Nagyanyám hiszékenysége
Nagyanyám hiszékenysége
Mondtam már, hogy mióta gőgös apám megharagudott ránk (Kálnay-ra, D. G. Gy.-ra s reám) mulatságának megzavarása miatt: azóta hármunk barátságát többé senki nem választotta el.
Tres faciunt collegium, mondja a latin, és mi hármasban bolyongtunk a városvégi kocsmákban, mintha öreg barátaim megosztanák velem a szülői háznál ellenem kerekedett hangulatot. Vagy talán kissé hibásnak érezték magukat ők is, hogy kora ifjúságomban a nagyanyámhoz száműzettem véglegesen, ahol néha pompásan vacsorázgattunk kedves, pártfogó öreg barátaimmal, miközben a nagyanyám ült az asztalnál, és bölcs öregasszony létére beleegyezett, hogy Kálnay László és D. G. Gy. egymás túllicitálására borozgatás közben borsos anekdotákat is mondjanak – legfeljebb kiment a szobából a „vastagabb”-jánál. De nagyanyám megelégedett volt, mert unokáját úgy „László öcsém”, mint az „igazgató úr” tehetséges, kiváló ifjúnak nyilvánították, akire éppen ők ketten is vigyáznak, hogy valamely jóvátehetetlen bolondságot el ne kövessen. Nagyanyám felfigyelt:
– Például?
– Például el ne szökjön vándorszínésznek – kiáltotta a teliszájú D. G. Gy. –, mert végeredményében minden úricsaládból való ifjút ez a sors fenyeget, amikor a Hársfában megvilágosodnak az öltözők deszkahasadékai, amelyeken át kiszáll a színésznők púdere.
– Ó – felelt nagyanyám – , ez csak a maga idejében volt így, igazgató úr, a fiúk azóta megkomolyodtak.
– Sajnálnám, ha azt kellene bebizonyítani tekintetes asszonynak, hogy a szerelem még manapság is oly kiszámíthatatlan, mint pályám kezdetén volt.
– Ne köhögj! – szólt Kálnay László a D. G. Gy. beszéde után. – Már megtanulhattad volna, hogy mindig szamárságot beszélsz. A Tiszai448 Dezső-féle színtársulat, amely most a Hársfában ütötte fel sátorfáját, valóban veszedelmes lehet olyan fiatal egyénekre nézve, akik minden felügyelet nélkül bitangolnak a színésznők öltözői körül. De már csak mi inkább hagyjuk Prok Gyulát vagy Sipos városi írnok urat, a helybeli közlönyök színikritikusait megbolondulni Pajor Emília vagy Margó Zelma bokái miatt. Ezek a „lelkes” ifjak majd kijózanodnak, ha a vándortársulat ismét vonatra száll, egyik se megy el a primadonna után a legközelebbi nyári állomásra, amely tudomásom szerint az ungvári fabódéban lesz… Itt maradnak a hevülékeny kritikusok, Prok Gyula ügyvédbojtárnak, Sipos barátunk pedig továbbkörmöl a városházán. A tekintetes asszonynak igaza van abban, hogy a vándorszínésznők többé nem olyan veszedelmesek a polgári társadalomra nézve, mint a vén komédiás idejében voltak. Benéznél a deszkahasadékon? – kérdezte K. L., és hirtelen felém fordult.
– Még nem is gondolkodtam ezen – feleltem szárazon, mint józan komoly ifjúhoz illik, aki megveti az efféle haszontalanságokat. K. L. helyeslően bólintott:
– Gyula öcsénknek az a szerencséje, hogy még nem ismeri az alkohol erkölcsgyengítő, erkölcsbénító nyomorult hatását, amely ugyan darab ideig megszínesíti a férfiak szerelmi fantáziáját, elhiteti az „aggyal” a legnagyobb bolondságokat is, különösen suhanckorban vagy vénülő félidőben. A bor, a mámor, az önfeledkezés a legnagyobb kerítője a szerelemnek, minden költő hajlamos a lerészegedéshez, amikor szerelmes verseket ír – mond Kálnay László nagy megnyugtatására drága nagyanyámnak, aki minden nagyvilági tapasztalata mellett is napról napra hiszékenyebb lett. A színészbácsi őszinte lerészegedését, önvallomását a félrevezetett, elbolondított, cserbenhagyott nőkről, az országúton hagyott engedetlen szubrettekről, a sarokba szorított primadonnákról, a megagyabugyált naivákról komolyan elhitte, és ezért idealista lelkületű nő létére szíve mélyéből megvetette az egykori „igazgatót”. (Sohase jutott eszébe, hogy a „társulatnál” idősebb, mélyhangú, kipróbált kardalosnők is lehettek, akik a hősködő színigazgatót egyszerűen a faképnél hagyták, vagy pedig abba a bizonyos utazókofferbe zárták, ha például négyszemközt kaphatták.)449
