Elmélkedés a meggyógyulásról
Elmélkedés a meggyógyulásról
Annak a tavaszi, húsvét előtti reggelnek a bűbájosságát azonban nem felejtettem el.
– – – – –
Valamely olyan színben láttam meg a napot, amilyen látományért a nagy utazók tengereket és világrészeket is bejárhatnak, amíg annak hasonlóját megtalálják. Égve, kipirosítva, csóktól fölhevülten bontakozott ki a keleti ég alján, mégpedig oly gyorsasággal, mintha nagyon sietett volna a megvigasztalásomra. Fénylett. Vakított. Meglepett. És olyan közelinek látszott, mint az a reményteljes álom, amilyenből csak az ifjúkorban szoktunk felébredni. Amikor szerelemmel álmodtunk, és a csók ízét még szájunkon érezzük. A kis párnácskán pedig hihetetlenül keressük annak a nőnek az álmodott arcát, amely az iménti álmunkban még mellettünk volt. – Így tett velem a régen látott áprilisi nap is, amely az ablakhoz hívott.
Kopottas, de azért csodálatosan zöld faépületeket láttam a zöld orgonabokrok között. Az ott a kovácsműhely, ahol darab idő múlva kalapácsolnak. Ez itt a fáskamra, ahonnan télen a favágók egyhangú fűrészelése458 szokott hangzani. Amott egy deszkakerítés, amelyen túl még feketén, de mind terjedelmesebben bontakoznak ki a fák meztelen karjai, ágai, furcsa figurái, amelyek nem hasonlíthatók semmiféle látványhoz, „amit az ember a föld felett maga körül lát. A föld mélyébe kell menni, hogy hasonló gyökereket találjunk. Különösen a társtalan, magányos, baráttalan, elhagyott fák ágazatai meghatóak, amely fák fekete gallyaikkal hiába tapogatóznak segítség, támasz, barátság után: – egyedül nyújtogatják karjaikat jobbra és balra a nagy üres levegőben. És mégse bírja a szélvész egykönnyen kicsavarni helyükről a társtalan fákat, ha elég idejük volt a felnövekedéshez, megerősödéshez.
A kis orgonák, a bokrocskák már mindenütt zöldülnek. A tavaszi fű elevenedik, mikor a hó elment róla. Lilaszíne van az égboltozatnak.
Csakugyan én volnék, aki annyi boldogtalan éj és gyötrelmek után most kihajolnék az ablakon? Csakugyan én volnék, aki megint oly erősnek, újjászületettnek, fáradhatatlannak érezné magát, hogy félmázsát könnyűszerrel emelne a kezével? Én volnék, aki fájdalmatlanul, szinte fásultan, csak egykedvű fütyörészéssel nézem ezt a világot, anélkül hogy meglepődnék egészségemen, nyitott, tiszta szemem hideg tekintetén, mint egy mindörökre kijózanodott ember, akinek többé semmi és senki fájdalmat és fáradságot nem okozhat?
