6 Hol vagyunk még az utolsó szótól?
6
Hol vagyunk még az utolsó szótól?
Hol vagyunk még az utolsó szótól?
Már megint csak Mária királyné tanácsát kellett kérni azoknak az uraknak, akik éppen azért valának elosztva a pozsonyi ház körül, még régibb várakban, hogy tanácsaikkal mindenkor az özvegy királyné támogatására legyenek.
Nem jó, ha egy asszonynak csak annyi esze van, hogy a kocsiúton át tudjon menni, de aztán valósággal országos veszedelem, ha egy asszony olyan okosnak jön a világra, hogy már húszesztendős korában úgy nézi a világot, mint valami kifordított kesztyűt. Máriát éppen ama donációs levél miatt kellett lelki gyakorlataiban megzavarni, amelyet Nádasdy Tamás hozott Bécsből Báthory Istvánnak. Mit kezdjen Báthory uram a neki ígért kőszegi várral, amikor abban még más parancsol, mit kezdjen az ígért kétezernyi rénes forintokkal (darabját 75 krajcárba számítva), amikor ezek a forintok még javában útban vannak Granada és Bécs között? Két teljes hónapig tart a futárok útja, akik három irányba indulnak el Bécsbe ugyanazon szövegű leveleivel a spanyol királynak. Egyik az ellenséges Franciaországon próbál átvergődni Flandriába, a másik Olaszországnak veszi útját, a harmadik a németek országának vág neki. Mindegyiket381 csak nem fogják el utazás közben. Igen ám, de hátha éppen azt nyomják meg valahol a frank lovagok vagy a pápai sbirrek (V. Károly császár ellenségei), aki éppen az aranyakat hozza?
– Nem kell félni – mond Mária a körülötte aggodalmaskodó magyar uraknak –, manapság már nem hordozzák zsákokban az aranyakat egyik országból a másikba tengelyen vagy nyeregben, mint a régi jó időkben, amikor a haramiának egyéb dolga nem volt, mint az erdőszélen lesen állani. Írott utalványokat küldözgetnek egymáshoz a királyok, amelyeket az ilyen ügyletekkel foglalkozó bankárok a világ minden részében kifizetnek.
– A zsidók! – szólalt meg a háttérben András deák, aki hónapok óta nem lévén Pozsonyban, még nem vette észre, hogy a királyné kedve a zsidók iránt megváltozott, miután éppen az augsburgi Fugger adogatott pénzkölcsönöket Ferdinándnak, abban a reménységben, hogy a sovány cseh királyság, a csupa veszekedéseket profitírozó ausztriai főhercegség, valamint az üres dudájú spanyolországi fejedelemség mellé egykor megszerzendi a dúsgazdag magyar koronát is. Szívtelen, könyörtelen városnak emlegetik Augsburgot az ekkori idők krónikásai, akik feljegyzéseikbe a koldusok és ingyenélők megjegyzéseit is felvették, amikor a világtörténetet megírták, mégiscsak Augsburgban adták kölcsön a legtöbb pénzt – persze, csak azoknak, akik ezt megérdemelték.
Az egyébként is kémgyanús András deák megjegyzésére tehát senki nem felelt azok közül, akik a királyné magas székét (ott az ablakmélyedésben, ahol legjobban szeretett üldögélni ez a világszép özvegyasszony, mintha csak megint innsbrucki zárdanövendék volna, s visszament volna ájtatos leánykának az asszonyfejkötőből) ez esti órában körülállották, mert ezek a kemény tekintetű, életükkel nemegyszer dobálózó, a honfiúi keserűségben egymást támogató férfiak nem tudtak addig szállásaikra menni, amíg a törékenynek látszó, de kígyóizomzatú, áttetszően fehér kezű és gyakran rövidlátásról panaszkodó, betegségekkel és rossz álmokkal küzdő nőt meg nem hallgatták arra nézve, hogy másnapig is kedvük legyen a száműzöttek, a „honárulók”, az elszegényedettek életmódját folytatni itt, a kelletlen Pozsonyban, amelynek savanyú kovászszagától voltaképpen mindnyájan undorodtak. A nőtelenek még azon sem vigasztalódnak meg, hogy majd, ha minden kötél szakad: kitanulják a pékséget, és a gazdag pékleányok ablakbeli kíváncsiskodásait leánykéréssel intézik el. De mire gondoljanak az idejüket múlott házasemberek, valamint a papok, akik már akkor is ritkaságként tartottak lakodalmat, holott382 Thurzó püspök nem járt elöl a rossz példával – papnövendék volt Rómában a nagy reményű ifjú. Mire gondoljon egy kezén-lábán dagadozó, keserves magyar, mint a nádorispán, itt, a számkivetésben, amikor már se töröknek, se magyarnak nem mehetne el, miután a török is annak barátja lett, aki Zápolya magyarjának vallotta magát.
A királyné fent ült a magos széken, amely valamikor hímzőszéke lehetett valamely régi pozsonyi asszonyságnak, és a mécses félhomályában szürkülő szemeivel végignézett a magyar urakon, mint minden estve, amikor azok vigasztalódásért felkeresték, mint valamely kiapadhatatlan forrást.
– Talán már megint valamely álomfejtő tévedt a városba, aki nagyságotok és főtisztelendőségteket zavarba ejtette hamiskodásaival? – kezdte a királyné azon a hangján, amely a leggonoszabb, asszonycsúfoló, női gyengeségeken viduló férfiakat is komoly elgondolkozásra szokta késztetni gúnyolódás és kocsmai cédáskodás helyett. Ez a hang, ez a csodálatosan egyszerű komolyság, ez az emberfeletti hit tartotta össze az akkori kis Magyarországot. – Mondhatom, bármit mondanak nagyságotok álmai, az én sejtéseim soha nem voltak olyan tiszták és láthatók, mint ebben az időben, amikor az új Magyarország sorsán gondolkozom. Gondolatmadaraim bejárják azokat a megyei földeket, ahol most nagyságotok birtokain, jószágain, várain testvértelen magyarok húzatják az igát a magyar paraszttal, akit Szapolyai uram alatt gyűlölni szokás, mint az árok mélyén meglapult büdösséget. Bánatábrándjaim meglátogatják a magukra hagyott özvegyasszonyokat, árva gyermekeket, akiknek páter familiásuk az én megdicsőült uram mellett ontották vérüket hazájukért.
– Látom az árulókat, akik morogva rágják odavetett koncaikat, és félelemmel néznek hátra minden közelgő lépésre. Huszonkilencen voltunk, amikor Nádasdy uram összeírá bátyám számára azoknak a magyar uraknak a neveit, akiknek hűségében meg lehet bízni.
– Huszonkilencen voltunk – ismétlé Nádasdy Tamás a félkör szélén.
– Most alig vagyunk hatan-heten – dünnyögte a nádorispán, aki ama ablakhoz vezető lépcsőkön foglalt helyet, mint egykor Budán, a trónus zsámolyán, amikor II. Lajost bölcsességgel és tekintélyes szóval védelmezni kellett.
Mária most bőséges ujjasába nyúlt, amelyet nyesttel bélelve viselt fűtetlen szobájában a téli napokon. Mégiscsak asszony volt, a királyi leveleket csak oda dugdosta, ahová a pozsonyi kereskedők számláit.383 A köntös ujjából most egy levelet vont elő, és az örökmécses lángjánál olvasni kezdte Ferdinánd őfensége levelét.
Néha megenyhült óvatosan hűvös hangja egy-egy név kiejtésénél mintha különös örömet okozna neki a nevek kimondása.
„Elismerjük és valljuk ezen levelünkkel: hogy mi tekintetes és nagyságos Báthory István urat, Magyarország nádorispánját és kunok bíróját tisztelendő Szalaházy Tamás és Brodarics István királyi kancellár szerémi pöspök urakat; továbbá: nagyságos Batthyány Ferenc Dalmát- és Horvátországok bánját; bethlenfalvi Thurzó Elek királyi főtárnokmestert; Tahy István oránjai kormányzót; vingárti Horvát Gáspár királyi főétekfogó mestert, nemkülönben Maczedóniai László pécsi prépostot, Gerendi Miklós fejérvári őrkanonokot, Nádasdy Tamást és Oláh Miklós esztergomi esperest, titoknokokat, valamint vitézlő varjasi Nagy Imre alnádort és Révay Ferenc nádori főítélőmestert, miként a mi kedves húgunk többi tanácsosait…
– Nekik királyi szavunkra ígérjük – felelt egy csendes kórus a szoba félhomályából mint valamely láthatatlan énekkar, amely valami ceremóniával segédkezik.
„János szepesi gróf, erdélyi vajda ellen” – olvasta tovább Mária királyné, mint valamely pap aki szentkönyvből olvas fel híveinek, amely könyvnek a tartalmat a hívek már annyira ismerik, hogy itt-ott maguktól mondjak a következő mondatokat. Mária hangja:
„Egész Magyarországnak ígérjük: miszerint mi a most említett ország egyházi és világi urait főpapjait, zászlósait, nemességét, szabad királyi városait és minden rendeit azon szabadságaikban, birtokaikban, rangjaikban amelyekkel a boldogult magyarországi királyok ideje óta élnek, éppen úgy megtartjuk és ótalmazzuk, mintha mindnyájok akaratával választattunk volna királlyá…”
– Amely ígéretünket meg nem tarthatván: külföldi birtokainkból kárpótolandjuk a mi híveinket – felelt most olyan zúgással a kardal mintha a Bakony költözött volna a királyné szobájába.
Tudják vala az urak Ferdinánd úr eme levelének tartalmát, mert hisz vigasztalásukra sokszor felolvastatott az, amikor csüggedni kezdtek. Ámde úgy tűnik fe1 vala, mintha ezen a télidő estén kevés volna a híres pecsétes, ausztriai főhercegi címerrel ékes levél bizonylata. Volt az néha úgy, hogy a pozsonyi udvarban tétlenkedő magyar urak hirtelen honvágyat éreztek a régi házaik, birtokaik után. Mária királyné jól ismerte az ď magyarjait, hiszen mielőtt reájuk bízta volna magát, egyenkint384 vizsgálat alá vette őket, mint valamely okos asszonyság a cselédeit, akikre konyháját, ruhásszekrényeit bízza. Ő királyné volt, az ő cselédei főurak és főpapok voltak – ezeket kellett neki kiismernie.
Van egy furcsa emberi érzés, amit közönségesen kárörömnek neveznek, amely néha értékesebb az igazi öröm gyöngyeinél is. Jól tudta Mária, hogy hívei nyomban elfelejtik a maguk szükségét, szerencsétlenségét, fába szorult kukacságát, ha a Zápolya-párti „ellenségek” bajairól hallanak.
– Mielőtt a mai napnak véget vetnénk, hogy holnap újra találkozzunk a minket összefűző törvény- és hazaszeretetben – kezdte Mária a nádorispán legnagyobb ámulatára, akinek nem volt tudomása arról, hogy mit szándékozik a királyné híveinek mondani, pedig Báthory uram azt hitte, hogy a királynénak nincsen titka előtte. – Mielőtt szétoszlanának tisztelt barátaink, tegyünk példaadást arról, hogy miként bánunk majd az árulókkal, a cserbenhagyókkal, a hitehagyottakkal, ha egyszer a királyság gondja és malasztja megint lelkünké leend. Hívjátok elő Zápolya követeit, hogy megvigyék hírét annak, amit itt látni fognak.
A két szerencsétlen követ már belenyugodott abba, hogy a hideg éjszakát abban a fűtetlen kamrában töltendi, amelyet részükre éjszakára kijelölt Lengyel János udvarmester. Alsólendvai Bánffy, az erdélyi uraság, aki valamiképpen János király cimboraságába került még Dózsa György elpusztítása idejéből, mogorván lépett a királyné felé, nem hitte előre, hogy ez a húszesztendős leányasszony olyan keményen tud elbánni azokkal a férfiakkal, akik a kezét kérik egy koronás király számára. De a társa, András prépost és tanár is nagyon húzogatta a bajszát, mint aki eltökélte magában, hogy véget vet a sok felesleges szóbeszédnek, nincs már mondanivalója a megkapott kosár után. A magyar urak persze gúnyolódó tekintettel fogadták a pórul járt kérőket – olyan az a kosár, amelyet a kérő visz, mintha az orráról csüngene le.
A királyné az ablak melletti emelvényen maga elé bocsátotta a medveképű Bánffyt:
– Nem akarom, hogy ezentúl még egyszer is megtegyék az utat olyan messze földről jött urak ide, Pozsonyba, ezért mondom el még egyszer itt, híveim jelenlétében nagyságodnak azt, amit már négyszemközött is elmondtam. Én nem lehetek Zápolya felesége soha, még ha annyira is becsülném férfiasságát, tehetségét és jellemszilárdságát, mint egyetlen magyar úrét sem. Az angyalok más hivatásnak az elvégzését bízták rám, magyar királlyá kell segítenem a legkatolikusabb királyt, fenséges bátyámat,385 Ferdinándot, akinek emberfeletti hitével senki nem versenyezhetik, aki majd nem barátja lesz a pogány töröknek, de irtója és Szűz Mária országának örökös védelmezője. Sajnálnám a szepesi grófot, ha még mindig rám gondolna. Bánffy nyelve lassan megoldódott a királyné nyájas szavaira:
– Pedig János király már magáénak tekinti a bosszúállás munkáját azokért a bántalmakért, amelyek felségedet érték.
– Van, aki a királyné őfelségéért bosszút álljon – felelt most a követnek hátat fordítva a nádorispán. Ám az erdélyi pallérozott nyelvvel folytatá:
– Volt valamely Orbánc nevű várnagy Esztergomban, aki királyné őfelségét érzékenyen megsértette, amikor Budáról menekült. Nemcsak a kelengyés hajóit bontotta fel, hanem elragadta azokat a frájokat is, akiknek őrizetére a királyné fehérneműi bízattak. Hát ezt az Orbáncot éppen az elmúlt napokban királyi menlevéllel Esztergomba csalogattuk abból az ausztriai várból, amelyet éppen a kapott pénzből vásárolt. Orbánc Esztergomba jött, és szerfölött csodálkozott, hogy János király hóhérló szerszámokkal fogadta, és nyomban a kínzópadra vonatta. Az egykori várnagy teli tüdőből ordított, hogy neki menevédet adott János király, mire őfelsége így felelt: „A fejedelmek – mondotta – nem szokták a menevédet gonoszoknak is megtartani, hanem csak a jóknak.” És nyomban megcsigáztatta Orbánc Endre uramat. Megcsigáztatta egyszer, megcsigáztatta kétszer. Orbánc már százötven ezer darab aranyat kínált kínjában, ha a király a törvényben engedélyezett harmadik csigáztatást elengedné. Mire a fukar, pénzéhesnek mondott János király még kétszer megcsigáztatta a királyné hajóinak kirablása miatt.
Báthory nádorispán nem tudott mindjárt felelni e jóindulatú hír hallatára, csak később dörmögte:
– No, majd adnak is valamit ezentúl a János király menevédjeire, ha ennek az esetnek híre futamodik. Bezzeg rozsályi Kun Pálnak, a Szatmár megyei nemesnek, aki az országúton rabolta ki a mohácsi csatából menekülőket, nem kell menevéd. Védelmezi azt Werbőczy István uram, a tolvajok barátja, a rablógyilkosok atyafia elegendően, mióta Kun Pál Katalin leányát feleségül adta Werbőczy Jánoshoz.
A királyné a heveskedő nádor szavába vágott:
– Türelem, nádorispán uram, mi sem mondtuk ki még az utolsó szót.386
