a városba meri tenni a lábát. Sőt még Dominánk régi, bizalmas híve, Lamberg János gróf is hiába jött a csüggedő királyné látogatására.
– Félek, hogy elveszítem koronámat, mert a magyarok titkon a tót királlyal tartanak – mondogatta Dominám. – Itt, körülöttem is mindenki, kezdve a sánta nádorispántól. Érzem, hogy azok fognak elhagyni leghamarabb, akik ma híveimnek mutatják magukat.
…És egy ősz végi estén, mikor a hideg szelek miatt már csak egymásba kapaszkodva látogathattuk a pozsonyi bormérő helyeket, Dominánknak aggodalma valóra válott, a tót király, Szepes örökös grófja, Pozsonyba titkon megérkezett. Bizalmas emberével üzent a királynénak, hogy beszélni szeretne vele, mégpedig négyszemközött, mert elmondanivalói olyanok, amelyekhez felesleges harmadik fültanú.
– Férjem gyilkosával álljak szóba? – rettent fel Dominám, és olyan fehér lett az arca, mint a mohácsi nap óta nem láttuk.186
Ámde ott volt a sánta nádor, ott volt Batthyány uram, a horvát bán, Tahy uram, akikről mindenki tudta az udvarnál, hogy Zápolya bűnös zsoldjában állanak, sietve körülvették Dominánkat, és azt magyarázták neki, hogy szép szóval tán megingatni lehetne Zápolyát ama szándékában, hogy a magyar korona után nyújtogassa a kezét. Úgy festették ők le a nagy szakállas Jankót Dominám előtt, mintha nem ismerték volna eléggé.
– És fegyverek ne legyenek a palotában! – üzente még Jankó, mire az ausztriai gyalogosokat a bormérő helyre vitték.
Hát persze hogy Zápolya álruhába, ausztriai ruhába öltözött fegyveresekkel érkezett meg késő éjszaka az udvarba. A legények tollas fövege lengedezett, hosszú, egyenes kardjukat ügyetlenül viselték. A tót király a sötét kapualjban futamodásra vette a lépést, és rohanvást ment fel az emeletre, mintha attól tartott volna, hogy tőrt állítottak neki. Döngtek lábai alatt a lépcsők, mert igen nehéz és erős ember volt, emeletes tót, aki nem sajnálta magától a vadpecsenyéket, és ezért arculata vörösborszínű volt.
– Mária! – kiáltotta, mintha vadkan támadott volna, amint belépett abba a szobába, ahol Dominám karosszékben, talpig feketében, fehér kendővel fején üldögélt, míg én egy páncéltörő, háromélű dákossal felfegyverkezve egy függöny mögött állottam.
– Királyném! – ismételte ez a fanyűvő Jankó, amikor óvatosan a Dominám felé lépegetett, és fülelve nézett szét a nagy szobában.
– A koronám Budán maradt – felelt Dominám. – Ne vegye észre özvegyi viseletemet, vajda, mert nem akarom, hogy búsan távozzon Pozsonyból.
Az erdélyi vajda kétlépésnyire megállott királyném előtt, és medveszemét villogtatva meresztette, mintha nagyon gonosz dologban törné a fejét.
– Osztrák Mária – kezdte ama szívbajos lihegéssel, amely a lépcsőugrálás és erős felindulás miatt elővette –, nekünk meg kell békülnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy Magyarország még egyszer Magyarország legyen. Én vagyok az erősebb, a hatalmasabb, a gazdagabb, tehát én jöttem el ide, ahol tudom, hogy gyűlölködő szívekkel és alattomos tekintettel találkozom.
– Mit akar tőlem, vajda? – vágott a Jankó szavába Dominám, mert nagy felindulásban volt ő is.
– Az országot megmenteni. Király kell az országba.187
– Ott van a bátyám, Ferdinánd.
A fanyűvő csúfondárosan nevetett:
– Hiszen az egy szegény koldus. Se vagyona, se hatalma, se jövője. Hogyan képzelheti azt, királyné, hogy egy szegény osztrák főherceget valaha királyuknak vállaljanak a magyarok, amíg itt vagyok én, Szapolyai János, a leggazdagabb ember az országban, akinek a legnagyobb hadai vannak?
– A törvény, a szerződések, amelyeket nagyatyám, Miksa császár kötött Ulászlóval… – felelt szívére szorított kézzel Dominám. – A szerződés, amely az ausztriai háznak biztosítja a magyar trónust, amelyre királyok és magyar urak esküt tettek. Ezért lesz itt a király Ferdinánd.
Jankó megint csak amaz ocsmány nevetést hallatta:
– Mária, kegyed éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ebben az országban nincsenek szerződések, az erősebbnek van csak joga szerződést kötni, és a gyengébbnek megtartani. Itt minden felborult, király kell az országnak, mert többé nem bírunk a magyarokkal. És én megint királynévá teszem, Mária… Azért nem házasodtam, hogy egyszer majd feleségül vehessem. A nap elkövetkezett, a király a másvilágra ment, hogy utat nyisson Szapolyai Jánosnak.
– Zápolyának, a haramiának! – csattant fel most Dominám hangja, amely hangot sohasem hallottam tőle, pedig évekig diktálta nekem a leveleit.
Jankó még mindig mozdulatlanul állott helyén:
– Tehát, Mária, maga nem akar a leggazdagabb embernek a felesége lenni? – kérdezte felszisszenve, mint a kígyó, amelyre botot emelnek.
– Zápolya! – kiáltotta Mária királynőm. – Tüstént hagyja el a palotát.
– Fegyvereseim már megszállották a házat, az én parancsaimnak engedelmeskednek.
– Zápolya! – sikoltotta megint királynőm, hogy a kezemben megremegett a tőr. – Azt várja itt, hogy az arcába dobjam az igazi nevét?
– Halljuk tehát!
– Te királygyilkos! – süvített fel Dominám, és olyant tett, amire az a nagy, mahomet ember megingott helyén. Az arcába köpött az erdélyi vajdának, és kifutott a szobából.
1926188
Tekints e földre, termékeny hazádra,
Mint torzítá el falvait, városait
Ádáz vad ellen dúló rombolása.
Mint torzítá el falvait, városait
Ádáz vad ellen dúló rombolása.
…
Tekints sebeire: hajh! természet ellen
Fájó szívében tenmagad ütéd.
Oh, kardod élit fordítsd másfelé.
Fájó szívében tenmagad ütéd.
Oh, kardod élit fordítsd másfelé.
Shakespeare189
