1 A pozsonyi ház fülei
1
A pozsonyi ház fülei
A pozsonyi ház fülei
– Talpra, talpra! – hangzott a pozsonyi ház vaskútos udvarán, amely zöld és piros vadszőlővel volt befuttatva valamely régi uraság tiszteletére, aki itt valaha nagy nyugodalomban élt, rozsdás tornácáról karosszékben nézegette a rókafejjel, szarvasaganccsal, lófejjel és ökörfejjel díszített udvari épületeket, amelyeknek mind megvolt a maguk teendőjük. A vadászok rókafejű és szarvasagancsos házaiban most többnyire katonák laktak, akik itt elkényelmesedve elszoktak a tábori élettől, és szinte csodálkozva dugták ki szalmás fejüket a különböző épületekből.
– Talpra, talpra! – járt a vén őrmester közöttük, és a lustábbakat a csizmája orrával is megérdekelte. Volt itt mindenféle hadfi: a Schlick-kapitányok zsoldosai közül valók, akik jóformán Európa minden országát bejárták, és zubbonyaikon különböző érmeket viseltek, hogy néha azt sem lehetett tudni felőlük, hogy melyik uralkodót szolgálják. Itt voltak a Ferdinánd küldte osztrákok, akik általában mindenről rossz véleménnyel voltak, és gyakran emlegetik vala, hogy náluk odahaza milyen másképpen van minden. Hosszú hajú fickók voltak, és jobban szerettek kézzel verekedni, mint karddal. És csak Salm Miklósnak engedelmeskedtek, akit az alsó-ausztriai osztrák tanács küldött Mária védelmére. Itt voltak sausteini Lamberg János gróf gyalogos vitézei, akiknek zsoldját viszont Ferdinánd fizette, és így nem nagyon engedelmeskedtek a pozsonyi házból jött parancsolatoknak. Itt voltak a királyné mellé kinevezett állandó biztosok, akiket viszont a Habsburg-család küldött: Rauber Kristóf, a laibachi hercegpüspök, Zolking Vilmos, Herberstein György, Dornberg Rézmán, Pempflinger István. Hát a magyar urak tartottak-e valamiféle őrséget a pozsonyi házban? Nemigen hoztak azok magukkal senkit, örvendeztek, hogy a puszta életüket biztonságba helyezték Mária fedele alatt. De hát miből is tartott volna hadakat Brodarics István, Batthyány Ferenc, Tahy János? Mindenük odaveszett Mohácsnál, és ha a kocka fordul: bizony ők mennek át először Zápolyához,251 mert itt a sok pöffeszkedő, hadak felett rendelkező németek között nem a legjobban érezték magukat.
– Talpra, talpra! – kiáltozott az udvaron a vén őrmester, aki együtt ébredt a kakasokkal, együtt feküdt a denevérekkel, mindig talált magának valami dolgot, mert vénsége miatt már régen kifelé állott a szekere rúdja, öreg cókmók volt, akit voltaképpen el kellett volna veszíteni az útban.
A hívogató szónak leginkább a Brandenburgi emberei engedelmeskedtek, mert ezek a cifra morvák, angyalbőrbe bújtatott csehek az engedelmességükkel és magatartásukkal valamiképpen feledtetni akarták, hogy a nagy csata idején éppen csak keresték az utat Magyarország felé, de a helyes nyomra egyikük sem akart rátalálni. Hát ők nagy ásítozás közben a vaskútnál leöblítették tenyerüket, kimosták a szájukba vett vízzel az álmot a szemükből, fésülni kezdték hosszú hajukat, amire különben sohasem értek rá.
– Csak nincs a nyakunkon a török? – kérdezték a cifra zsoldosok, mikor a hűvös őszi reggelen máglyatüzet gyújtottak az udvaron.
– A török, az messzire van – felelt az őrmester a maga nagy fontosságában. – De itt van Zápolya. Tegnap kétszáz lovassal megszállotta Budát.
Akkor aztán ment tovább az őrmester az uraságokat is felkölteni, mert rájuk is szükség lehet. A zsoldosok az álmos emberek dühösségével néztek utána. Mit tudták ők, hogy ki az a Zápolya? Ők a török császár ellen indultak el verekedni.
Elég tágas volt Mária pozsonyi kovártélya, de mégsem fért el benne néhány hívénél több. Az urak szerte a városban laktak, a polgári családoknál, amelyek Mátyás király óta jóformán nem is láttak katonát. Egyik itt, másik ott húzta meg magát azok alatt a dunyhák alatt, amelybe még a nagymama fosztotta a tollat. Jó volt az ilyen vitéz a háznál; szüneteltek a házi perpatvarok, mert hiszen amúgy is mindig a nagy háborút jósolgatták.
– Vajon miért hagyná ki rablóútjában a török császár a gazdag Pozsonyt? – kérdezgették a katonák a lúdbőrző polgárokat.
Szapolyai közeledésének hírére még nagyobb lett az ijedelem. Hiszen János vajda elevenen nyúzatta meg rendcsináló korában a parasztokat. Hallottak róla eleget itt a nyugati széleken. Azelőtt minden esztendőben híre terjedt, hogy Szapolyaihoz hasonló formájú lovag ment át a városon a maga csapatával, de még a Szent Márton templomába se pillantott be,252 nemhogy egyes polgárokat molesztált volna. Az ilyen Szapolyai-féle ember mindig utazik, mert a maga két szemével szeret meggyőződni arról, hogy mi is történik az országban.
A vén őrmester sorba járta azokat a pozsonyi házakat, amelyekről tudta, hogy magyar urakat tartanak vendégségben. Még mindenütt alvó emberekre talált, és a csizmája rugdosásával, a kardtokjának a veregetésével, mélyen dörmögő hangjával kellett valakit értesítem a házbeliek közül, hogy Thurzó uram, Brodarics uram, Tahy uram vagy éppen az, aki kvártélyt kapott a háznál, már mise előtt jönne el a királyné házához. Persze, szószátyár ember módjára nyomban kifecsegte azt is, hogy Szapolyai uramról érkeztek furcsábbnál furcsább hírek, és a királyné ébren töltötte az éjszakát nyugtalanságában.
– Úgy látszik, innen is tovább kell futnunk – dörmögték a kvártélyosok, amíg eszeveszetten beugráltak nadrágjaikba, hogy újabb híreket hallhassanak ama Szapolyairól, akivel érzésük szerint mindegyiküknek van valami elszámolója. Csak az a kérdés, hogy vassal vagy pedig mézeskaláccsal közeledik a vajda Pozsony felé.
A főtéren, bár még a harangozó csak messziről kerülgette a Szent Márton-templomot, mintha voltaképpen semmi köze se volna a harangozáshoz, mert a harangozók a földszinten szégyenítik a mesterségüket – a kántor egy bástya mögött krákogott, mint egy izgatott színész –, a főtéren, a mocsárszínű őszi ködben úgy mozogtak az emberek, mint a hajnali szélben a nádasok. A vén őrmester házról házra kopogott, és a vassal bevont fustély nyomán megint csak felébredtek a káromkodások, amelyeket este látszólag az ugorkásüvegekbe raktak, megint csak hallani lehetett azokat a hosszadalmas ásításokat, amelyek az ilyen folyamparti város mellett leginkább a vontatóhajók tülökhangjaihoz hasonlítanak. A vár felé vezető szerpentinúton iszkol az öreg Bornemissza, a molyos szakállú várnagy is megmutatkozott, mintha csak homlokig növekedett szakállát vitte volna szellőztetni – vén cimborákkal körülvéve nem nagyon mert a főtéren mutatkozni, holott minden gyerek tudta Pozsonyban, hogy a vén bajnok Nádasdy Tamás útján immár régen elküldte a hűségesküjét Ferdinándnak – néhány hajórakományi liszt és szakállas puska ellenében. De hát az ilyen vén huncut nem nyugszik, Szapolyainál is biztosítani akarja magát.
– Be soká akarnak élni az emberek! – kiáltott fel tréfálkozva Báthory István nádorispán, amint kardját menet közben kötözgeté, és elhaladt az utcasaroknál leskelődő Bornemissza mellett.253
– Hát azt már csak megvárjuk, hogy mi lesz ennek a kutyakomédiának a vége! – felelt a ködből, árnyból Bornemissza.
– Úgy látom, hogy a királyné háza tájának kéményei már javában füstölögnek. Kár volna várkapitány uramnak itt, a nyirkos hajnalon tölteni az időt – monda most a nádorispán, egyenkint megrágicsálva a szavakat, mintha nem szívesen válna meg tőlük.
– Nagy ára volna annak a kis forgácsról gerjesztett melegnek, amit a királyné konyhájából erezhetnék – dünnyögte a pozsonyi várnagy. – Mi majd csak odafentről, a toronyból nézzük a három sánta ember táncát – felelé Bornemissza, és kimustrált vénembereivel megfordult, hogy visszaballagjon a pozsonyi várba, amelynek kulcsait nem adta ki kezéből.
(A három sánta ember, akikre ilyenforma célzást tett a várnagy, nem volt senki más, mint éppen Báthory nádorispán uram, Thurzó János és Werbőczy István uram.)
– Majd issza még kend a német döglyös borát! – kiáltotta a nádor a ködbe vesző alak után.
A királyné főtéri házában már reggel óta égtek mindenféle gyertyák, amelyekkel a pozsonyi mézeskalácsosok nem nagyon takarékoskodtak. A földszinti nagy ebédlő telve volt urakkal, mintha mindjárt ütne a lóra szállás ideje. A beködösödött ablaktáblák mögött érett szilvásoknak a szaga érzett. Szürke bajusszal elegyes szájak és evőkést ökölbe szorított kezek főtt marhahúsokat és dércsípte hagymákat falatoztak, mert a disznóhúst általában nem nagyon kedvelték, csak azok, akik odaát voltak Szapolyainál. Talán csak a vaddisznóval csináltak kivételt, mert azt fegyverrel kellett elejteni. Az udvaron már nagy tűz égett, halászok főztek üstökben, és a pince felől olyan gurigálás hallatszott, mintha valami ünnepnapra készülődnének, amikor előveszik azokat a tartalékokat is, amelyeket a jó pozsonyiak nagy ámulatára tartalékoltak a borokból a jó magyar urak.
A királyné szobájában annyian voltak, hogy a lélegzetvételére kényes domina kinyitotta az ólmos ablakszárnyat, és minden ajtónyitásnál megremegtek a fáklyák. Ekkor mindenki az ajtó felé nézett a hideg levegő jöttével, és volt dörmögés, amikor csak olyan ember nyitott be, akinek amúgy is a kályha mellett volt a helye.
A királyné karosszékében ült, éjjeli fehér kendővel borítván el haja fésületlenségét, valamint halálosan megnyúlt arcvonásait. Az egyik kezét a homlokán tartotta, mintha nem bírná az onnan hangzó kajabálást, a másik kezével hosszú éjjeli köntösének a redőit fogta.254
– Báthory! – mondta hálás mosollyal, amikor a nádorispán ködöt fújva maga körül, vörös karikás szemeivel, bicegve a szobába lépett. – Adjatok széket a nagyságos és tekintetes úrnak.
A nádor, amíg a székre várakozva, előredöntött térdére támaszkodott, bozontos szemöldöke alól ökleivé nézett végig a társaságon. Sehogy sem tetszett neki ez a nagy gyülekezet. Görbe meggyfa botját térdei között hintázva, néma aprehenzióval lódított egyet-egyet bajszán. Aztán nagy, tarka zsebkendőt vett elő, amilyent azoknál az öreg külföldi embereknél látott, akik, mielőtt választ adtak volna valamely kérdésre, előbb hosszadalmasan kifújták az orrukat. Azt mondják, hogy ez a divat Spanyolországból került ide, a többi ceremóniákkal együtt.
Báthory kétszer is, háromszor is nekiment nagy, duzzadt orrának. Persze, közben jobbra-balra tekingetett meggypiros, karikás szemével, valamint festett bajszával.
Jóformán csupa németeket látott itt a királyné körül – a magyarok tán odakint lesték a híreket a szabad Duna-parton. Ott sétált fel és alá spanyolosán szűk nadrágjában, a trónus háta mögött ama Lamberg János, akit a királyné bizalmas emberének mondanak. Minden lépésével biccentett fejével, mintha valamit helyeselne. Itt ült a fiatal Nádasdy Tamás, akit egyik nagy cinkosának mondanak ama rablóknak, akik Mária királyné Budáról hozott kincsét útközben megdézsmálták, más részről Ferdinánd király bizalmasának neveznek, akinek teljes hatalma leend az új Magyarország felépítésében. Máris csak azok nyerhetnek püspökségeket, akiket Nádasdy uram pártfogol, pedig jócskán megürültek a püspöki állások. Itt volt Zelking Vilmos és Dornberg Rézmán, akik még tegnap Ferdinánd mellett hajtogatták vala a kobakjukat. Aussberg és Dietrichstein, Schlick Albert és Peremartoni Mihály, ama bécsi orvos, aki talán már magyarul is elfelejtett.
– Hát Frangepán Kristóf gróf, a legutóbbi idők nagy reménysége, akit már tót országi kormányzónak emlegettünk, aki egyedül tudna megbirkózni Szapolyaival, merre van? – kérdezte most nem minden gúny nélkül a nádorispán, mert hiszen őkelme minden bölcsessége mellett is irigy ember volt, már csak azért is, mert elvesztette a vagyonát.
– Frangepán gróf hadak végett már éjfélkor útra kelt – felelt a királyné. – Azt gondolom, Pozsonyba kell gyűjtenünk minden hadunkat, nehogy ama trónkövetelőnek eszébe jusson Pozsonyt megtámadni.
– Hm, van eszébe – felelt Báthory uram. – Nem kell annak más, mint a korona.255
– Hogy mi kell neki, azt én már jobban tudom nádorispán uramnál, mert asszony vagyok.
A nádor megállott; mindig megállt, ha asszonyokról volt szó.
– Hiszen hallottam én is valamit, hogy Szapolyainak ezt a váratlan megmozdulását asszonyi kezek irányították. Akkor bolondul meg igazán egy férfi, ha csípős, mustáros, tormás asszonygondolatot is küldenek rá. Hát csak táncolja el azt a kis meglevő eszét János vajda, majd könnyebben elbánunk vele.
– Nem táncolja el, mert mindennap újból bizonyságot tesz arról, hogy most kezdi csak magát igazában felkészíteni arra a nagy háborúra, amelynek a küszöbén vagyunk.
– Ugyan mit főzne ki őkegyelme nyavalyatörésében? – kérdezte a nádorispán kedélyesen, hátratartván a fejét, mintha erről a dologról nem is volna olyan nagyon érdemes beszélni.
– Mindennap küld török hadifoglyokat ide ajándékba, amelyeket úton-útfélen szedeget össze. Hát itt a pozsonyiaknál ellehetnek az árvák, mert a favágóra, halászra, kertészre mindig szükség van. De most legutóbb nekem küldött két törököt, akik akkora kígyókkal jelentek meg, amilyen nagy kígyókat még senki se látott ezen a vidéken. Akkora fejük volt, mint egy embernek, a törzsük faderéknyi vastagságú, és a Bakony-erdőben fogdosták őket a mihasznák. Bizony rám ijesztettek vele. Sohasem tudtam, hogy országomban ilyen nagy kígyók vannak. Nem megyek én soha a Dunántúlra, ahol ilyen szörnyűségek lappanganak az erdőkben.
– Hát aztán azok a török hadifoglyok csak azért tették meg ezt a hosszú utat, hogy megmutassák a kígyókat? – kérdezősködött Báthory, és a sántább lábát olyan magosra felhúzta a másik felett, hogy az támasztékot adott a kőkemény májának is, amely ivás nélkül mindig le akart szakadni helyéről. Volt, bőven volt a nádorispánnak is testi fájdalma, de őkegyelme azt sohase mondta senkinek. Hová lett volna a tekintély, ha Báthory uram egyszer csak a gyomra tájékát kezdi kaparni, amely gyomor nagyon is megkívánta így hajnali időben azokat a nehezebb fajta folyadékokat, amelyektől ugyan csak keményebb lesz a máj, de lóra ülnek tőle a pihent derekak, és új irányokat fedeznek fel a gondolatok.
A királyné már ismerte a férfiaknak ezt a reggeli mélázását, mert hiszen az utóbbi időben mindig férfiakkal volt dolga. Intett egy deáknak, aki az ajtó mellett lábatlankodott. Sásfonatú edényből fehér folyadékot töltött a deák cinpohárba.256
– A kígyós foglyokért – dörmögte Báthory, de torkán akadt a szó, mert a királyné valami olyan reggelivel kínálta meg, amilyent nem mindennap ivott nádorispán uram. Báthory elmondta az ilyenkor szokásos kutyamáját, megrepetálta a folyadékot (már csak a kancsalító németek miatt is), tarka kendőjével megdöfködte szakállát, bajszát.
– Miféle hazugságokkal küldte Pozsonyba törökjeit János vajda? – kérdezte kivörösödve a nádor.
– Nem hiszem, hogy sokat hazudtak volna, mert azt mondják, hogy soha többé nem akarnak háborúba menni, itt akarnak maradni favágásra. Magyarok ezek, akiket a török hurcolt magával, amíg megszökhettek tőle. Szapolyai uramhoz kerültek, de ott nemigen van szükség emberre – annyian vannak.
– Ejnye, ejnye, tán még kölcsönbe adja nekünk a hadait János vajda? – krákogott a nádor.
– Hát a Tiszántúl, az szemmel láthatólag Szapolyai uram mellé állott, amikor az Tokajban felütötte a zászlót. Elhitették az emberekkel, hogy amíg az a zászló a Hegyalján lobog, rabló török nem teszi be oda a lábát. Nem is jött a török, hanem a Dunán átkelve, lekanyarodott Bács felé, valaki megmutatta neki az utat a gazdag tartomány felé. Nem kellett elbújni a nyíri nádasokba a környékbeli uraknak, hogy nádszálon szívják magukba a drága levegőt, mint a tatárjárás alatt. Rozsályi Kun Gotthard, ama Szatmár megyei nemes, aki darab időre a régi jó rablóvilágot akarta visszaállítani, sorba megnyúzván mindazokat, akik Mohácsnál megmenekültek, egy szép napon csak felcsapott a vajda hívének, és erről írást kapott a vajdaság gyűrűs pecsétjével. A rablóból lesz a legjobb pandúr. Rozsályi Kun indult el elsőnek Tokajból a maga bojnyikjaival, hogy megtisztítsa az utat Buda felé a közelgő Szapolyainak. Persze, ez nem mindenütt ment simán, mert a Tisza-Duna közén szerettek volna még békében maradni az emberek, elég volt Lajosból, elég volt a törökből, az őszi szántás fontosabb volt most a nagyurak dolgánál. Hát aztán másodszor is kirabolták a kirabolt országot Rozsályi Kun meg Cserni Jován.
– Cserni Jován! – kiáltott fel a nádor.
A királyné kendőjével legyezgette az arcát, mintha még a szagát sem állhatná annak a névnek.
– Cserni Jován egészben méltó a gazdájához, Szapolyai uramhoz. Nem vethetnek egymásnak mit sem szemükre származás dolgában. Jován egy rác lovászlegény, aki arról lett nevezetes, hogy a vak szemétől a talpáig egy fekete szalag húzódik végig, mintha az ördög előre megjelölte volna257 magának. Ez a förtelmes ember most Szapolyai legjobb barátja, mert hiszen alacsony származása miatt szeret alacsonyrendűekkel barátkozni. Ő ráismert a szörnyetegre, és nyomban pártfogásába vette. Szövetségre lépett vele. Piha. Egy lovászlegénnyel, akinek csak egy undok fekete jelvény van a testén. De Szapolyainak ez elég, hogy barátjává fogadja Jovánt, a rácok cárját!
A nádor dagadt, vörös szemével intett a lábatlankodó deák felé, majd vele dolgát elvégezvén, megint csak a királyné áhítatos hallgatásába mélyedt. Hm, nem is olyan biztonságos Pozsonyban az élet, amikor ilyen szörnyű fekete emberek kószálnak a Duna másik oldalán.
– A harmadik barátja Zápolyának megint csak egy szörnyeteg – folytatta a királyné, aki, mint látszik, alaposan kikérdezte éjszakai hírnökeit. – Ezt a harmadik embert valamilyen Bakicsnak hívnák, volt rác, volt török, most kétszáz lovas van rábízva, és az a teendője, hogy suttyomban meglepje Székesfejérvárt. Ezek azok a hadak, amelyek a mi nemes, nagyságos és tekintetes lovagjaink ellen felállanak. Ezek a hadak keresik most közöttünk azokat, akik sértetlenek maradtak Mohácsnál. Cserni Jován, a lovászlegény, Kun Gotthard, a rablóvezér és Bakics Pál, a hitehagyott rác akarja összemérni szemétdomb alatt rejtegetett kardjait a mi lovagjaink nemes pengéivel. A legszentebb magyar koronáért.
– Hiszen csak azt tudnám, hol van Szent István koronája? – sóhajtott fel őszinte felindulással Báthory István.
Kivirradt, a harangozó már olyan régen elfelejtette a mindennapi harangszót, hogy tán másodszor is elhúzathatták volna vele a tréfás urak, az utcákon megkezdődött a járás-kelés, amely a gazdag Pozsonyt jelentette. Csak a királyné házában voltak még mindig leeresztve a függönyök. Fekete kendőkön át sárgán pislogtak keresztül a viaszgyertyatekercsek.
A Duna-parton már éjfél óta tanyáztak azok az önkéntes őrségek, akik Isten tudná honnan kerülnek elő ilyen alkalomkor, mintha egyéb foglalkozásuk nem volna. Fel és alá nyargalásztak, és láthatólag örömük telt benne, hogy a polgárokat megriaszthatták. Mutogattak a távolba, a Duna alsó folyása felé, mintha ott valamit látnának. Valóban egy nyárfa volt, amely az előző éjszaka vízbe szakadt; sokáig azt lehetett hinni, hogy lassan közelgő hajó. Csakhogy nagyon lassan jött őkelme, a csőcselék szempontjából pedig már kezdődhetett volna a hecc.
Délig azonban jóformán semmi sem történt, mint csak annyi, hogy azok a magyar urak, akik valamiképpen lóháton kerültek Pozsonyba,258 ki- és benyargalásztak a városba, a királyné palotája előtt mindig sarkantyúba kapták a lovakat, és olyan dülledten estek be a kapun, mintha legalábbis földrengés hírét hozták volna. Pedig egy eleven Zápolya-vitézt sem láttak, akármint kutatták a környéket.
– A bozótokba, a füzesekbe, a nádasokba, a dunai szigetekbe kell menni, ha magyar katonát akartok látni – biztatta vingárti Horvát az üres kézzel visszatérőket. – A magyarok megint elővették a régi harcászati tudományukat, lesből, loppal, nagy körültekintéssel támadnak, ha ugyan nem sajnálják a felesleges véráldozatot. A tatárok alatt kitanulták már ők, hogyan kell az ellenséget mindenféle olyan helyekre becsalogatni, ahonnan aztán nincs visszatérés. Menjetek a Csallóközbe vagy a Vértesbe, ha mindenáron puskagolyót akartok hallani. Polgárháború van, vagy mi a szösz. Vigyáz mindenki a maga életére.
– Ez a vén Bornemissza valamennyiünket itt hagy elpusztulni, ha az ellenség megrohanja Pozsonyt – mondogatták mások a hegytetőn lévő vár felé integetve.
– Nem oda Buda – monda legyintve a királyné. – Nádasdy uram útján már megkapta a parancsolatot Bécsből. Itt, a malmok tájékán három sugárágyút szegeztetett ki az öreg, egyenesen Pozsonynak. Mára vissza kellett vitetni az ágyúkat a várba. Nem egészen úgy mennek a dolgok, amint az öreg akarná.
A királyné nagy szobájában ezalatt az urak váltogatták egymást, mert időközönkint meglátogatták a földszinti nagy ebédlőt; evés-ivás nélkül mégiscsak unalmas a legérdekesebb tanácskozás is. Vannak olyan úriemberek, akik halotti toron tudnak legjobban enni.
A jó pozsonyiak a Zápolya-veszedelem hallatára ugyanis elővették legnemesebb gondolkozásukat: ki tudja, meddig lehetnek még a legnemesebb, legfinomabb királyné gazdái, hátha már holnap a kegyetlen Zápolyát kell kiszolgálniuk, gondolták magukban a pressburgiak, és a királyné konyháját minden jóval ellátták. Duplán hoztak káposztából és halból, amelynek főzésére akkoriban tanította meg őket Zsigmond királynak az embere. Még azokat a pintes edényeket is megtöltötték, amelyek már régen nyugalomba voltak rakva, részint dohos szaguk, részint pedig a repedéseik miatt. Fischer Mihály, a polgármester, nagy csókakalapjában, mély, dörmögő hangjával személyesen jött tudakozódni a királyné konyhájára, rendben vannak-e mindennel, mert a bajban lévő embereknek elsősorban enni kell, hogy legyen erejük elviselni a259 viszontagságokat. Még piros tököt is hoztak a város majorságából, amely ilyenkor a legélvezhetőbb.
Az urak az ebédlőbe tódultak, az a kis reggeli vöröshagyma, túró, feketeretek nem nagyon vette el az étvágyukat.
A királyné és nádorispán egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egyedül maradt a nagyteremben, amelyet fellengősen már trónteremnek kezdtek hívogatni.
A királyné halkan szólt bizalmas hívéhez:
– Majdnem elszólta magát kegyelmed előbb a szent koronáról, szerencsére mindegyik úrnak megvan a maga baja, anélkül hogy a királyi koronával törődnék. Aki itt király akar lenni, hozzon magával koronát is.
A nádorispán megzavarodva nézett maga elé. Az ajtófüggönynél álló diák félreértette, és a cinpohárkát megtöltve hozta felé.
– Neked is lehetne egyéb dolgod, mint hogy itt lábatlankodol – rivallt rá bosszúsan Báthory uram, miután az edény tartalmát a nyakába hajintotta.
– Ferenc, elmehetsz! – jelzé a királyné, és kendőjébe burkolózva, a nádorispán füléhez hajolt. – Tudja kegyelmed, hogy nekem mindent kell tudnom az országban, mert bizony gonosz dolgokba vinnének a magyarok. Nincs nekem más védelmem, mint az eszem meg a szavam. Nem volt még ilyen árva királyné Magyarországon. Úgy kell elejteni minden szavamat, hogy azt mindig tisztán rám adhassák, mint az eldobott ingemet.
– Nincs itt könnyű dolga senkinek, a száműzöttek, kivertek, megtagadottak Pozsonyában. Néha még magam is azt érzem, hogy valami igen nagyot vétettem a hazám ellen, amikor társtalanságban járom ezeket a hegynek menő, völgynek kanyarodó utakat. Tán csak nem árultam el hazámat? kérdezem magamban felriadozva, mintha valami nagy, sötét felleg nyomná a lelkiismeretemet – mond a nádorispán, és vörösbor színű arcára komoly gondolatok telepedtek. – Odaát Zápolyáéknál könnyen megnyugtathatja magát a legkétségesebb lélek. 1505 óta ezt akarjuk, a nemzeti királyt akarjuk, ősi jogunk van a szabad királyválasztáshoz: miért búsulnánk tehát, mondják Zápolyáék, és szemükbe vont süveggel mennek el a törvényszegés mellett. Ők még csak gondolni sem akarnak arra, hogy nincs igazuk. A mardosást, a kételyt, a gyötrődést nekünk hagyják. Ó, hogy miért nem követtem királyomat Mohácson,260 hogy most mentve volnék az éj borzalmaitól. Mindenki vétkezett, aki nem esett el Mohácsnál.
Mária királyné már szokva volt a nádorispán eme lelki felindulásaihoz, amelyek lázrohamként lepték meg őt, és kínos hidegrázásban tartották tagjait. Még a fogai is összevacogtak, és mindenféle bénulások, görcsök lepték meg végtagjait. A nádorispán ilyenkor mozdulni sem tudott, félig önkívületben volt, amíg pár perc múlva visszanyerte eszméletét.
– Az orvosságomból kérek – monda Báthory uram nyiszáló, mély, szívköhögéssel kísért hangon, amelynek felét nem lehetett érteni. Meggörnyedt ültében, és a mellére szorította mind a két kezét, mintha a halál közeledne feléje. Fekete-fehér bajuszszálkái kihegyesedtek, mintha megfaragták volna valami káposztagyaluval, és a köhögés folytán káposztaszaga lett a nádorispánnak is. Pedig csak ma volt káposzta főzve ebédre a királyné konyháján.
– Ördögi gyomrom van, minden ételnek az ízét, szagát megmondja előre a gyomrom. Én már álmomban ettem a káposztából, amelyet a királyné ma délre főzet.
A királyné ugyan jobb foglalkozást is talált volna a köhögéstől, fájdalomtól, gyomorhasogatásoktól düledező nádorispán ápolásánál, de Pozsony óta Mária nagy kitüntetésben tartotta legkisebb vendégét is. Fürge lábaival, amelyek bizony inkább tánchoz voltak teremtve, mint beteg férfiak ápolásához való futamodásokra, gyorsan a belső szobába sietett, ahol egy kályhacsövön a nádorispánnak ugyanazon orvossága állott, amelyet otthon szokott használni: valami fekete, keserű folyadék volt az, amelytől kámforszaga lett az egész világnak. Az orvosság bevétele után a nádor rázogatni kezdte bal kezét, és sziszegve mondta:
– Tudom, hogy olyankor fogok meghalni, amikor a medicinám nem lesz kéznél. Amikor a feleségem elfelejti azt elkészíteni.
– Nálam mindig lesz a medicinájából Báthory uramnak – monda a királyné. – Nem felejtjük el hűségét.
– Hűség? – mormogott maga elé Báthory. – Ha azok az átkozott, rémekkel, szívfojtogatásokkal teli napok meg nem zavartak volna. Még a koronát se merem keresni, hátha nem találnám meg.
– A korona megvan – felelt most a királyné, aki látszólag megbocsátó szemmel nézett a vergődő férfiúra. – A koronát a királlyal együtt Visegrádon dugtuk el Salamon királynak a tornyában. Sajnos, már nincs a helyén a korona. Perényi Péter, a koronaőr Szapolyai uramhoz csempészte azt Tokajba.261
– Ó, öldöklő zavar, vértől csorgó nyugtalanság! Hogy a szent koronáról megfeledkeztünk Budáról való futamodásunkban!
A királyné csillapító hangon beszélt:
– Ne törje a fejét, nádorispán uram. A helyzet ama augusztus végi éjszakán az volt, hogy boldogok lehettünk, hogy a magunk életét megmentettük. Jobb most nekünk a koronáról hallgatni. Jó pénzért, erős hatalomért, a bennünk rejlő erőkért csinálnak ilyen koronát akár Németalföldön, akár Bécsben. Nem az lesz a győztes, akinél a korona van.
– Hát ki?
– Akinél a magyar nemzet szíve van.
– Szív még sohasem kormányzott egy országot. Kard, katona, pandúr: az beszél – felelt a nádorispán, miután az orvosság valamelyest megnyugtatta.
Ezalatt az urak a földszinti ebédlőből visszaszállingóztak a „trónterembe”, Báthory uram meglehetős rosszallással csóválta a fejét, amikor egyik-másik visszatérő úrnak a gallérján halszálkát látott. Már maholnap enni is elfelejtenek a magyar urak, pedig erre mindig kényesek voltak.
– Félretettek nekem valamit? – kérdezte Báthory nem minden gúny nélkül az egyik kövér papot, aki az ablakközbe állva, fogpiszkálót nyomogatott a szájába, mintha ez volna most a legfontosabb teendője.
Az urak halszagot és savanyú borszagot hoztak a földszintről magukkal, az ajtók ki- és becsapódtak, mindig jött valamely újabb szag alantról, most a káposztaszag kezdett jönni, mint valami csendes áradat, amely majd mindent birtokába vesz. A királyné, bár nagyon finnyás volt, nem mutatott meglepetést a különböző szagokra, még csak kendőjével sem legyezte magát. Csak mosolygott, mikor egy-egy úriember kivörösödött, duzzadt orcával befordult az ajtón, miután odakünn jól lenyelte magában a káposztákat és borokat.
– Postánk nem jött Budáról? – kérdezte a királyné, amikor megint körülvéve látta magát a délelőtti arcoktól.
– Valami zsidók jöttek – felelt Brandenburgi őrgróf, aki nem nagyon szeretett a szobában lenni, ha ott tartózkodott a nádorispán is. Azt vélte, hogy elkobzott birtokaiért még valami elszámolása lészen Báthoryval.
– Mit akarnak tőlem a zsidók? Ők menekedtek el elsőknek, amikor ebbe a városba tettem a lábomat – kérdezte a királyné.
– A zsidók esze járását senki sem tudja – felelt a Brandenburgi. – Annyi bizonyos, hogy sopánkodni, jajgatni nem jönnek, mert ahhoz262 okosabb emberek. Beszélni kell velük, királyné, hátha tud valamit ez az ördögfajzat, ami segítségünkre lehet mostani helyzetünkben.
– Nem állhatom őket. A pénzükkel be akarják dugni a torkomat, a szememet, a fülemet. Mindig csak aranyaikat csörgetik, még ha másnak meg is szakad a szíve a fájdalomtól. Vajon igaz lehet az, hogy a zsidókat a pénz látása, a pénz simogatása, pénz birtoka minden földi bajaikban megvigasztalja?
Az őrgróf felelt:
– Valaminek kell lenni a dologban, mert némely napokon nem szabad pénzt venniök a kezükbe.
– Ezek az ő szerencsétlen napjaik. No, hadd lássuk, miben törik a fejüket a zsidók velem, akinek nincs országa, se koronája.
– Itt vannak a szomszéd szobában.
Báthory István, a nádor olyan mozdulatot tett, mintha a királynét ebben az útjában is elkísérné, de nem tudott a lábára állani, hiába igazgatott görbe meggyfa pálcát a csizmasarkához. Vörösen hanyatlott vissza, mint a szélfelhőkkel küzdő alkonyati nap.
A szomszéd szoba hosszúkás, két boltozatra szabott volt. Ez volt a királyné hálószobája, megfeketedett arcú szentképek az ajtótáblákon, amely szentképeknek már csak a szemük élt, mintha azt valamely erősebb festékből nyomta volna meg a piktor. Szenteltvíztartó és füzéres kis kereszt mindenfelé. Nagy utazóláda a sarokban, amelyen a boldog időkben üldögélni lehetett, és nagy utazásokról beszélgetni.
Félig égett gyertyák csak a meggyújtásukat várták, hogy magukkal hozzák azoknak az ódon templomoknak a hangulatát, amelyekben először lángra lobbantották őket. És az ágy sovány volt, mint egy nőstény méhe, amelytől elvették a gyermekeit.
Mária az ágyhoz lépett, zsebkendőt vont elő annak párnája alól, hogy eltakarja vele száját, mielőtt a második bolthajtás alatt felsorakozott zsidókra nézett volna. A mennyezetről lecsüngő lámpa fényében három idegen ember alakja látszott: egy kopasz, magas, rózsaszínűre hízott férfié, aki duzzadt arcával úgy mosolygott állandóan, mintha valami viccen gondolkozna, amelyet nyomban elmondana annak a mellette álló, kis keserves, földben felejtett tormagyökérnek, feketévé száradt férfiúnak, aki idegességében a levegőt harapdálta, mintha azzal is haragban volna. Ez a fekete száradtság a bajuszát a szemöldöke helyén viselte, és gyűlölködő, gonosz tekintetet vetett körül, mintha az egész világot felelősségre akarná vonni azért, hogy neki mindenféle bajai vannak.263 Irigység, düh, elégedetlenség lángolt e görbedt emberkében, és miután egyébként tehetetlennek látszott a vele incselkedő szellemek ellen, ugyanezért nevetséges volt, mint a kutya, amelyet szemtelen legyek felingereltek. A harmadik zsidó valamely egyházi férfiú volt, akinek megelégedett mozdulatain, sőt jámbor mosolygásán át látszott, hogy semmiféle lelkiismereti furdalást nem érez, mert pontosan elvégzett mindent, amit a szent könyvek előírnak. Ha nem sikerülnek a dolgok, akkor ő azokért nem felelős, hanem felelősek azok, akik a törvényeket hozták. Az ilyen embernek a legkönnyebb az élete, mindent ráken Mózesre.
– Mit akartok? – kérdezte Mária meglehetősen ridegen, miután megfigyelte, hogy a Brandenburgi halk, zökkenős elnyújtózkodással a háta mögé telepedik. – Te Simon vagy, aki a gyorsszekereket és a gyorshajókat indítod Pozsony és Komárom között.
– Én voltam az, amíg az emberek leveleztek egymással, és az utasok fizettek a gyorsszekereken – felelt a fekete ember, és lótartó ember büszkeségével megcsörrentette lábán a sarkantyúkat. – Én voltam a zsidó fullajtár.
Most a megelégedett kövérhez fordult Mária, akinek hajfürtjei úgy kunkorogtak ki sapkája alól, mintha mindegyik hajfürt oly szívesen szolgálná gazdáját, hogy még gondolkozna is helyette. A kövér, kék szemű ember valóban mindig hajfürtjeit csavargatta, és percről percre vidámabb lett, mintha valami srófon át jókedvet csepegtetne magába.
– Engem is ösmerhet felséged. Én voltam az a kaftános lókereskedő, akinek csak megmutatni kellett egy lovat vásárban vagy országúton, hogy a ló már megtalálja az utat az új gazdájához – felelt a kövér ember, és dédelgetve gyűrte fel jobb karján a kaftán ujját, mintha magasztalni akarná a kezet, amely annyi kötőféket váltott.
A harmadik zsidócska vérvörös hajával csak a sarokból dugta ki a fejét.
– A Márton-napi hízott ludakat, felség, én hordám Budára.
– Mindig hiányzott a zúzája – felelt a királyné, és többé egyetlen pillantása sem volt a jámbor zsidócska részére, aki vállvonogatással, kézrázással, orcaferdítéssel védekezett ama lehetetlen vád ellen, hogy a királyné lúdjainak a zúzája hiányzott volna.
– Hát mit akartok? – kérdezte a királyné, és a zsidók harisnyás lábait nézegette, amelyet valamely hallhatatlan táncütemre vonogattak ide meg oda, mint a kígyóbűvölők.264
A kövér kezdte, perdítvén egyet dugóhúzó alakú hajfürtjén.
– Nagy dologban járunk mi, csak azt nem tudjuk, hogy szabad-e beszélnünk a nagyságos és tekintetes őrgróf előtt, aki a régi időkben oly nagy értékű jóakaratot tanúsított irányunkban, később pedig a kutyákat uszította ránk. Miért? Ő legfeljebb a holt zsidókra lehetne haraggal, akik amúgy sem számítanak semmit. Egy zsidó csak addig ér valamit, amíg él. Építhetnek neki a prágai gettóban olyan sírkövet, mint egy malom. Nem őröl már az a malom.
– Az őrgróf itt marad, mert nem akarok veletek semminemű titkos ügyletekbe bocsátkozni – felelt a királyné. – Röviden beszéljetek, a gondanyókák már a szoba sarkaiban várnak, hogy kisepregessenek utánatok. Pénzetek nem kell.
– Honnan vennénk mi pénzt a felséges királyné részére? – kiáltott fel a kis fekete, szenvedélyes ember, aki valóságos felháborodást mutatott, amikor a pénzzel együtt őket emlegették. – A pénz meghalt. Döglött kutya lett Budán, akit senkinek se jut eszébe felszedni. Élet kell – nem pénz.
A királyné unott mozdulatot tett.
– Tehát, ha pénzről nincs diskurzusunk egymással, miért zavartok országos tanácskozásomban a nemes magyar uraim között?
Most a gyorspostás vette át a szót, és szavaival úgy kezdett hajtani, mint viharos, baljós égboltozat alatt hajt a legközelebbi fedél felé. Egész testében remegett, mint valami ördögszállotta, a szemei fehérre fordultak, a korszak minden kétségbeesése visszatükröződött e kereskedő magaviseletén, aki a kolduskenyeret érezte a mellén. És annak a savanyúságától ájuldozott:
– Itt mindenki tönkremegy, nem marad az országban egy kerékszög sem, szalmát kell adnunk a jó futós lovaknak, békát eszik a kocsis, és megváltás lesz részére a nap, amikor az elhagyott helyen az utazó felemeli fustélyát, és jól fejbe verdesi. Senkinek sem kell posta, mert a postaszekerek leveleit amúgy is elfogdossák.
– Hagyjatok békét ostoba panaszaitokkal – szólt most a királyné, mert valamiképpen ludasnak érezte magát is a levelek elfogdosásában.
– Felséged megengedte, hogy beszéljünk – kapja most át a szót a kedélyes kövér, aki még most is mosolygott kék szemével, amikor életfontosságú dolgok tárgyaltattak. Mosolygott, mintha nem tartozna a világhoz:
– Felségednek olyan híre van, hogy a zsidók mindig megvakarják a265 homlokukat a sapka alatt, amikor felséged neve szóba kerül. Azt hiszik, hogy tud valami olyasmit is, amit a legöregebb rabbik nem tudnak. Különösen azóta tiszteli felségedet mindenki, mióta ama budai Simon nevű zsidótól, Mohácsot megelőzően, magyar forintok helyett rajnai tallérokat vett el. Hol van azóta a magyar forint? Ennél az egy üzletnél legalábbis annyit kellett keresnie felségednek, hogy tíz másik üzletet elbírjon.
A királyné szisszentett. Hiába, azelőtt akármint volt, mégse mertek vele ilyen hangon beszélni a zsidók. A kövér kaftános megnyugtatólag integetett:
– Nincs semmi baj, felséges asszony. A vén Simon azóta bolondnak tetteti magát, köveket gyűjt zsákba a budai hegy oldalán, de minden gyerek tudja Budán, hogy az öreg csak addig bolond, amíg megszökhetik külföldre küldött kincsei után. Ott várnak rá a jó Mátyás-aranyak Granadában vagy Franciaországban, ahol az aranyat arannyal cserélik.
– Ahol a csengős öszvérektől vont postaszekeret nem jut eszükbe megtámadni azoknak sem, akiket az akasztófáról vágtak le – szólt bele a diskurzusba a fekete zsidó, akinek minden szava izzani látszott, amikor üzleti térre fordult a beszélgetés.
– Mit akartok? – kiáltott fel most türelmetlenül Mária, mert érezte, hogy valami ismeretlen cél felé gurítják őt ezek a hangya módra nyüzsgő zsidók, akik mind közelebb jöttek hozzá, hogy izzó szemeikkel, parazsos szavaikkal, mocsárinda módjára terjeszkedő gondolataikkal hatalmukba kerítsék.
– Az okos emberek jöttek el az ország legokosabb asszonyához, akinek félelmetes esze és akaratereje előtt meghajolnak mindazok, akik magukat Magyarországon okos embereknek mondják – folytatta a kövér kaftános, mint valami próféta, aki ítélkezni mer embertársai nevében. – Az okosság kormányozza a világot, a többi mind múlandó. A királynénak olyan okosnak kell lenni, mint a napnak, hogy ezt az országot megtarthassa magának, mert bizony kifelé csúszik az ország földje a legfehérebb női kéz alól.
A királyné legyintett:
– Vén varjak. Károgni jöttetek? Nincs szükségem reátok, amint akkor sem volt, amikor Pozsonyba való érkezésem napján ti mind elmenekültetek a városból, mert a királyné itt-tartózkodását nem ítélitek vala jó jelnek üzleti sikereitekhez. Hívtalak benneteket? Hívtam a pénzeteket? Hívtam csűrcsavaros észjárástokat, amellyel póknyálként fonjátok be a266 világ eresztékeit? Én, hála Istennek, zsidók nélkül maradtam itt, Pozsonyban. Mérlegüket féltékenyen nézegető, takarékos polgárok szabták ki konyhám ennivalóját, mégse maradtunk éhkoppon. Menjetek előlem pántlikaáruló szavaitokkal. A királyné megmutatja, hogy zsidók nélkül is tud kormányozni!
A három zsidó csendesen bólintott:
– Ugyanezt akarta megmutatni felséged bátyja Granadában.
A királyné arculata olyan fehér lett, mint egy misekönyv lapja, és az orrlyukai úgy tágultak, záródtak, mint a misekönyv kapcsai.
– Menjetek, mielőtt eszembe jutnának kancsi pillantásaitok, amelyeket a kerítések mögül, a sáncokon túlról vetettetek felém, amikor azt hittétek, hogy most már egyedül vagyok, beteljesült rajtam a sors, amelyet átokmondó papjaitok útján átkozódva kívántatok nekem. Nem mentem el a másvilágba, ahová jobban kívántatok minden ellenségeteknél.
A nagy, kövér zsidó, aki nem vesztette el a flegmáját a királyné szavai alatt, mert nem ismert emberi gyengeséget, megalázkodást, bánatot, hosszú kaftánjában egy fürge ugrást tett Mária felé:
– Mit csinálnánk mi egy holt királynéval, felség? Mi azt akarjuk, hogy felséged éljen az ország javára, a maga egészségére, a történelem ragyogására. Felséged esze szikráztassa meg a zsidók eszét, hogy mindenben hasonlatosak óhajtsanak lenni a királynéhoz. Ész, mindenható ész kell ebbe az országba, akkor aztán loboghatnak a lófarkos zászlók, riadozhatnak a kürtök, toporzékolhatnak a magyar urak. Mézzel fogják a medvét.
A királyné a távozáshoz készülődött, mert úgy vette észre, hogy ezek a küldöttek még nincsenek abban a stádiumban, amikor valóban megszólalhatnának. Kendőjét fejére terítette, és intett a háttérben üldögélő Brandenburginak.
– A zsidók most is úgy akarják eladni a portékájukat, mintha az hamis volna, mert így jobb árat reménylenek érte kapni. Mi hamis dolgokat nem vásárolunk, mert bízunk a felettünk levő Isten igazságosságában.
– Felség – kiáltotta most az a vörös hajú egyházi ember, aki eddig látszólag a libák eltűnt zúzájáról gondolkozott. – Olyan hírrel vagyunk, hogy Magyarország minden házánál leültetnék vele az embert, még meleg sót is adnának a gyomrára, ha éppen azt kívánná. Felséged feltételezte, hogy a búcsú nélkül eltűnt pozsonyi zsidók üres kézzel térjenek vissza régi városukba? Kedves, kedves a jövevény, de akkor legkedvesebb, ha a magával hozott tarisznyát kezdi bontogatni.
A királyné nem felelt a zsidók szavaira. Erélyessége leküzdötte indulatát.267
Már nem táncolt aranypor a két szeme előtt, mint az utóbbi időben mindig. De kis, nyugtalanító alakok, kezek, árnyak sem surrantak el a szeme sarkában, mint azoknak a régi embereknek árnyai, akik ebben a házban valamikor meghaltak. És lelkük egy nagy bogár alakjában itt maradott. Valami régen érzett nyugalom vett rajta erőt – nem gondolt most arra, mint állandóan szokta, hogy mit kell a következő percben csinálnia.
A kövér, a jó táplálékoknak szappanját arcbőre alatt viselő zsidó kezdte a mondanivalóját:
– Királynéval őszintén fogunk beszélni, mert ő amúgy is ösmeri a zsidókat. Ha már keresztény nő létére nem átallotta a zsidók pénzét elfogadni, amelyet mondanak bögölyösnek, ragályosnak: hát legyünk hozzá mi is őszinték. Kár volna ezért az okos asszonyért, ha bajba jutna tudatlanságából, aminthogy a világon kár minden lámpásért, amely idő előtt kialszik.
– Önts olajat a lámpába! – mondta most beleegyezőleg a fekete, ideges zsidó, és halotti kendőjébe bújt.
A kövér ember most kinyújtózkodott, mintha messzire hallható igéket akarna kihirdetni. Felemelte a kezét, és a láthatatlan szellemeknek intett, mintha azok ott csoportosulnának az eresz alatt.
– Magyarország Szapolyai Jánosé, többé azt tőle sem erőszakkal, sem csellel elvenni nem lehet. Érett alma volt, amely annak az ölébe esett, aki éppen leült a fa alá. A legtöbbet az erdélyi vajda üldögélt a fa alatt, illendő, hogy övé legyen a zsákmány. Szegény kis préda. Mint a nyestbőr, amelyet a szánkóról lehajintva órákig hurcoltak maguk után a vadászok, hogy a következő nyesteknek a kedvüket elvegyék a bűzös szimattal.
Mária, hallván a zsidó beszédét, mind keményebb arccal nézett maga elé, ne mondhassa el senki sem, hogy őt kísértetektől riadozva, félelemben látta. Van olyan asszony, aki vakon feláldozza az életét is, csak hogy gyávának ne mondják.
Pozsonyban már akkor is volt „kávéház”. Valamely Duna-parti duttyán, ahol egész nap üldögéltek a kereskedők, portékára alkudoztak, vagy pedig ostáblajátékkal mulattatták magukat. De mégis inkább a szót fecsérelték, mert az nem került pénzbe. Az ilyen „árucsarnokban” tanulnak meg legjobban beszélni a zsidók.
– Hát az csak minden józanul gondolkozó ember előtt világos volt, hogy mikor a királyné Pozsonyba érkezett, és tartani lehetett attól, hogy268 a szultán utána küldi hadait: mi Tokajba menekültünk, új királyt keresni, mert az ember nem maradhat úgy, mint az árva falevél ebben a nagy viharban, amely most Európa felett tombol. János vajda, bár a maga nagy vagyonossága mellett nemigen van szüksége a zsidókra, nagyon jól tudja ennek a fajtának eszét és becsét. Egy zsidót, ha nem akar csalni, el lehet küldeni a világ végére is.
Mária legyintett, Brandenburgi felhökkent:
– No, ti drágalátos tokajiak!
– Azt már nagyságos uraimék is tudják, hogy Tokajból október 28-án indultunk el, a keresztény naptár szerint Simon-Juda napján. Hatezer emberünk volt fegyverben, nem állott talpon olyan hadsereg Európában, amely nekünk ellenállhatott volna. Persze, mi is csak oda igyekeztünk, ahol a sereg szíve dobogott, a vajda közelségébe, aki felváltva utazott nyeregben, vagy pedig gyaloghintóban, kolybában, aminek éppen most lett nagy tisztelete Magyarországon, a török basák óta. Hát kit láttunk a vajda úr legbizalmasabb társaságában, mintha legalábbis arról beszélgetnének, hogyan kell a paszulyt elkészíteni? Senki mást, mint Szerémy György uramat, aki minden tudomásunk szerint II. Lajos király udvari káplánja, felséged gyóntatóatyja volt. No, ha már egy keresztény papnak szabad Zápolya udvarlására lenni, akkor tőlünk, szegény zsidóktól, igazán nem veheti senki rossz néven, hogy az eresz alá húzódunk. Szerémy káplán úr még az őszi pókfonáltól is óvadozta a vajdát, beszélt, ágált, okoskodott, mintha az életét akarná megmenteni, a vajda úr pedig csak félig lezárt szemével nézegetett rá a gyaloghintóból.
– Nem fáradt még el, főtisztelendő uram? Hátul van hely a szekereken? – kérdezgette. A káplán pedig mindig csak azt felelte, hogy még életében nem esett ilyen jól neki a gyaloglás. Mi csak titokban megérintettük egymás könyökét, mert mi sohasem szerettünk gyalogolni.
– Szerémy! – sóhajtott fel Mária. – Attól a naptól fogva nem szeretett, amikor a királyt figyelmeztettem, orra disznóéhoz hasonlatos, míg szeme kicsiny, mint a ravasz embereké, akik nem merik kinyitni.
– Azt tartja a példaszó – folytatta most a Makkabeusok utóda –, hogy a zsidók és a kutyák szokták maguk után nyitva hagyni az ajtót. Hát ez a pap még soha egyetlen ajtót nem tett be maga után, amelyen át vissza ne térhetett volna. Most Szapolyai uram előtt egyengeti a másvilági utat, mert már úgy van faragva az ember, hogy amint vagyonhoz jut: törődni kezd a lelke üdvösségével. Szapolyai hozzászokik a mindennapi gyónáshoz, mint valami fejedelem, akinek mindennap hófehéren kell az269 Úristen előtt megjelenni. Hát a minden hájjal megkent káplán oldalán nem is kellett Zápolyának félni, hogy gödörbe viszik a gyaloghintóját, pedig ezen a tájon sokfelé van tiszai kiöntés.
A királyné egykedvűséget színlelt, csak éppen a homloka gyakori megsimítása árulta el, hogy javában látja azokat a faleveleket szálldosni maga körül, amelyek hol koromból, hol aranypehelyből vannak, és megfoghatatlanok.
– A gyászlobogót, amelyet II. Lajos király emlékezetére vittek vala a sereg élén (mintha bizony nem pengő mulatozáson és csengő pénzen járt volna az esze itt mindenkinek), felváltva cipelték Cibak Imre és mesztegurzai Szerecsen János uraimék, akik még egyedül nem voltak bizonyosak a seregben, hogy Lajos király valóban megöletett a csatában. Két ilyen ember, akinek bajsza mindig nedves valamely boroktól, amelyeket bizonyos halottak emlékezetére ittak, nem szívesen egyeznek bele, hogy már hiába isznak a holt ember kedvéért, semmiféle jókívánsággal azt többé visszacsalogatni nem lehet. Ők gyászolták egyedül Lajos királyt, mert nem volt kedvük visszatérni a bánat országából. Ám Kápolnay Ferenc uram, aki veres, fehér sörényes lovon ment a két zászlótartó után, már nem csüggesztette borúnak a bajszát. Ki volt az pederve, mint ahogy a szél pedri ki a szarkafészkeket. Azt mondták, hogy Kápolnay uram mindennap bikavérben mosta meg az arcát, hogy az rücskösségével még félelmetesebb legyen. A polgárháború meggyújtott kanócát vitte a kezében lángszínű tartóban, és az volt minden gondja, hogy ez a kanóc soha el ne aludjon. És ez a kanóc megnyaldosta a háztetőket, a szénaboglyákat, a kerítéseket mindenfelé útközben, ha a házakból nem jöttek ki az emberek az új király üdvözlésére. Most már nem babba ment a játék. Jajgató öregek és keresztüldöfött nemesek maradtak mögöttünk azon az úton, amely Tokajtól Szerencsig viszen. Fődolog ilyenkor abba a lábnyomba lépegetni, amely a vajda lovának a nyoma. Egy kis vizecske mindig csordul.
A tömött zsidó elhallgatott, mintha a királyné véleményére volna kíváncsi, de az csak oly mereven nézett maga elé, mint a tallérokon. Igaz, hogy a tallérokon hosszabb volt az orra, mert azt mesterségesen koptatták. A paraszt csak a kopott pénzt fogadta el.
– Nos, elfogyott a szuflád? – kérdezte Mária királyné –, pedig itt, a pozsonyi zsidótemetőben a titkos gyűlésen órákig is tudtad magyarázni a hitsorsosaidnak, hogy miért is lesz jó a zsidóknak a városból elmenekülni.270 – Nem bántuk meg, felséges asszony, mert kivándorlásunkban, a nagyvilágban való szellőzködésünkben újabb eszméket vettünk magunkba, mint a helybeli polgárság gondolatvilága, amely csak annyira terjed, hogy a tyúk alól a tojást már hajnalban el kell venni az istállólámpás világánál, nehogy a kakas megmérgesedvén, szétverje a csőrével.
– Szerencsbe jöttünk, ahol a barátmonostor kapujában vajdánkat a szegedi bíró fia, a százötven kilós apát, musinai Gerván János fogadta, de miután a beszédet nem nagyon bírta, Szerémy káplán uram állott fel helyére a sarokkőre. És a mi fürge káplánunk mondta el, hogy most hatszáz esztendeje Árpád vezér, a régi honalapító táborozott ezen a tájon, ahol most az új Magyarország megalapítója üté fel sátorát. Árpád is itt szerezte első honfoglaló híveit, Rettelt, Edét, Edöményt és Tarcalt, a pogány vezéreket, akiket itt, a szerencsi határban nagy terjedelmű földbirtokokkal ajándékozott meg. Eléggé hangsúlyozta a káplán, hogy Szerencsen a honalapítóknak ajándékozni kell, Szapolyai csak később intette magához Basy György és Horváth Bertalan uraimékat, akiket azzal bízott meg, hogy a nagyszájú papra vigyázzanak.
Most hirtelen megszólalt a Brandenburgi:
– Hát azt csak megértem, hogy szelelt a pap, mint az üres malom, amelyen keresztülfúj a szél. De mit szólt itt a kincsosztogatáshoz Kerepeczy uram, aki mindig elöl van ott, ahol a zsákot tartják?
– A sánta Werbőczy urat, a törvénytudóst tetszik gondolni? – kiáltott fel az éles szemű zsidó. – Ő már kibeszélte magát Tokajban Szapolyai János királysága mellett, csak éppen akkor rekedt be, mint valami vén, szakállas farkas, amikor a jussolásról kellett volna beszélni. Szép, szép, mondogatták a magyar urak, amikor Werbőczy, akinél jobb népszónok Dózsa György óta nem volt – talán ezért is kellett a székely nemesnek megsülni –, szép, szép, de mi lesz a jussolásokkal? Hadd lássuk, hogy miért adjuk a bőrünket ebek harmincadjára! Kerepeczy uram berekedt a sok jogtudományban, de szerencsére itt volt ez a szőrös pap, aki olajat izzadott magából, olyan megfeszüléssel gondolkozott, mint a mandulafa, amely rügyezés közben tejet ereszt.
Brandenburgi a királynéra vetette a szemét:
– A mi zsíros papunknak kellett volna helyrehozni a farkasszakállú hibáját?
Mária intett, és a zsidókra függesztette a szemét, mert most olyan dolgokról következett a beszélgetés, amelyekhez maga is értett egy kicsit. (Csak a birtokaitól megfosztott Brandenburgi dörmögött még hátul,271 hogy lesz elszámolnivalója a törvénytelenség ez ördögpatájú kortesével.)
– Hát mit osztogatott különösebben a szepesi gróf? Talán csak a tizenhárom várost nem ajándékozta valakinek?
A kövér zsidó nevetni kezdett, mintha a Duna-parti gabonacsarnokban üldögélne a fapadon.
– Azzal utoljára az öreg Szapolyai kereskedett. Csak a jámbor cipcerek néztek nagyokat, mikor esztendőnként kétszer-háromszor kérték tőlük a porciót. No, de megtanították a Poprádot, hogyan kell felfelé kapaszkodni a Kárpátok szikláin, hogy a gyors folyóba rejtett ezüstöt, aranyat kisodorja Magyarországból. – Mária azt gondolta magában, hogy megfizet a zsidóknak ezért a vidám hahotázásért. Gyászházban nem illik nevetni.
– Hát kinek mit ajándékozott a vajda ott, a szerencsi monostor kapujában? – kérdezte Mária.
– Egyszer csak azt látjuk, hogy a prédikáció befejezése után Szerémy káplán uram a kövér János papot tologatja előre. Ijesztő az ilyen nagy ember olyankor is, amikor csak egy helyben áll, mert rossz dolguk van a talpa alá szorult hangyáknak; de ha megindul a másfél mázsás ember, sohase lehet tudni, hogy meddig viszi a magával kavart szél. Basy György és Horváth Bertalan titkos tanácsosok kísérték a szerencsi apátot, de a vajda mégis a hátul kullogó Szerémy káplánhoz fordult, mintha mindenáron ezt az embert akarná kiismerni hasbanéző, nagy, gömbölyű szemeivel, mielőtt Szerencsből továbbmennének.
– Jó ember ez a János apát? – kérdezte a vajda, a monostor sarokkövén üldögélve. A káplán ugyan nyomban félrekapta a fejét, amely mozdulatával elárulta, hogy életében már intéztek sok olyan szót hozzája, amelyre választ adni nem akart. De most úgy repült feléje a kérdés, mint a nyíllövés.
– Jó ember ez a János apát? – kérdezte megint a vajda. A káplánnak felelni kellett.
– Jó és igen mértékletes – monda ez –, házamban ő volt a mester bevásárlója, és soha semmi gyalázatot nem hallottunk reá.
– No hát, a mértékletesség nemigen volt feltehető Gerván főtisztelendő úrról, aki szolgáival kifaragott fatuskókat hordatott maga után, bárhová ment, hogy nyomban leülhessen. Ültében aztán az volt az első gondja, hogy a csuha alatt térdig érő hasát valamelyik combján kényelmesen272 elhelyezze. Én eddig azt hittem, hogy csak a bibliai koszton élő zsidók között vannak ilyen kövér emberek.
– De az apát úr most állva maradt, mert előre tudta az elkövetkezendőket. A csanádi püspökségről volt szó, amely megüresedett Csaholyi Ferenc halála után, amely Mohácsnál Istenbe és hazájába vetett hittel érte a főpapot. Ezt a nagy, gazdag püspökséget ajándékozta Szapolyai uram, az új király a szerencsi monostor perjelének – látszólag Szerémy, Lajos király volt udvari káplánjának a jótállására. De ugyanakkor parancsot adott Basy és Horváth uraiméknak, hogy Szerémy főtisztelendő urat még éjszakára se bocsássák el maguk mellől, hanem egy szobában háljanak vele.
– Ez Zápolya! Aki szívnek szegzett tőrrel ád ajándékot! – kiáltott fel Mária, mintha hosszú esztendőknek leszűrt gondolatait összegezte volna e néhány szavával.
– Hát mi csak mentünk tovább a sereggel – folytatta a kövér ember –, mert egyebet nem tehettünk. Nem tudtuk, hogy foglyok vagyunk, vagy vendégek vagyunk. Abból az ételből adtak, amelyből a vajdának főztek, mert a vajda nagyon vigyáz arra, hogy környezetében mindenki egyforma levest és húst egyen. Csak a maga tányérjába hint valamely aranyporokat, amelyeket egy olasz orvos adott neki a mérgezések és a józan ész elhomályosításai ellen. A vajda nagyon okos ember. Majdnem olyan eszes, mint a királyné őfelsége, habár az asszonyokban mindig több van egy unciával a lelki spirituszból, mint a férfiakban.
– Így mentünk hajnalban, a dobok megzörgetésével Egernek. Felséges asszony, mennyi bábaszarka van azon vidéken! A sereg előtt repkedtek akácfáról akácfára. Ugyanezt tették a vércsék és a szarkák, amelyek nagy lustán odább röppentek ugyan, de fénylő szemüket egy pillantásig sem vették le a sereg előtt hordott nagy gyászlobogóról. Mintha ez a nagy, fekete lobogó valami ígéret lett volna a számukra, hogy most majd az ő világuk következik Magyarországon. A vajda a sisakja alól nem nagy örömmel nézdelte a sereg előtt repkedő madarakat, amint már Romulusz és Rémusz királyok óta az utazó királyok nagy jelentőséget tulajdonítanak a madarak repülésének.
– Hadd a babonáidat – szólott most a királyné, végigsimítva homlokát. – Mennyi jövedelme lehet a sarokkő mellett elajándékozott csanádi püspökségnek?
– Mátyás-aranyban vagy rajnaiban? – kérdezte a zsidó. És ajkait bugyborékolva273 mozgatni kezdte, mint az ürgelyukban tűnik el a víz. – Húszezer mátyást megér testvérek között is a püspökség.
– És egy sarokkövön adta oda! – szisszentett a királyné, mintha egy pillanatra elveszítette volna önuralmát, és hasonlatossá lett volna ama szegény asszonyhoz, akinek mindjárt a kopott lábtyűi jutnak az eszébe, ha azt hallja, hogy más konyhán mit főztek ebédre. De a keserűség zöldje eltáncolt fehér arcáról, mint a visszafojtott villámok a felhők között.
– Még megérem ebben az országban, hogy az egri püspök is az asztalához ültet benneteket? – kiáltott fel tréfásan a királyné, és halkan fütyörészni kezdett magában, mint azok az asszonyok, akik fájdalmukat így akarják elpalástolni.
– Minket nem hívott meg asztalához Várday Pál egri püspök uram, mert nagy tudományú ember ő. Esztergomi érsek lesz belőle. Jól tudja, hogy Mózes fiainak nem szabad a keresztények főztjét enni. Tudós ember nem erőszakoskodik. Mi aztán ráértünk leskelődni Szerémy káplán uram dolgai után, mert a jeles doktor mindenáron meg akart szökni vigyázóitól, Basy és Horváth titkos tanácsos uraktól. Egerben, a várhegy oldalában vannak mindenféle girbegurba kis utcák, ahonnan még nem jött le eleven ember anélkül, hogy kalapját félre ne csapta volna. Ide kívánkozott Szerémy uram is, mert bizonyára szerette volna lelkiismeretét megnyugtatni. A talmud mondja, hogy az árulónak az első büntetése az, hogy keresi azokat a helyeket, ahol eszméletét elveszítheti, és állati sorsában nem okoznak neki fájdalmat a gondolatok. De Basy és Horváth uram a káplánt két oldalról megragadva, a püspök asztalához cipelték. Írt is erről verset Menyhért, a tréfás íródeák, amely verset a táborban a katonák hangos hahotával olvastak. Estére Hatvanban háltunk. A csillagok nagyon ragyogtak odafent az égboltozaton, és számos szemek nyitva voltak a táborban. Van az úgy néha, hogy a katona éjszaka nem tud aludni; pedig már a mezei poloskák ideje is elmúlott. Jól lehetett volna lakni a köddel, amely hajnal jöttével a mezőkre telepedett. – Hát mi már mikor csináljuk meg a vásárunkat? – kérdezgettük egymást, miután már hetek óta se nem vettünk, se nem adtunk. Erre a haszontalan csavargásra rámegy annak a kis pozsonyi házikónak az értéke, amely házikót öregségünkre összekuporgattunk.
– A pozsonyi ház! – mondta Mária, és szokása ellenére hangtalanul nevetett, mintha valami jó tréfán törné a fejét.
A kaftános ember gyanakodva hunyorintott, de aztán csak tovább folytatta szavait:274 – Hatvanban azonban utolértek az ördögök, mert a vajda csizmája bakkecske bőréből volt, amelynek szaga után akárhová eltalál az ördög, mondják a tudatlan magyarok. A vajda estére mind sűrűbben tapogatta a szívét…
– Nem állhatom a beteg embert! – szólt Mária.
– Mindenféle foltok jelentek meg az arcán, amelyeket ott azelőtt nem láttunk. Egyik folt fehér volt, mint a temető sarkában összegyűlt pókfonál, a másik folt rákveres volt. A harmadik folt olyan volt, mintha bévülről harapta volna valamely komondor. Hiába egyenesítette ki derekát a vajda, mindig csak hajladozni kezdett az, mint az álmos katona szemhéja. A vajda egy fatörzsön ült, amelyről testét szökőkút módjára dobta a magasba a szíve és felhördülése. De ugrásából nem a két medvetalpára esett vissza, hanem, mint egy darab kő: a homlokára. Ha éppen a vak szemére esett volna, már itt állna a piacon egy szénásszekér felséged ablaka alatt, amely szekér belsejébe Szent István koronája volna elrejtve.
Mária nem engedte magát megvesztegetni a kalmár hízelkedésétől. (Ki tudja, merre szökdösnének most az országhatárok felé?) A királyné ridegen nézett maga elé:
– Így szokott a vajda betegsége kezdődni. Véres hab tör ki a száján, arcát összetöri, mert addig veri a földhöz, amíg az csupa vérként, Magyarország krisztusi sebeként ontja magából az eszméletet és életet. Dobban hánykódó teste alatt a föld, mintha odalentről a holtak is felelgetnének kérdéseire. Azért nem mer a vajda sohasem négyszemközt maradni egy asszonyi renden levővel, mert szégyelli váratlanul jövő betegségeit.
A mosolygós kereskedő így felelt:
– Én pedig éppen azt gondolom magamban (talán a vajda őkegyelme is), hogy éppen azért kellene megházasodnia, hogy egy szerelmes, szerető, holtig, másvilágig való élettárs legyen mellette, aki az ördög ilyen támadásainál a hátára venné őt, és elvinné a rejtekhelyre, aki az ilyen halálos küzdelmekben átvenné kardját, és azzal őrködne felette, mint egy édesanya. Mert Salamancában, az egyetemen azt tanítják, hogy nincsen olyan erős férfi a világon, aki az élet némely körülményei között szívében és gondolatában ne szeretne édesanyja karján ülő gyermek lenni. – Mikor tehát a földre zuhant vajda hörgései közepette egyszer azt kiáltotta: „Mutter” – nem a szegény boldogult schleswig-holsteini hercegnő, a vajda édesanyja jutott az eszembe, hanem nyomban felséged, itt, Pozsonyban.
– Hogyan lehetnék én a vajdának az anyja! – kiáltott fel meglepetten275 Mária királyné, és ha női szemmel valóban lehetne ölni (mint a szerelmesek állítják), a kaftános zsidónak ebben a pillanatban holtan kellett volna összeesni. Ám a kalmár tovább gyúrta a makrancos vevőt:
– Régi, de haszontalan szokásuk volt az óvatos királyoknak, hogy nemcsak álomfejtőket, de álomlesőket is tartottak udvaruknál. Mert vannak olyan eszkamotőrök, akik álmukban tudnak csak hazudni igazán, az álomfejtő a földkerekség összes könyveit megtanulhatja, amíg az ilyen álomsvindlernek az álmát megfejti. Illetőleg ráeszmél, hogy az hamisítvány. Ugyanúgy járnak az álomlesők, akiket a régi királyok az ágy alá vagy a küszöbre fektettek, akik lenyelték azokat a szavakat, sóhajtásokat, hangokat, amelyeket az úgynevezett gyanúsítottak álmukban mondtak. Én azt hiszem, csak a haldoklók szólják el magukat, vagy pedig azok, akiket az erdőszélen vakszemen dob váratlanul az ördög egy patkószöggel, aki aztán kínjában elkiáltja magát. A vajda azt kiáltotta: Mária!
A királyné azalatt, míg a kalmárok ördögösködtek körülötte, szépen, lassan, meggondoltan visszanyerte régi nyugalmát, olyan hűvösen, mint a hideg kútból felhúzzák a nap heve elől oda leeresztett cserépedényt.
– Végeredményben mit akartok?
– Azt az üzenetet akarjuk átadni, amelyet Budán, ahová Hatvanból másnap este megérkeztünk, azon a piacon, ahol mi sohasem jártunk szabadon bocsátásunk előtt, sötét alkonyattal ránk parancsolt a vajda.
– Amilyen parancsot küldött nekem Ferenc deákkal?
– Amilyen parancsot nekünk adott, miután a keresztények naptára szerint: Mindenszentek estéjén megérkeztünk vala Budára, egy piacra, ahol a rablóvezérből lett várparancsnok, Kun Gotthard várta a vajdát hét kitűnő férfival és hét buzogánnyal, miként hajdan Álmost, a honfoglalót várta a hét vezér. „Vigyázzatok, semmi el ne maradjon az ősi magyar ceremóniákból” – kiáltotta Werbőczy uram, amint sánta lábával fel és alá bicegett, és mindenről gondoskodott, amiről csak ő tudott a honfoglalás idejéből.
– Vajon csalni is úgy tudtak a honfoglaló magyarok, mint Kerepeczy uram? – dörmögött most hátul Brandenburgi őrgróf. – Azok is törvénycsavarással, fiskálisfogással lökték ki a régi tulajdonosokat a birtokaikból?
– Karddal – szólt hátra Mária királyné, akinek nagyon jólesett hallani most az őrgróf hangját, miután törvénytelenségekről volt szó, amelyeket ő is szeretett volna elkövetni, de nem volt hozzá Werbőczyje.
– A hét vezér, akik közül mi csak Kun Gotthard uramat ismertük fel,276 körülvette a vajdát a buzogányokkal, miután előbb törökösen térdet és fejet hajtottak előtte.
– Hát ez mire való volt? – kiáltott fel Mária az eszes nők gúnyolódó hangján.
A zsidó felemelte a mutatóujját:
– Felség, ez tetszett a népnek leginkább a mutatványok közül, mert az utcák még sírgödörszagúak voltak a szerteheverő holttestektől, és kóbor kutyát nem lehetett látni emberi kar vagy láb nélkül. Ekkor előállott Werbőczy uram, és térden állva így szólt a vajdához: „Miket nagyságod parancsolt, véghezvittük, s teljesítve vannak”. Nagy durranás hangzott ekkor: ágyúból lőttek. „Menjetek, készüljetek a vecsernyéhez” – parancsolá most a vajda Szerémy káplán úrnak, aki egész idő alatt a lova mellett ballagott. (Dörmögött is emiatt a káplán, azt mondják, tótul könyörgött egész Hatvantól Pestig a vajdának, hogy engedné meg a hordszékre való ülését. „Majd ha püspök leszel, akkor kolybába ülhetsz” – felelt vissza ugyancsak tótul Zápolya a nyeregből.)
– Ámde Szerémy uram most sem mehetett egyedül a várkápolnába. István, káplántársa, aki felügyeletével meg volt bízva, nyomban utánairamodott. A várkápolna kapujában pedig már várta György, az öreg pesti pap, akinek a prédikációi kedvéért a pestiek néha úszva járnak át a Dunán Budára. Hát Szerémy uram csak megadta magát sorsának. A toronyban harmadikat harangoztak, a harangozó felhajtotta maradék borát, másodszor is ágyúztak, a vajda főembereivel a székesegyházba vonult. Mi, zsidók, persze odakünn rekedtünk, de azért megtudtuk, hogy a templomban most imádkoznak a magyarok az ég minden szentjéhez, hogy jöjjenek segítségére ennek a szegény országnak.
Mária királyné kiegyenesedett:
– Ne vedd a szájadra az én szentjeimnek a nevét! Mert akár az ördög, akár Zápolya küldött hozzám, megemlegeted a napot. Mit akartok itt, Pozsonyban?
– Őnagysága, a vajda úr kérdezteti, hogy vajon megkapta-e felséged üzeneteit, amelyeket hol Ferenc deákkal, hol vingárti Horvát étekfogóval, hol meg Bekényi Péter urammal küldött? – vágta ki most a kereskedő, mert a királyné tekintete valóban félelmetesnek látszott. Türelmetlen volt, mint a halál.
– Tudtam, hogy ezért jöttetek, hamarább is megmondhattátok volna. A vajda őnagysága is ugyanazt teszi most, mint Surrianto bábjai, azok a magyar ruhába öltöztetett fabábuk, akiket a velencei színházigazgatók277 esténkint pénzért mutogatnak a színházaikban. Amióta Surrianto, a budai követ megírta jelentését a magyarokról, karddal és ágyúval fenyegetőznek a fabábuk, végül a hosszú szakállú zsidók tanácsát és pénzét kérik térden állva abban a félreeső kamrában, amely nélkül bábszínházi előadás el sem képzelhető. Mert a népnek csak nevetni kell valamin. Ha katonáim volnának, először a velencei színigazgatók ellen küldeném őket. Szapolyai uram, mióta megmondtam neki, hogy nem állhatom, egymás után küldi a nyakamra a sarkantyús, csuhás, most meg a kaftános kérőket, akik állítólag a legravaszabb emberek. Hát nektek is csak az a mondanivalóm, amit idáig feleltem. Én testvéreimet, sem Ferdinándot, sem Károlyt nem hagyom cserben.
– A kihallgatásnak vége van – szólott most a Brandenburgi, aki végzetesen állott a félhomályban, mint a kétség a szerelmesek gondolatában.
Bizonyára voltak ebben a régi pozsonyi házban más olyanok is ebben az időben – két nappal Mindenszentek után –, akik felfigyeltek a kaftános zsidók jövetelére, ami mindig jelentett valamit, csalárdságot vagy örömet. Mert hirtelen megkopogtatták azt az alacsony szemöldökfájú ajtót, amely a királyné hálószobáját a „trónteremtől” elválasztotta.
– Hírnök Budáról! – kiáltotta egy hang, amely oly tétovázva hangzott, mint őszidőben a száraz fagally keresi az utat lefelé, haldokló társai között. Mária királyné rosszkedvű legyintéssel a kereskedőkre mutatott.
– Hát most mi lesz velünk? – kérdezték a kereskedők, akik a maguk részéről még nem tartották befejezettnek a királynéval való tárgyalásukat. – A házainkkal?
– Odakünn vannak a hirdetmények a város falain – felelt a királyné, és az ajtó felé lépett.
Azok a hirdetmények pedig azt tartalmazták, hogy mindazok a zsidók, akik pénzükkel, ingó marháikkal elmenekültek Pozsonyból Mária királyné jöttének hírére, és csak házaikat voltak kénytelenek itt hagyni: a városi hatóság által megszabott áron visszavásárolhatják házaikat, de azokba be nem költözhetnek. A házak vételára a pozsonyi szegények között igazságosan felosztatik.
A királyné kilépett az ajtón, de lépés közben valami ércpendülést hallott a szoba pádimentumán, mintha valaki valami tallért elejtett volna.
Mária királyné néhány perc múlva, amikor a tanácskozás megengedte, viasztekerccsel kezében visszatért a szobájába.
– Ne rontsuk a cselédeket. Meg kell nézni, mit ejtettek itt a földre. – Így gondolkozott a királyné, és a szoba azon helyén, ahol az imént a278 zsidók állottak: egy ezüsttallért talált. Felemelte és megnézte. A kályha mögötti magas falpárkányra helyezte, ahol, persze, ujjnyi port talált. Aztán visszasietett a szomszéd szobába, ahol megint kezdetét vette az örökös tanácskozás.
