Meggyógyulám
Meggyógyulám
Kiugrottam a betegszoba földszintes ablakán, és tornaszereimhez siettem, mint azelőtt mindig, mikor ébredtem és még nem ismertem a „világot”. A nyújtó, a két ágas között a vékony, téli kalandokból, havakból, fagyokból itt maradott nyújtó olyant roppan, mint egy üvegdarab, mikor a két tenyeremmel megragadom. De már csak nevettem a nyújtó ropogásán, mert eszembe jutott, hogy a régi tavaszokon is mindig így szokott ravaszkodni, mielőtt a tornát elkezdeném. Innen lesz legkönnyebb újra elindulni az életben, gondoltam magamban, mikor minden tudományomat végigpróbálgatva: összefont karral üldögéltem a nyújtó közepén, és lábamat hetykén lógattam, mint a cirkuszi akrobata.
… Nagyatyám betegségem alatt egyszer meglátogatott, és rám nézett:
– Meg fog maradni a gazember – mondta, és ez láthatólag tetszett459 neki, pedig a városban mindenki azt beszélte, hogy „szerelmi bánat” miatt betegedtem meg, s ezért sokszor ráförmedt Sternnére is, kedvenc trafikosnéjára:
– Maga is azt mondja, Szerén, hogy az ilyen embernek szabad tovább élni? Mi az, hogy „szerelmi bánat”? Azt a betegséget mi, férfiak nem ismerjük!
De azért mégis örvendezett a Gróf, amikor hírül vitték neki, hogy talpra álltam. Csak atyám nézett komolyan:
– Azért mégse maradhatok a fiammal egy városban!
Így indultam neki az életnek, miután az érettségi bizonyítványt még azon a nyárelőn megszereztem. Félig-meddig kegyelemből viszontagságaimért. Most már beszélhetett a színész életéről szegény jó D. G. Gy. Aki először mutatta meg igazában a veszélyes életet.
