JÁNOS
JÁNOS
Mellbeteg külsejű, diákosan felfelé fésült, fekete hajú, szerény magatartású gyalogsági hadnagy áll a fotográfián, amint általában széltében-hosszában Magyarországon álldogáltak a tartalékos hadnagyok a fotográfus csöve előtt, midőn az aranycsillagot először varrták a kabátjukra, vagy az első nőnek fényképet adtak emlékül.
Ezt a képét láttam először Heltai Jenőnek. Talán az akkoriban még divatos karácsonyi albumok egyikében jelent meg Elta képmása, vagy egy nagystílű hölgy gyűjteményében találtam, mely hölgy a kilencvenes években „fehér kaméliás”-nak is neveztetek, verseket és beszélyeket írt, szerette a perzsa saht, a walesi herceget, és az ifjú magyar költőket mindig meghívta szüretkor Pilisre.
Az egykori rezervista tiszt ifjúkora azon a felejthetetlen Pesten gyöngyözött (mint a pezsgőben a buborék), amely Pestről napjainkban csak azok tudnak, akik ötvenesztendősek lettek a városban, vagy pedig régebben a temetőkbe szökdöstek, hogy hírt vigyenek az öregeknek a gyönyörű, ifjonti Pestről.
Mintha tizenhat esztendős lett volna mindenki a városban, az irodalomban. Még Nagy Miklós volt ugyan a legtekintélyesebb szerkesztő, neki írt Jókai, Mikszáth, Lévay József, Arany László, Baksay Sándor, de már rohamban jöttek a fiatalok, akik a magyar sajtó aranykorát megteremtik, csaknem egy negyedszázadnyi időszakra, amely aranykorban mámorító versenyzőkedv vezérli a legnévtelenebb hírlapírói tollat is: szabadság van, és beláthatatlannak tetszik a sajtó hatalma, a nyomdák papírhulladékos kapui előtt országos politikusok és egyéb tekintélyes férfiak várják hajnalban a friss lapot, hogy egy „fontosabb” eseménykor nevüket olvashassák. (Fontos! Milyen naiv is volt a régi világ!) Az ifjú költők és lelkes szerkesztők kávéházakban virrasztva lesik a szomszédos házban a nyomdagépek zuhogó elindulását. Felállítják az első rotációsokat, messzire hangzó új hírlapok alakulnak, Kiss József kezdi osztogatni a költői pálmákat, a hírlapírókat bozontos hajukról, különc megjelenésükről messziről felismeri az ifjú Nagykörút publikuma, a millenáris kiállítás láza, termékenysége, sikere felvillanyozza a kereskedelem és ipar életét, gazdag ország hatalmas sajtóját képviseli a pápaszemes éjjeli szerkesztő papirosai között, komoly vidéki vérbő kisasszonylányai452 vágyakoznak pesti hírlapíró feleségévé lehetni, ambíció, áldásos hiúság, kitűnési vágy ragadja a tollakat, a monoklis Borostyám Nándor után számosan utaznak Párizsba a magyar sajtó munkásai közül. Úgy gondolunk vissza e pesti korszakra, mint nászutasok (öregségükben) a tündéri tájakra, mint első kedvesére a rajongó, mint első sikerére a költő. Ebben a korszakban volt rezervista tiszt Elta, és vezére a fiatal írói gárdának, amely friss szellemmel, addig ismeretlen ötletekkel, szokatlan és kábító köntösben lépett fel, mint egy hegedűs, aki egyetlen koncertjével meghódítja a várost, mint egy csodálatos színész, aki egy estén meghódítja az embereket. Az irodalom hőskora – a szentek és nyomorgók nyolcvanas esztendői – után, aranykornak látszottak a kilencvenes évek a magyar irodalomban, amíg elkövetkezett a mámor fanyarsága, az emlékezés hervadtsága, mindennek ízetlensége és a megrokkant magyar élet keserve. Milyen öreg, kiült nadrágos, vaksi írnokok lettek a diadalmas szerkesztőkből, akik egykor a Baross és a New York kávéházakban alig fértek a bőrükben a lelkességtől!
De János ifjú maradt.
Talán éppen azért, mert pályája legelején a komoly János néven szólongatták őt barátai; talán azért, mert bölcs mérsékeltséggel osztotta föl éjszakáit és nappaljait, több időt töltött könyvei és íróasztala mellett, mint sikerek emésztő nyilvánosságában; nem szédült meg a múzsától, amely olykor démoni mohósággal, ruháit is eldobálva követeli a szerelmet, de nem lett embergyűlölő sem, mint némely költők, akik fiatalkori ideáljaikban csalatkoztak. Én mindig komoly megjelenésű, tartózkodó viselkedésű, minden örömet kis és választékos kortyokban élvező, a bánatot bölcsen megértő férfiúnak láttam őt, aki az emberek között járván mindig derűt és humort gondolt magában, de ezt nem mondja senkinek. Az örök ifjúság titkát harmonikus világfelfogásával hamarabb megtalálta ő, mint az aranycsinálók az aranyat. Korán megtanult pipázni és hazamenni, amikor legvidámabb volt a mulatság; nem hordott kalapot, amely mellé a lármás sikerek tolla volt tűzve, ellenben csendesen kiment az ajtón, ha közönség vagy írótársai ünnepelték; talán sohase mondott el pohárköszöntőt, amelyben névnapjaikat ülő hatalmas urakat ünnepelné, de észrevett aprószenteket, akik az irodalom küszöbén bátortalanul álldogáltak. Vívódásait, bánatait, fellengős álmait nobilitásból mindig elhallgatta, sikereiről mindig oly csendeskés453 egykedvűséggel értesült, mint a madárkereskedő, akinek kanárimadarát dicsérik. Flegmatikus volt, mint egy nyárspolgár, és szenvedélyes, mint egy kertész. Gyűjtött barátokat, könyveket, álmokat. Most ötvenedik évében bízvást fölvehetne ismét a hadnagyi ruhát, mert kedve és bölcsessége éppen olyan pontosan tartják a mérleg serpenyőit, mint valaha.
Napjainkban, amikor őrült tekintettel is járnak az irodalom kétségbeesettei, amikor a csalódottak csak a sötétség beálltával mernek elmenni a világos ablakok alatt, amikor a töretlen akarásúak majdnem a háztetőkre is felmásznak, hogy észrevétessék magukat; megnyugvással, eredményesen, jótékony megelégedéssel nézünk az ifjú Heltaira, aki nem veszített egyetlen hajszálat és mesterfogást sem hosszú pályáján, a magyar írók viszontagságai közepette. Ő az a tavalyi tokaji bor, amelynek szürcsölgetésére elszökik a fájdalom macskája a szobából; ő az a piros, kora őszi reggel, amikor még sajnálnak búcsút venni a fecskék a telegráfdrótoktól; ő az a csendes, rendes, meggondolt férfiú, amint magunkat szeretnénk elképzelni, ha belépünk halk otthonunkba.
(1921)454
