3 Hol vagy, Lajos király?
3
Hol vagy, Lajos király?
Hol vagy, Lajos király?
Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.
Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztus végi éjszakában is, mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A prímási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A kapukat bezártuk, mert az utcákról dobpergetés, lárma hallatszott. A budai németek, akik a királyné őfelsége német szolgájától leghamarabb tudták meg a mohácsi eseményeket: nem tudtak otthon179 maradni a helyükön, hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk… S íme, egyszerre telve lett Esztergom az ő szekereikkel, málháslovaikkal, jajgatásaikkal, utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre a testi terjedelme miatt: kijött a sodrából.
– Hát már az ebéd utáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai németek? – kiáltott fel, és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy csináljanak rendet a menekülők között.
– Maradtatok volna otthon, bestye férgei – ordították a huszárok, amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és poggyászok megvizsgálásához láttak, vajon: nem hoztak-e magukkal a németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi, udvari emberek, magunk között csak amúgy Orbáncznak neveztünk, sok tiltott portékát talált.
Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal: már izgatott emberek futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint hetvenhat hajó közeledik – nem látott még ilyent a világ.
Szeretek mindenféle látványosságnál részt venni, azért hamarosan ott hagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták, hogy a dunai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik, amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban megdühödtek.
– Tehát alattomban el akartátok foglalni a várost? – üvöltött Orbáncz barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva.
A gályák valóban a víz színéig megtöltve portékákkal, bútorokkal, drágaságokkal közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek, aki azt mondta, hogy hetvenhat hajót olvasott meg – hetvenhatot olvastam magam is.
A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem mertem mukkanni, amikor Orbáncz kiadta a huszároknak a parancsolatot, hogy a frájokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni,180 amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.
Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajós emberek szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, mikor a várnagy legényei a hajók átkutatásához kezdtek.
– Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! – ordította a várnagy a hajókon talált polgárokra. – Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.
Orbáncz végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.
Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?
A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon tartózkodtak, ahelyett hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. Talán már a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban? – gondoltam magamban –, pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak, amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve.
Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király háta mögött állott Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt lovával. Aczél István, aki a király után ugratott: maga is odaveszett.
Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár máskor szívesen szokott hitelt adni ennek a németnek:
– Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? – kérdezte hirtelen a királyné. – Itt olyan hírek vannak elterjedve, amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra, mert börtön jár a hazugságért!
Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a király halálát. A vízbe fulladt, szegény jó Lajosunk. Dominám szólott:
– Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz, hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem – mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.181
Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy egyetlen könnyet sem ejtett.
De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden lében kanál pápai nuncius, Burgio báró hírül hozta neki, hogy mi történt komornáival.
– Hol van az esztergomi érsek? – kiáltozta magánkívül Dominám.
– Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni – felelt a báró. – Ám a fejveszettség általános az országban a csatavesztés hírére. A királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál, Szatmár megyei főnemes rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját állja a csatából menekülőknek.
– Zápolya híve! – kiáltotta Dominám.
– De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még Ulászló királyt szolgálta afféle koldus lengyelként. Lajos király mellett is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta magát.
– Azonnal íratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett – hallgattam egy sarokból Dominám szavait. – De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben Lengyelországba?
A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szívében:
– Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram, akik Budáról velünk indultak el, hatezer forintot vettek el a kincstártól, és azóta nyomuk veszett…
– Elég – kiáltotta Dominám –, elég volt e veszett csürhéből, amely a szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol! Még az éjszaka tovább menekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.
Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a sötétségben?
A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.182
Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő előtt Dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van… Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvai kastélyában ebédeltünk olyan halakat, fekete-tengeri vizákat, menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagyevő, mert ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet Dominám mutatott Magyarországba való utazásakor: sohasem felejthetem el.
Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is kedvet kapott a levelezéshez, és miután nekem néhány levelet diktált mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V. Károlyhoz, hogy a hátam borsózott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz, akinek mindig személyesen szokott levelet írni, emiatt mindenféle megjegyzéseket tettek az udvari írnokok.
Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, Dominám, okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal a királyné. Persze, hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.
Itt ért utol bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.
– Akkor mi is Pozsonyba megyünk! – kiáltott fel szegény Dominám, mert nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.
A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk, hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos viszontagságainkért. Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.
– Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút – kiáltozták a mi legényeink után a komáromiak.183
Sohasem ésszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat, és harmadnapra, szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előreutazott, hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbe hozza a királyné fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál. Egy követe állott a királyné elé, és ezt az üzenetet adá át:
Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba, és nem hajlandó azt átadni másnak, mint az új királynak…
– A kincseim, a pénzeim? – kiáltott fel a királyné. – Mindenem erre az egy emberre volt bízva. Koldus lettem.
– A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.
Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk előtt.
Végre a pozsonyiak megsajnáltak, és a Főtéren adtak valami kvártélyt, mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán kórusban kiáltozhattuk:
– Hol vagy, Lajos király?
Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.
