Zempléni (Imrey) Árpád
Zempléni (Imrey) Árpád
A turánizmus megalapítója
A Képíró utcában, a Szana Tamás egyemeletes házikójában lakott, amely a hagyomány szerint ugyancsak a Szendrey-vagyonhoz tartozott, amelyet Petőfinek kellett volna öröklendenie, mint akárcsak ama Hét bagolyról nevezett másik házat a Képíró utcában. Külsőleg azon szentekhez és prófétákhoz tartozott, amilyeneknek a nyolcvanas és kilencvenes években mutogatták magukat az írók Pesten, mikor még élénkebb emlékezetben voltak a dicső elődök hóbortos, bozontos, de megkülönböztetett alakjai, valamint a százgalléros köpenyegek, amelyek nélkül pesti írót aligha lehetett elképzelni. Én még láttam Zempléni Árpádot, a költőt, olyan szürke pantallóban, amelyen a vitézkötés a boka táján volt alkalmazva, amilyen ruhadarabot („kimondhatatlannak” nevezték), akkor kezdték viselni a magyarok, amikor a kuruckodó, feszes magyar nadrág már kényelmetlen viselet kezdett lenni. De Zempléni Árpád szívében mindvégig kuruc maradt, mégpedig olyan375 kuruc, akinek voltaképpen csak napjainkban jött el a maga ideje, amikor a turánizmus gondolatáért különböző társadalmi és irodalmi egyesületek alakulnak, amikor leszegényedettségünkben, leégettségünkben, árvaságunkban leginkább szükségünk volna a magyar rokonainkra, mint annak az embernek, aki valahol valamerre tönkrement, és elindult a nagyvilágba keresni valami atyafit, akinek segítségével talpra állana. Zempléni Árpád nem érte meg a turánizmus hitének elterjedését, mint ahogyan a vallásalapítók sem érik meg eszméik győzelmét. Zempléni Árpád szívbajos tekintetével, örökös gégehurutjával, különcködésével végleg eltávozott a Képíró utcai ósdi Szana házból, valamint az utcában feltalálható kisvendéglőkből, ahol néhány lelkes tanítvány társaságában a turánizmust építgette, és hóbortos rajongónak mondják őt a nemzeti eszméktől távolodó írók, az úgynevezett modern fiatalság, amely nagyokat nevetett a turánizmus ama ábécéjén, hogy a magyaroknak távol keleten rokonaik vannak. Így a ferdeszemű kínaiak, valamint a párducos japánok…
Hiszen igaz, hogy volt már tantétel arról is (ha jól emlékszem a névre, Horváth nevű mitológusunk azt állította), hogy a mennyországban a legfőbb arkangyalok, így Mihály és Gábriel is: sarkantyús csizmában és magyar ruhában járnak, de hangosan a Képíró utcai költő kezdi vala a térítgetést abban az irányban, hogy a földkerekségen elszórtan lakó emberfajták közül egy atyafisághoz tartoznak a magyarok és finnek, észtek és a koreaiak, bulgárok és törökök. Ebben az időben, a tudományos lelkesedés akkori állásánál, mi nagyságos származásunkra hiú magyarok szívesebben elhittük volna, hogy a holdbéli Szent Dávid magyar nótákat furulyázgat, mint azt, hogy a szegény cseremiszekkel egy családba tartozunk. Nem, „tekintetes haza” – mint Tóth Béla mondogatta abban az időben –, az ugorok csak maradjanak meg a maguk tavas hazájában, van elég kenyérpusztító Nagy-Magyarországon. R. Eötvös Károly, akinek ugyancsak zamatos mondásait vásárfiaként hordozták Magyarországban: szintén nem rajongott az új atyafiságért; az uráliakért, mongolokért, török-tatárokért. De nemigen izgultak az új nemzetségért még azok a rajongók sem, akik bármikor szívesen visszaállították volna a régi vallást, a fehérló-áldozattal, az erdők mélységéből előcsalogatott pogány táltosokkal…
A turánizmus gondolata sokáig bujdosott a régi belvárosi kiskocsmák376 sok mindent látott bolthajtásai alatt, néhány jóindulatú iparosmesteren (a Jókai politikus csizmadiáján és a mindenkor található rajongókon) kívül nemigen akadtak hallgatói Zempléni (Imrey) Árpád prófétának.
„Miért lett költő Szana Tamás!” – mért lett apostol az egyébként nagyon tehetséges és méltatlanul felejtett lírai poéta, Zempléni Árpád, aki egyébként a Földesi tekintélyes levéltárában mint komoly Imrey úr szerepelt?
Szana Tamás valóban évekig áldozata lett a róla kolportált tréfás szállóigének, de Zempléni Árpádot (mint a mai turánizmus is igazolja), igazságtalan gúnyban, vállveregetésben, jóindulatú sajnálkozásban részesedett ama hitviták miatt, amelyek néha szélesebb hullámokat is felkavartak, mint Vikár Béla, a finn nemzeti eposz magyar fordítója is részt kezd venni a turáni mozgalomban. A Kalevala valóban talált olvasókra Magyarországon, megindult a Turán című nyelvészeti újság. Komoly tudósok is beleavatkoznak, hogy a turáni kérdést megvilágítsák, de a költő már nem tud úgy örvendezni eszméi terjedésének, mint örvendezett volna akkoriban, amikor az „Elked” kocsmában az Egyetem utcában vagy a nagy nyomdaépületek körül tenyésző kiskocsmákban (ahol mindig akadtak vitatkozásra könnyen kapható írók, tanárok és az akkoriban burjánzó: magántudósok) először vetette fel ama ábrándosnak látszó eszmét, hogy a magyaroknak tovább is keresni kell régi rokonaikat, mint ezt már dicsőült nemzeti királyaink alatt is megtették, amikor kegyes zarándokok indultak el a távol keletre, hogy legendákat hozzanak magukkal ottani rokonainkról. A keleti nyelvek professzorai (így a tudós Kanyurszky György is, aki nagyon szeretett kiskocsmahelyiségekben hosszasan tanítgatni) nyelvészeti alapon valóban találtak vér szerint való atyafiságot a keleti nyelvek és a magyar nyelv között. Magyarországon mindig sok volt a nyelvész Szarvas Gábor óta, a Nyelvőr-nek voltak olvasói a társadalom minden rétegéből a vidéki kúriákban, mikor az őszi szél a négy fal közé szorította a magyarokat, parázs nyelvészeti vitákat lehetett hallani. Amint voltak előfizetői a Természettudományi Közlöny-nek a magyar intelligencia különböző világában, ugyanúgy felkapták Magyarországon a históriára vonatkozó morzsákat, amelyeket a tudósok itt-ott elejtegettek. Ez volt az ősi, nemzeti, lelkünk mélyéből gyökerezett tudomány: a história, amelyekhez377 minden intelligens ember értett Magyarországon! Csak természetes volt, hogy a turáni mozgalom nem maradhatott meg sokáig a belvárosi hitvitázó bolthajtások alatt – terjedt annak a híre szerte az országban. Hm, nem is lenne rossz, ha egyszerre annyi vérrokonnal szaporodna a magyarság! Nem is kellene talán szégyenkezni a szegény finnek miatt, ha pár milliónyival emelnék a pusztuló, vesző magyarságot. Még a mongolokat is szívesen elfogadják unokatestvér-számba azok az előrelátó magyarok, akik sohasem tudták előre, hogy mikor lesz tennivalójuk Turkesztánban… A legendák, amelyek Magyarországon mindig szívesen látott vendégek voltak, különösen a hosszú téli estéken, amikor ráérnek a magyarok az ábrándos mesemondásokra, szárnyukra vették a turánizmus hitvallását, szép képeket rajzoltak a fantáziák elé, hogy a maroknyi magyarság többé nem marad testvér nélkül az európai nagy hangyabolyban, mindenfelé számíthatunk atyánkfiaira… Igaz, hogy a vérmes magyar képzelődéseket csakhamar hideg vízzel öntötték le a fejmérők, a csontmérlegelők, a fajták legfőbb ismerősei: az antropológusok, akik még Attilának vagy Árpádnak sem kegyelmeztek meg, amikor néha-néha (minden új esztendőben) egy-egy vidéki úriember feltalálni vélte sírjait. Ezek az antropológusok, akik mindig kéznél voltak a maguk száraz, tudományos módszereikkel, amikor szép színes hazugságokat kellett eloszlatni a közvéleményből: nem kegyelmeztek a finneknek sem, kisütötték a szegényekről, hogy germán eredetűek, márpedig a germánokkal senki sem akart rokonságba keveredni a régi büszke Magyarországon.
Zempléni Árpád, aki még abban az időben hagyta el Mádon, a hegy alján, régi nemesi verettel hangzó Imrey családi nevét, amikor a poétás pályára lépő fiatal emberek (mint akár a vándorszínészek) nem akarták kompromittálni tiszteletben élő rokonaikat arra az esetre, ha a versek nem sikerülnének, a költői pálya nem hozná meg a várt babérokat. Z. Á. mind búsabb lett, mintha a kedvét elvitte volna a gólya. Romantikus köpönyege még végiglibegett a kiskocsmák esti lámpái alatt, amikor a napi kenyérkereső munka után a tudományos ejtőzésnek szentelik idejüket a polgárok; bozontos nagy hajával mindvégig a rajongó poétát példázta, akit nemes, nagy eszmék, szívtágító gondolatok és a mindennapi élettől való elvonatkozások érdekelnek leginkább a földi életben; típusa volt a 19. századból ittmaradott magyar költőnek, akit378 a nemzeti eszmék, a magasztos ideálok, a forróságos leborulások hazája iránt érdekelnek egyedül a világon, az anyagi jólétre sohase merészelt gondolni, mert a magyar költőhöz a szegénység illik leginkább, igényei nincsenek, legfeljebb fokhagymás pirítóssal és néhány deci borral mulattatja magát Kovács úr szomszédos vendéglőjében, vagy a távolabbi „Elked”-nél. De a Zempléni Árpád korabeli költőknek még eszük ágában se fordult meg, hogy gondtalanabb életmódhoz is volna némi életjussuk (mert a háziuraság Szana Tamásnak való, akinek persze ezt sohasem bocsátották meg a bohémvilágban, pedig háza alig volt nagyobb egy madárkalitkánál), az irodalmi társaságok babérjain és pályadíjain kívül nem lehetett más életcélja egy költőnek. (Zempléninek, A narancs című hosszabb költeményével bizonyos sikere is volt, úgy emlékszem, pályadíjat nyert vele.) És magához való életpárt is választott abba a szöcske lakásba, amelynek ablakai megől ettől az időtől fogva mindig szép, komoly zongoraszó hallatszott, mert Zempléniné zeneszóval gyógyítgatta az elbetegesedő költőt. Ama nyíregyházi Riszdorfer Jánosnak volt a lánya a költőné, akinek nagy része volt Nyíregyháza felépülésében: természetesen szegény ember maradt mellette, de leányát zeneművésznőnek nevelte. A Lavotta-darabokat, ezeket a felejthetetlen magyar ábrándokat, Zempléni Árpádné írta át zongorára, amíg a költő a kis madárfészekben a maga rajongó ábrándjait forgatta a fejében. Lavotta dalai rebegték körül az élettől búcsúzkodó költőt, aki egyike volt a legutolsóknak azok közül, kik a szentté válott, régi magyar poéták ábrándos életét élték Pesten. A költő verseit írogatta, a költő felesége a régi zenész álmait kottázta – békés, ábrándos világ volt a kicsiny Képíró utcai házikóban, ahonnan lassan elmaradt a turánizmus hitélete is, amely mindig lángos vitákba ragadta el azokat, akik az eszmével szívük szerint foglalkoztak. A költő nem csalódott a turánizmusban, csak abban tévedett, hogy még nem érkeztek volt el azok az idők, amelyek a nemzeti, ősi, vérünkből való tudománynak kedveztek volna. Más szelek fújdogáltak 1919-ben Magyarországon, mint amely szelek jótékony hatásúak lehettek volna az ősi tudományra. Mindenféle új eszmék érlelgették a bekövetkező idők viharvert terméseit, az idealisták mind hátrább szorultak, mint Bodnár Zsigmond a Füvészkert talajára rajzolt hullámvonalakkal szemléltetően is bemutatta az idealizmus és a materializmus örökös harcát… Az idealisták hitvallása volt a bizántizmus. Vajon most, hogy visszatérőben van: azt jelenti-e térfoglalása, hogy az idealisták jönnének többségbe a világra?379
Zempléni Árpád, magyar költő, akit manapság a lexikonok is a magyarok turánizmusának megalapítójául mondanak, szegényen, elhagyottan, szinte félreismerten halt meg a Képíró utcai házikóban, amint egy lírikushoz illik. Felesége, ama Lavotta-dalok apostolnője, aki talán éppen úgy hitt a maga igazában, mint férje a Turánban: elborult elmével egy klinikán gondolkozhatott azon élete végéig, hogy milyen különös az utazásuk a rendkívüli magyar tehetségeknek.
1926
