HELTAI ÉS TÁRSAI
HELTAI ÉS TÁRSAI
Ott kell folytatni, kedves Miklós, ahol a múltkor abbahagytuk, a New York palota épülésénél, a kávéház megnyitásánál, a Nagykörút kiépülésénél.
Pesten alig van olyan ember, aki ráérne a memoárjait megírni. Még kevesebben akadnak az írók között olyan szerencsések, akik a gondtalan öregség enyhe kandallójánál gondolhassanak vissza az izgalmas múlt időkre; itt mindenkinek a jelenért, a déli harangszóért kell dolgozni, nem ér rá a roskadozó válla fölött visszanézni a lemenő holdvilágra. (Én is csak úgy lopva jegyezgetem fel neked ezeket a sorokat, olyan időben, amikor az újpesti partokon még nem tülköltek a gyárkémények, a margitszigeti lóvasút se döcögött el ablakom alatt, egyedül a verebek, fiatal varjak és csekélységem vagyunk ébren a világból.)
Akkoriban még kevesebbet kellett dolgozni a megélhetésért, amely időről neked és korodbelieknek obsitos módjára mesélek. Az írók független, ifjonti, bohókás emberek voltak. Még azok se panaszkodhatnak kedvetlenségről, akik nem tudják átmenteni magukat a nyolcvanas évekből a megnyíló új Magyarországba, odaát rekednek cúgos cipőikben, kiült nadrágjaikban az ecetfás józsefvárosi udvarokban, a zónapörkölt illatú belvárosi kiskocsmákban, a Balázs Sándor hónapos szobájában. Emlékezetem szerint például Gáspár Imrének majdnem élete végéig derűs világfelfogása volt, bár az új században már csak egyetlenegyszer jött ki a Mária utcából, Svertetzky vendéglőjéből, Ivkov borméréséből – mikor meghalni ment a Rókusba; másik ifjúkori ismerősöm, Pongrátz Béla ugyancsak vörösborszagú életet, boldogságos kedveket élt a Mexikói úton, ahol az ágyneműt azok a régi újságok pótolták, amelyek egykor túláradozva, szinte repesve üdvözölték az ifjú poétát Messiás című nagy költeménye megjelenése alkalmából, és a Zuglóból csak olyankor járt a városba, midőn a Vendéglősök Lapjá-nak kéziratot vitt. Igaz, hogy öregségükre oly messzire tűnt tőlük ifjúságuk,449 mint a várkút mélyében arcmásuk; igaz, hogy G. I., a Marseillaise fordítója (amely vers ma is az ő fordításában él), öregségére vallásos, igazhitű férfi lett, miután a József utcai kolostorban megnyerte a békességhez és igazsághoz való útbaigazítást; igaz, hogy P. B. Lengyel Gizella úrnő pártfogásából szalonlapot szerkesztett Előkelő Világ címen, miután zivataros ifjúságában tekintélyes éveket töltött sajtó útján elkövetett királysértések miatt különböző börtönökben, bujdosott mint a Hentzi-szobor merénylőjének tettestársa – de lelkük, kedvük, írói hajlandóságuk mindvégig ugyanaz maradott e mohlepett férfiaknak, akik nem tudtak együtt haladni az idővel, amely villamosvasúton nyargalt a New York kávéház felé.
Ne hidd, hogy a népszerűséggel együtt a munka fáraókényszerét is átvették a fiatal írók az öregektől! Ismétlem, sokkal kevesebbet kellett dolgozni, mint napjainkban, hogy elismerés és kenyér jusson az írónak. Egy-két vers vagy három-négy „tárca” elegendő volt, hogy az írónak nevét megismerjék, ha nem is nagyobb területen, mint a kávéháztól a Lippertig; egy-két dicsérő kritika, különösen, ha tekintélyes tollból származott (mint például Rákosi Jenő tolla vagy a Magyar Szemlé-ben Kaposi szerkesztő úr ajánlata), megtette a magáét, hogy az író igényteljes követeléssel lépjen fel az élettel szemben, jó ruhát vegyen testére, málnaszörpöt szivarozzon, ahol legzajosabb a terasz, megismételje Heltai Jenő mondásait, vidám pesti tájszólásait, hogy a nyárspolgár hitelt nyitott, vagy ijedten elmenekült.
A megnyíló új Nagykörútnak, a friss irodalmi pezsdülésnek Heltai Jenő volt a primadonnája. (Ne gondold ezt olyan értelemben, amint ezt a színésznőkről hisszük; Heltai mindig zárkózott és tartózkodó egyénisége sohase engedte, hogy az asztalfőre üljön.) A lombos hajzatú, egzotikus, lármás, tolongó fiúk, akik a Nagykörutat ellepték, a redakciókban leszamarazták az öreg éjjeli szerkesztőket, szívből utálták az akadémikusokat, párbajoztak feltűnés kedvéért, színésznőbe voltak szerelmesek divatból, még egyedüllétükben is vigyáztak, hogy arckifejezésük érdekes, cinikus, meglepő legyen – ezek a papírmasé alakok, akik senkit se ismertek el, Heltai Jenő előtt kalapot emeltek, mert mindnyájuknál különbnek látták. A halhatatlanságot ugyan Kiss József kezdi már osztogatni szemléjében, Fenyő Sándor olyan erőszakosan keresi lapja népszerűségét, mint egy gladiátor, az akadémikusok mukkanni se450 mernek a farkasüvöltéstől: mégse volt könnyű ennyire kimagasodni az irodalomból, mikor az zavaros, forrongó korszakát élte. Igaz, hogy az elmúlt idő legfeljebb minden huszadikat fémjelzett írónak a fiatal óriások közül, akik a Princi kávéját iddogálták, és tőle megmámorosodtak; igaz, hogy a fiatalság hiszékenységével az elcsőcselékesedett éjjeli kávéházban meghódoltunk egy-egy istentagadóan rikoltó hangnak, egy-egy kalandos fellépésnek, szélhámos historikusnak, mulatságos zenebohócnak, de az igazi írói mértéket (mikor magunkba szállottunk) mégis Jánosról vettük.
Sokkal kevesebb verset írt, mint Makai Emil – aki ugyancsak divatos poétája volt az akkori Pestnek –, de minden egyes verse rendkívüli hatást ért el. A humor királya még Sipulusz, a magyar nadrágszíjak az ő népszerű, víg elbeszéléseitől pattognak, de Pesten már Elta tréfái hódítanak, amely tréfák eleinte Horváth Gyula lapjában jelennek meg. A regények, színdarabok és a többi bájos mérföldmutatók, amelyek a magyar irodalomban H. J. pályafutását jegyzik, még sejtecske alakjában élnek az író katonás frizurája alatt, de a pesti kislányok már az ő verseit szavalgatják.
A régi irodalomnak is volt külön „tolvajnyelve” – ha ugyan szabad e kifejezést használni a szentté, hősi emlékké válott magyar írókra, akik a Csiga kormos boltozatai alatt a hazáért búslakodnak, évfordulón a Fóti dal-t szavalják, pohárköszöntőikbe Mátyás király cinkotai kántorának szellemességét, Don Gunárosz borsát, paprikáját vegyítik – az új irodalomnak ugyancsak új szótára keletkezett, amelynek H. J. volt a felelős szerkesztője. Sok új kifejezés törvénytelen apjának idézi meg majd Jánost egy késői bogarász, aki hálójába fogdossa a múlt idők furcsaságait, de annyi bizonyos, hogy a legszellemesebb mondások, szavak, jelzők valóban tőle származnak. Természetesen voltak utánzói is – mint Pesten minden boltnak rövidesen akad konkurenciája –, de H. J.-t nem tudták megközelíteni.
Délig mesélhetnék neked arról, hogy milyen színük volt a nyakkendőknek és a kisasszonyok szemének, amikor Heltai Jenő még nem volt ötvenesztendős. Ámde Óbudán már megeresztette gőzsípját a malom, kezdődik a mindennapi munka.
(1921)451
