Betegség a háznál
Betegség a háznál
De legtöbbször félálomban, másvilágiasan feküdtem ágyamban, és ha most visszagondolok ezekre a téli, csikorgó hónapokra (mert ebben az esztendőben nagyon hosszú volt a tél, amelyért rajtam kívül másoknak is meg kellett fizetni, akik még a dermesztő éjszakákon se tudtak lemondani barátságról, szerelemről és csalódásról) a félig-öntudatlan állapotomban bizonyos könnyed programot állítottam magamban össze arra az esetre nézve, hogy ha még se halnék meg a betegségtől és a szerelmi méregtől.
Ebben a kellemetes bódulatban, amely rendszerint délutánonkint, csendben, lábujjhegyen, még jóval alkonyodás előtt lelt meg, mint egy kellemetes álom: elhatároztam magamban, hogy mindörökre véget vetek annak a lehetőségnek, hogy „egy nőre életemet feltegyem”, mint valami bordalból zengett felém egy dalfoszlány, amelyet legalább egy tucatnyi D. G. Gy. fújt szakadatlanul a fülembe.
– Nem, nem! – integettem a számtalan Dálnoki Gaál Gyuláknak, akik most mindnyájan azt a tisztességes, tubákszínű térdig érő, zsinóros kabátot viselték, amelyben az igazi D. G. Gy. józan állapotában mutatkozni szokott.
Mély álmomban is tudni véltem, hogy Dálnoki Gaál Gyulának nagy része volt abban, hogy különös „csalódottságban” részesüljek, amely csalódottság azt a rettenetes megszégyenítő állapotot hozta létre, amely miatt most meghalok estére… De azért mégsem haragudtam álmomban D. G. Gy.-ra.
Szegény színész bácsi! Nem tehetett róla, hogy ezt a szerepet kellett aznap éjszaka eljátszania. Csak fújja Dálnoki úr tovább a maga dalát, „Gondold meg és igyál!”, amelyet oly reszketősen, öregesen, biztatólag tudott énekelni és köhögni, utána az asztal alá bújt, az abroszt régi komikusok módjára fejére terítve…
Nem haragudtam Boriskára se.
Szívembe zártam szegényt, az én szegény, tiszta szívembe az ő szívét!455 Én úgy akartam őt mindvégig megőrizni az életben, mint az első szent szerelem emlékét. Ő fog megmenteni, ha életben maradok… Nem fogom soha kitaszítani a szívemből, hisz ő szegény mindig jó volt hozzám! Mindent megtett értem, és tán most is imádkozik valahol az életemért, ha ugyan van kápolna annak a színháznak vagy fogadónak környékén, ahol a színésznők dideregve ragasztják be ócska színlapokkal a léghuzamos ablakokat…
Nem felejtem el soha Boriskát, ő nem tehet arról, hogy engem az a nagy csalódás földhözvágott azon a téli hajnalon. Oda kellett volna állnom az ablakához, mint máskor, midőn a szürke hajnalból piroslani kezdett a kis balerina tüllszoknyácskája a falra akasztott képecskéről, és meg kellett várni, amíg ő kinyitja az ablakot és kidugja kezét, mint egy meleg kis fészket, hogy azt sokszor megszorongassam, megcsókolgassam. Bolond vagy gazember voltam, hogy többet is vártam az első szerelemtől? Bizonyos, hogy Boriska ennél többet nem adhatott, és száján most is az én nevem lebeg, ha valahol, valamerre halk kocogtatást hall az ablakán.
