1
1
Zsanétt boszorkány volt a 19. században, mégpedig abban a margitszigeti kastélyban, amelyben több mint tíz esztendeig laktam, és nem csodálkoztam, hogy Zsanétt kísértet módjára visszatéregetett, sóhajtó őszi éjféleken, amikor a ház körül csörögnek a hervadt falevelek: Zsanétt uszályos, fehér ruhában ment végig, gyertyával kezében lakatlan399 szobákon, nyirkos hideggé tette érintésével a párnát és a takarót, szótlanul eltűnt a grádics kőfokai között, vagy ami még egyszerűbb volt: a padlás létráján ment fel olyan padra, ahol amúgy se járt évtizedek óta senki a por és pókháló miatt.
És ugyanakkor olyanforma zaj hallatszott a száz esztendősnél régibb házban, mintha koporsót eresztenének a föld alá, vagy valamely falba épített szekrényajtó nyílna, amelyen át a kertbe lehetett kimenni a kastélyból.
A szivattyús kút a ház mellett, amelyből napközben egyetlen csepp vizet sem tudott elővarázsolni a kútemeltyű mozgatása, önmagától vagy láthatatlan varázslatra csurgatni kezdte vizét, mintha valaki véres sebét, kezét, kardját, véres ingét mosná a százesztendős fák felett bolyongó keskeny holdvilág mellett, amely ősszel mindig esős időjárást jelent. – Nem hiú fecsegés, midőn azt mondom, hogy megszoktam a kísértetet tizenhárom esztendei itt mulatozásom alatt, ha ugyan mulatozásnak lehet nevezni a háborúk, forradalmak, majd a visszhangtalan, sűrű éjszakás magányosságok éveit. A kísértet nem vett tudomást sem a 20. századnak meglepő eszméiről, amelyek tán abban is nyilvánultak, hogyan utálhatnák még jobban az életüket az emberek, mint addig, sem a század találmányairól, így például a reggelenként a Duna medre felett közlekedő repülőgépről: – a kastély kísértete a romban lakott, ahol a bagoly és denevér éjfélkor előjött, sündisznócska módjára kopogott a lakatlan termekben, de megjelenését még jelentették a hulló vadgesztenyék, amelyek az éjszakai szél egy-egy lendületére elhagyták helyüket a fatetőkön, és sírgöröngy módjára koppantak a föld koporsóján, bármily híradással volt az esti lap az emberiség új ideáljairól.
És ugyancsak őszidőben, amikor a kertészek ásni szoktak a kertben, és a napvilágra, árkaik szélére állítgatják néhány órára azokat az emberi csontvázakat és üres koponyákat, amelyeket ásójuk a kastély kertjében talált, és az elmúlt háború emlékére katonás sorrendben állítgatják a fekete földdel betömött szájú emberfejeket, mint egy föld alól jelentkezett alakulatot, amely néhány napra visszatért sírjából, hogy megnézze a világot, amelyért meghalt, és aztán sietve visszabújjon ismét a föld alá, mert nem sok örömét lelte a néhány napi szabadságban: mondom, őszidőben Zsanétt, a kísértet, legfeljebb az ajtókat csapkodta mérgesebben, morgósabban danolt a kéménylyukban, lehajingálta a törött cserepeket a tetőről, visszhangzott a régi fák odvaiban, megcibálta a virágaikat, lombjaikat, ifjú díszeiket veszített orgonabokrokat, gyenge füzeket, 400 vadrózsatőkét, de a hoppon maradt, királynék nevéről keresztelt nemes rózsafákat is, mint a vén banya szokta a növendékeivel, akik csalódtan térnek vissza a nyári bálból, legfeljebb egy vén varjú-gavallér látogatja őket télire, amely udvarlónak a hangjában, magaviseletében káröröm észlelhető. Zsanétt grófnő bevágta éjfélkor az ajtót, hogy visszhangzott belé a ház. Az ölnyi vastag falban mindig talált egy rejtekajtót, amelyen kisurranhasson a szobából, mielőtt a papucsomat utána dobtam volna.
Ez a Zsanétt grófné, mint a jámbor 19. századbeli memoárok mondják: „férfievő” hölgy volt.
Udvarolt neki az ifjúság nagyreménységű hírlapírója, Reviczky Szevér, ha a Hugo Victor Nyomorultak regényét nem fordította; udvarolt neki egy Pestre vetődött spanyol herceg, aki rokonságban volt a spanyol uralkodócsaláddal; de udvarlói sorába számította azokat a rablólovag szakállú, francia chevalier-kat is, akik tekejátékból, kártyázásból éltek a pesti kávéházakban. Napóleonról beszéltek a szabadság után szomjúhozó, hatvanas évekbeli magyaroknak. Kalandorok és mágnások grófnéja volt Zsanétt, margitszigeti kastélyának tágas termeiben adott találkát az a bizonyos „aranyifjúság”, amely mindenkor leveseskanállal habzsolná az élet örömeit, nyári bálra vagy őszi párviadalra egyformán könnyű szívvel indult a pesti Duna-partról Zsanétt révészeivel, akik kényelmes csónakjaikkal (persze még a Margit híd előtt) mindenkor a grófné látogatóinak rendelkezésére állottak. Nagyobb bálok alkalmával fehér nadrágba, piros frakkba, harisnyába öltöztette a grófné inasait, a kastély magyar kerítéssel volt körülvéve, és az egyébként is lakatlan Margitszigeten, a csillagos nyári éjszakákon Zsanétt grófnő és hozzá illő barátnői körül a lampionok alatt hercegek és szélhámosok társasága vigadott. Berkes Lajost elhozatták Podmaniczky Ármin báró aszódi kastélyából, ahol a cigánybandát abból a szempontból nevelgették esztendőkig a Pest megyei urak, hogy Berkes Lajos majdan az ország első prímásává váljon, a pesti kereskedésekben minden drága csemegét összevásároltak, a francia fojtott bor ládaszámra érkezett, a dáridók napokig tartottak a tűzijátékos, táncos, muzsikás éjszakákkal váltakozva.
Természetesen csak meghívottak vehettek részt a Zsanétt grófné majálisain, „en petit comité” mulattak az úrhölgyek és az urak, de a401 társaságban, ahol a napsütötte dombok nedvét vért forraló teendőjükben kacér, bujkáló, rejtett női pillantások és dámák önfeledkezései is segítették: gyakran lángra lobbantak a szenvedélyek, hogy az úriemberek a jó társaság illemszabályait hatályon kívül helyezték. Féltékenység szülte csetepaték, női előnyök miatt keletkezett irigységek, tomboló, fékevesztett szerelmi gerjedelmek állították a legjobb barátokat szemközt a grófné termeiben, ahol mindig „terítve volt” karddal elintézendő lovagias ügyekhez is. A múlt századbeli legendák azt állítják, hogy Zsanétt grófné főként a férfiak: grófok, lovagok és kalandorok szenvedélyeinek felköltése végett rendezé kerti ünnepélyeit, gyönyörűségét lelte a miatta és hölgyei miatt támadt harcokban, és a kardos párviadalokat, amelyeket a kastély tánctermében rendeztek: egy rejtett ablakon át vérszomjas szemmel, kitágult orrcimpával, szenvedélytől lihegve végignézte. Szent igaz, hogy a múlt századbeli emlékiratok kivétel nélkül megegyeznek a margitszigeti párbajok veszedelmességében, ahol a felhevült szekundánsok és még eszeveszettebb párbajozók úgy szabdalták egymást, mint szabó a posztót.
A viaskodás rendszerint addig tartott, amíg az ellenfél talpon állott, vagy a kastély úrnője pardont kért a gyengülő lovag részére. Egynéhány gavallérról azt beszélték, hogy nem is tért vissza többé a fővárosba a margitszigeti kirándulásból. A zárda romjai között könnyű volt föld alatti pincét találni a megbékélt lovag kinyújtózott teteme részére, közel volt a Duna, amelyen mindig akadt lék a jégkérgen is, a vén fák pedig megnyugtató meséket mondottak az alájuk temetett ifjaknak szerelemről, amely nem is gilt olyankor, ha nincs egybekötve a halállal.
A szigeti grófné szerelme egy atyafiságon volt a halállal; a vízesés, a méla zárdarom, az évszázados liget földi alakot öltött tündére rajongó ifjaknak megmutatta az utat, amelyen haladva, életveszélyessé lehet tenni a földi létet.
Zsanétt grófné éjsötét szeme, szenvedélytől libegő hajfürtje, rózsafa termete, tengerzöld uszálya, az öreg Barabás és az ifjú Lotz mester hölgyalakjaiban ismétlődő másolata, költők eszményképe a „nőről”, akiért szenvedünk, egy férfinemzedék álma a delhölgyről, aki észvesztő érzelmeket áraszt maga körül; – Zsanétt grófné mindent megvalósított, amíg révészei a pesti Duna-partról a halálos csónakokat némán kormányozták vala a Margitsziget felé. Az ő hatalmán nem tudtak kifogni se koravén férfiak kiábrándultságai, se szerencsétlen édesanyák könnyei, vőlegényüktől megfosztott menyasszonyok büszke megvetései,402 a miatta omlott vér átkos emlékei, de még a holt lovagok kísértetjárásai sem a kastély környékén. Zsanétt grófnéra más sors várakozott, hogy a mindent kiegyenlítő igazság megtalálja helyét a mesemondásban és a valóságban.
