7 Hosszú esték
7
Hosszú esték
Hosszú esték
– Alsólendvai Bánffy János uram és András prépost kegyes kérőimnek még egyszer megköszönvén az ő jóindulatukat, amikor engem az özvegység gyászából kivezetni akartak – kezdé Mária királyné, mintha valamely ünnepélyes aktushoz készülődne az urak pedrőitől, országgyűlésbe hozott csizmamázaitól szagos kis szobában –, azt mondják meg Szapolyai uramnak, amit üzentem, hogy én, a magyarok szenvedő királynéja immár nem ismerem többé azt a boldog korszakot, amikor a fiatal nő egyformán örül, ha kosarat vagy gyűrűt adhat. A régi Mária nincs többé, mert ellenségei apránként kiöldösték szívéből a jóságnak virágoskertjét. Egy új Mária királynét ismernek meg a magyarok, aki tud olyan kemény lenni, mint az érc, amelyet kardcsapások ellen viselnek a harcosok melleiken. Most jön a fekete Máriának ideje a fehér Mária után. Mondják meg annak a hűtelen endrédi Somogyi Ferencnek, volt komáromi és tatai várnagyomnak, aki kemény esküvéssel, Isten és az Ég minden szentjeire megesküvék, hogy rábízott váraimat megőrzendi: hogy árulását ad notam vettük, és már intézkedtünk is, hogy valaki megnyissa a sort a méltó jutalmukat nyert árulók között. Ez lesz Somogyi várnagy uram, akinek árulását nem fájlaljuk vala annyira, hogy megfenyítéséről elfeledkeznénk.
Bánífy János és András prépost, a Zápolya-követek talán nem is csodálkoznának vala oly mértékben a királyné szavain, mint Báthory István, a királyné bizalmasa, aki most hallott először Mária bosszúterveiről. Hiszen eddig éppen mindent megbocsátó jóságát hányják vala a királyné szemére, aki megbocsátotta úgy Frangepán Kristófnak, valamint Erdődy Simonnak, hogy egyik héten Zápolyának, a másik héten Ferdinándnak voltak a hívei a circumspektusok szerint, ha pedig böjtös ebédre éheztek meg sok járás-kelésükben, Pozsonyba jöttek, a királyné asztalához, ahol a legnagyobb csukákat töltötték meg a hatalmas urak érkeztével. Vajon miként akar az imádságos Mária végre bosszút állani az ellenségein? – kérdezte magában Báthory István, de a magyar urak előtt csak közömbös arcot vágott, mintha mindenről tudna a királyné terveiből.
Mária királyné pedig most benyúlott az asztalka fiókjába, amely pozsonyi tartózkodása idején éppen olyan bizalmas barátnője lett, mint általában a nőknek a varróasztalkájuk szokott lenni. Kivett a fiókból egy387 összehajtogatott írást, mire a háttérben magasra emelte Lengyel János a nagy négyszögletes udvari lámpást, amelyet a követek kíséréséhez helyéről leakasztott.
A királyné pedig olvasott az írásból, hogy a magyar urak meglepetésükben egyik lábukról a másikra állottak. Az írás nem volt más, mint egy adománylevél, amelynél fogva az áruló komáromi és tatai várnagy bárhol található jószágait, értékeit, vagyonait egy aláírásánál fogva ezentúl Révay Ferenc nádori ítélőmesternek ajándékozza. Az írás Borbála napjáról volt keltezve, kedves figyelemből arra nézve, hogy Révaynénak Borbála volt a keresztneve.
– Ejnye, be kár, hogy én nem vagyok Borbála – szólta el magát András deák, aki még nem volt tisztában az udvari szokásokkal. A kémgyanús fiatalembert itt-ott könyökökkel oldalba verték a sötétben. Mária megmártotta a lúdtollat a tintatartóban.
– Itt írom alá a pecsétes levelet nagyságotok és tisztelendőségetek előtt – szólt most Mária a Zápolya-követekhez –, hogy a maguk két szemével meggyőződjenek arról, hogy Mária királyné többet nem ismeri a tréfát ellenségeivel.
– Az egész világon ez az árulók sorsa – felelt az erdélyi Bánffy egykedvűen, de András prépost valahogy elszomorodott. Nagy barátságban volt Somogyi Ferenccel. Kár, hogy az ilyen meleg barátságnak ilyen szomorú vége lett. Hová mehet panaszával az olyan ember, akinek jószágait éppen a legfőbb ítélőmesternek ajándékozták vala? Az már csak a holdban keresheti a maga igazságát.
Bánffy uram, aki inkább szeretett leánykérési ügyekben eljárni, mint közügyekben, mert hisz messzi erdélyi hazájában még nem is nagyon érdekelhették a magyarországi közügyek, csetepaték itt a Duna mentén, így szólott:
– Mi pedig apellálunk. Apellálunk a legfenségesebb Ferdinándhoz, a csehországi királyhoz és spanyolországi herceghez, mert ő tudja a keresztény Magyarország ügyét szívében leginkább megérteni.
– Mi ellen apellálnak az urak? – kérdezte most Báthory uram, aki észrevette, hogy itt a háta mögött is történhetnek dolgok.
– A leánykérés ügyében fellebbezünk – szólt az erdélyi.
Mire aztán a magyar urak valamennyien harsány kárörvendezéssel felkacagtak, mintha csak valami kellemetes hírmondást vettek volna. Ĺ pillanatban többé nem törődött senki a Révay uramnak adományozott elég tekintélyes Somogyi-birtokokkal (amely suskusnak a kifundálója bizonyára388 maga a főítélőmester volt), csak ezzel a jámbor erdélyi urasággal, aki vadon hazájából jövet, azt hiszi magában, hogy itt, a Duna folyása mellett mindennap más királyokkal és királynékkal konverzálhat. No hát, csak induljon neki a nagy fejével a góbé, örülhet, ha a kapun beeresztik, de azután meg jól vigyázzon magára, hogy valamelyik fogadóban zálogba ne tartsák, ami akkorában szokásuk volt a bécsi vendéglősöknek, ha olyanféle magyar úr tévedt be a fogadójukba, akiről gyanút kelletett fogni, hogy odahaza Magyarországon amúgy is csak bajt csinál, viszont a kontót majd csak kifizetik a hazulról utána küldött pénzből.
Csak András deák, ez a mindenképpen gyanús fiatalember ajánlkozott nyomban, hogy bécsi utazásukba elkísérendi a leánykérőket, mert amúgy is dolga van Bécsben, a Stubenthornál, egy vendéglőben várja barátja, egy öreg jós és álomfejtő, aki előre megálmodta azt a hadjáratot, amelyet majd Ferdinánd vezet Magyarország ellen.
Báthory epésen megszólalt:
– Kár az éjszakát elpazarolni. A hold világít, akár mindjárt indulhatnak az urak a kérői tervükkel a jövendőbeli magyar királyhoz. Az tán már várja is nagyságtokat, hogy bárány létére farkashoz adja férjhez az egyetlen húgát.
Hát bizony ez a felszólítás nem volt egyéb, mint olyan csendes kiutasításforma, de vajon mit meg nem tettek volna akkoriban az elkeseredett magyar urak a koronás király hívei ellen, akiket magukban azzal gyanúsítottak, hogy jól megmelegednek minden rangjukban és hivatalukban, mire egyszer még rájuk kerül a sor ebben a rövidre szabott életben! Ki tudja, hogy hányan vannak közülük elítélve arra, hogy az ígéret földjét sohase láthassák meg? Itt kell elpusztulniuk a pozsonyi polgárok menyhalai mellett!
Zápolya követei elbúcsúztak, lóra ültek, utolsónak Lengyel János udvarmester világított nekik az András-havi estében a nagy lámpással, aztán mind távolabbról hangzott fel lovaiknak dobogása. A királyné körül virrasztó urak arca megint csak elkomorult, mert nem volt most már senki, akinek baján örvendezhettek volna, eszükbe jutott a maguk sajgó sebe, bekövetkezendő álomtalan éjszakája, nyugtalan kis kvártélya, amelynek ajtaját ugyancsak sűrűn csapdosták már a pozsonyi házigazdák, mert hát a pénzt csak ígéretben látták.
– Ez is csak olyan szívtelen város, mint Sopron meg a többi, ahol németek laknak – vigasztalgatták egymást a magyar urak, amikor végre elköszöntek a királynétól, aki majd csak megvigasztalódik buzgó imádságaiban,389 mert imádkozni tud Mária, de mit csináljanak ők, a többiek, akik itt állnak a csillagtalan, holdfénnyel is bújósdit játszogató, ősz végi éjszakában? A nádorispánt besegítették a gyaloghintójába.
– Ez is boldog ember – dörmögte Thurzó Elek –, van neki jó időtöltése a betegségével. Most majd megméricskéli otthon, mint egy suszter a lábát, apadt-e vagy dagadt tegnap óta.
Szerencsére Nádasdy Tamás is együtt hagyta el a királyné házát a pénztelen urakkal. Ez az úr pénzes, barátságos és barátokat kereső férfiú volt, aki ugyan állandóan Ferdinánd bécsi házában tartózkodott, ahol csak akkor nyílottak fel nyíltszívűen az ebédlő ajtói, amikor a sekrestye csengettyűje darab időre elhallgatott, mégiscsak némi megértést mutatott a magyar urak iránt, akik szinte céltalanul topogtak a frissen esett hóban a Szent Márton tornya alatt. (A királyné házán nyitva voltak az ablakok, a szellőzködés miatt, nem is tudják az ebéd utáni férfiak, hogy mennyi rendbeszedni valót hagynak maguk után.) Itt, a torony alatt búcsúzkodtak tehát egymástól a magyar urak, hogy egyenkint nekivágjanak a gondterhes álmokkal teli téli éjszakának. Az időnek már olyan szaga volt, mintha a vacsora ideje elmúlott volna, a polgár tarka dunyhacihái felé vetegeti laposodó pillantásait a vastag falú házakban, mintha életénél kedvesebb álmokat remélne a párnáktól.
Most Báthory István uram hirtelen visszafordította a gyaloghintót, és a torony előtt intett a csákánya nyelével Nádasdy Tamásnak:
– Vidd el őket olyan helyre, ahol önfeledkeznek, mert mondom neked, hogy én senkiben sem bízom magamon és rajtadon kívül – dörmögte a nádorispán Nádasdy Tamás fülébe. – Istenem, be hosszú lesz nekem az éjszaka! Mindig utazom álmomban, mint egy halnivágyó.
A szurokszínbajszú, közepes inkább, mint magos termetű Nádasdy Tamás, miután a nádorispán a csákánya boldogabb végével megfenyegette a hintóvivőit, a bécsi uraság nyájas szóval kérlelte a várakozó álláspontra helyezkedett magyar urakat, hogy még ne oszlanának széjjel, mert a hazaszeretetben egymást buzdítani sohasem meddő ebben a ránk szakadt rossz világban.
– Mely bormérő helynek volna itt olyan tisztességes híre, hogy úri embereknek ne kellessenek alpári népek vagy kötekedő utazók rendreutasításával foglalkozni? – kérdezte Ferdinánd grófja, mintha nem lett volna elég ismerős Pozsonyban.
Miután besötétedés után csak egyetlen kocsma szokott nyitva lenni390 Pozsonyban (hogy az elkésett utazókat befogadja), a magyarok a „Márton püspök”-höz címzett kocsma nevét emlegették, amelynek van egy bolthajtásos szobája, amelyben a futárok és más könnyelmű népek tátott szájjal alusznak a szalmazsákokon, ahelyett hogy lovaik mellett maradnának az istállóban.
Most is ott hevert egy futár a püspök boltozatos ivójában, aki nagy horkolással üdvözölte a nehéz tölgyfa asztalnál kemény székekre még keményebb gondokkal letelepülő urakat. Nádasdy végignézett az oldalszakállas, bivalybőr csizmás legényen, aki olyan-olyan fáradtságban aludt, mintha a másvilágról jött volna Pozsonyba. Az egyik sarkantyúja persze hiányzott, mert az élelmes futárok azt mindig zsebre dugták, amikor céljukhoz közeledtek.
– Ez Ruppert, a mi futárunk – mond Nádasdy Tamás –, aki bizonyosan nekem vagy a királyné őfelségének hozott levelet Bécsből, de az úton megkergették, hogy a kvártélyánál tovább nem tudott jutni.
– Vagy talán éppen a leereszkedett éjszaka miatt – mentegette a hortyogó futárt Brodarics István, a szerémi püspök. Mert igaz, hogy a legény nagyon is kopott szolga volt, akinek még szarvasbőr nadrágját sem törték meg a tímárok, de hiszen éppen a legrongyosabb vándorlók hordozták magukkal a kincseket. Talán éppen az ígért spanyolországi aranyak indultak útnak a futár rókafejű iszákjában?
Miután a szótalan pozsonyi bormérő (aki egyik-másik magyar urat már ismerte mindenféle kontós emlékekből) letette a boroskupát az asztalra, nagy ajtócsapással kiment a szobából, ahol állítólag oly szívesen látott vendégek voltak a magyar urak. Nincs ezeknek a kutyafejű bormérőknek semmi érzékük ama nagy jövedelmek iránt, amelyeket a magyar urak vártak ide, a kocsmaházba, hogy mindennap megkérdezte egyik vagy másik, vajon nem érkezett-e meg szolgája, várispánja vagy megbízható embere a pénzküldeménnyel János király országából? A bormérő mind rövidebben válaszolgatott, végül már a fejével is elfelejtett tagadni, de ez a mostani bécsi futár megérdemelte a fáradságot, hogy a fogadós darab ideig a kulcslyuknál leskelődjék, mintha csak hasznos hamispénzverők érkeztek volna a vendéglőbe.
Mit látott a kocsmáros a magyarok szobájában?
Azt látta, hogy borivás előtt az alvó futárt megmotozták, és egy nagy pecsétes levelet vettek el ruhájából. A futár aludt, mintha valóban bárányfelhőkön heverne.
Nádasdy felnyitotta a Ferdinánd levelét, amely tisztelendő Kristóf391 laibachi hercegérsekhez, Zelking Vilmoshoz, Lamberg Jánoshoz, Herberstein Györgyhöz, Dornberg Rézmánhoz és Pempflinger Istvánhoz, mint a királyné pozsonyi tanácsadóihoz volt intézve.
– Jó lesz az uraknak így nyitottan is a levél – mondta Nádasdy Tamás, mire Thurzó Elek és Révay Ferenc, az imént megajándékozott ítélőbíró csendesen összekoccintották a poharaikat. Nádasdy aztán leült a székre, ahol legközelebbről kapta magához a mécses világítását, és megzörgette a latin nyelvű iratot a kezében.
– Már megint a régi nóta – szólalt meg Nádasdy, mikor itt-ott böngészett Ferdinánd levelében. – Ezt a nótát majd valakinek a pozsonyi „Rákoson” kell elfújni, mert Ferdinánd úr nem jön ide a királyválasztó gyűlésbe.
– Nem jön Pozsonyba – riadt fel Szalaházy, a veszprémi püspök, aki némi változást remélt az életében, ha a jövendőbeli magyar királlyal megismerkednék. (Ezekre az ismeretségekre nem lehet ráfizetni.) – De hát tudjuk legalább levele tartalmát, ha már a véletlen sors kezünkre játszotta azt – sürgetőzött a püspök.
A futár akkor fordult éppen a fal felé, és álmában szájával csemcsegett. Isten tudná, hogy miféle kocsmába tévedt be az álom országútján, hogy jóllakjon valamely étellel. A helybeli kocsmáros azonban a valóságban a kulcslyukra tapasztotta a fülét, amikor ama jeles német uraságok neveit hallotta! Pempflinger Stefán tanácsos úr! A királyné őfelsége titkos pénztárosa. Ez a kövérkés és mosolygós úriember rejtegette azokat a harisnyákat, amelyekben mindig volt valamely pénzmag a Mária királyné számára. A magyar urak persze sohasem látták ezeket a harisnyákat, mert senki olyan kegyetlenül nem tudta megtagadni pénzért való kérelmeiket, mint éppen ez a kedves, kerek ember. Talán éppen a pénzes harisnyákról lesz szó abban a királyi levélben! Lamberg János, a királyné testőrzőinek a parancsnoka, akinek olyan volt a szeme járása, mint valamely vallató bíróé, aki még a gondolatát is szerette volna tudni annak, akit a királyné elé bocsát. És kardjára mindig akkorákat ütött a vaskesztyűs kezével, mintha egy egész hadsereggel akarna szembeszállani a királyné védelmében.
Nádasdy újra meg újra átnézegette a Ferdinánd levelét:
– Nincs ebben egy szó sem, urak, a pénzküldeményről. Csak éppen a küszöbön álló királyválasztó gyűlésről.392
– Királyválasztás? Miért? Tintáért, pecsétért meg porzóért? – dörmögte vingárti Horvát, a főétekfogó mester, akire Nádasdy hirtelen rávillantotta a szemét. Valóban ez az úr idáig nem kapott semmit se.
