Napóleon herceg, bécsi biliárdművész
Napóleon herceg, bécsi biliárdművész
Hát arról aztán igazán kevesen tudnak a 20. század nemzedékéből, hogy valaha Pesten, az egykori „Korona”-kávéházban Napóleon herceg produkálta magát a tekejátékban, a mellényzsebből előkotort ezüst- vagy papírforintosokban fogadott ellenfeleivel a maga győzelmére, mert bár I. Napóleon leszármazottjának mondta magát: Karikás uram, a „Kispipa” felejthetetlen vendéglőse (ott a Szervita téren, nem messzire a ,,Korona”-kávéháztól) szívesebben hitelezett egy állás nélküli pesti költőnek, akiből még lehet valami ebben a városban, mint egy jöttment hercegnek, akiből már bajosan lehet ember, amikor Szedánnál a németek a franciákat megverték.
Meg kellett tehát keresni a mindennapi tekézés révén a hercegnek azokat az ezüstgarasokat, amelyeknek birtokában emelt fejjel lépkedhetett be ama kocsmai bolthajtások alá, amelyeket sohasem festettek ki, mert mindig az enyészet híre járta a belvárosi házról, amely füstös boltozatok alatt Magyarország étvágyassága kezet fogott Magyarország jókedvével, és az itteni vendégek véleménye szerint: világszerte nevezetessé tette Karikás uramat.
A herceg tehát szorgalmasan biliárdozott a „Korona”-kávéház vendégeivel, az ebéd utáni kávéjukat kavargató Bástya utcai suszterekkel, a Váci utcai szabókkal, a belvárosi kereskedőkkel, akik napközben, az ebéd utáni pihenés óráiban hajlamosak némi szórakozásokra is, úriasabb passziókra, mert hiszen az üzleti elfoglaltság miatt voltaképpen ez a pár negyedórácska adatik meg nékik, hogy a kávéházakban kigavalléroskodják magukat. Itt volt a híres díszműárus, a Váci utcai kalapos, a lámpakereskedő, a ruhaszabásairól híres snájder, a divatos cipők nagymestere, a ferenciek bazárjából való suszter, a Kishíd utcai fűszeres,380 akik, bár már az első napokban kiismerték a herceg művészi tekejátékát, amellyel az ő tudományuk nem versenyezhetik: mégis-mégis megtiszteltetésnek veszik, ha Napóleon herceg játszmára szólítja fel őket. Nem, még a fösvénységéről híres Aranykéz utcai fűzőkészítő sem vonakodott az egyenlőtlen játéktól, pedig ez a régi világbeli ember megnézte minden krajcárnak a helyét.
Valamiképpen együtt úszott a kávéház atmoszférájában, a dohányfüst és a cikória szagával az a gondolat, hogy a pesti belvárosi kereskedőknek a kötelességük gondoskodni a hontalanná válott hercegről, mégpedig nem a megalázó ajándékozás formájában, hanem olyanformán, hogy délutánonként tekejátékot űznek vele. (A herceg az úgynevezett muszkajátszmát vagy pedig az alagért kedvelte.)
Meg kell adni, hogy Napóleon herceg tüneményesen játszott, keze és szeme biztos volt, állása a tekeasztal mellett olyan gavalléros, hogy mindenki tanulhatott tőle, amint lökőbotjára támaszkodva, könnyedén, de valamiképpen mégiscsak a száműzöttek mélaságával állongott, mintha minden mozdulatával azt akarná érzékeltetni, hogy őse a világ leghatalmasabb császárja volt, és későbbi rokonai is mind császárok, királyok voltak; míg ő maga, miután a gyűlölt Angliában volt kénytelen iskolába járni, most itt, az öreg Harkai pesti kávéházában arra kénytelen várakozni, hogy milyen „állást” hagy részére a tekeasztalon a sánta női szabó.
A magyar föld ugyan a 19. században bőségesen megismerkedett a száműzöttekkel (a lengyel főnemesek tánciskolát is nyitottak), de a hazájukba visszaszállingózott magyar emigránsok is évtizedekig mutatkoznak vala a haza minden tájain, mert nem tudnak és nem akarnak semmihez sem fogni, miután az emigrációban megszokták a keserves tétlenséget. De a francia herceg, Napóleon maradéka, még Pesten is ritkaságnak számított.
Hiszen igaz, hogy minden legendacsináló körülmény körülvette a huszonöt esztendős fiatalember alakját, hogy úgy a pestiek, mint a vidékről érkező magyarok, akik a hetvenes években, még a vasút járása-kelése közepette is emlékezetükben tartják a pesti vásárok napjait: megbámulják III. Napóleon fiát a „Korona”-kávéházban. Királyfiakat nemigen látni Pesten, sem gazdagokat, sem szegényeket, pláne olyan aztán valóban ritkaság, aki ezüstforintosokban tekézik. (Még nagyon381 messzire volt az idő, amikor Haynau-bajszú főpincérek azt hirdetik magukról a pesti kávéházban, hogy osztrák főhercegek természetes gyermekei, mint ama szerencsétlen Waldburg báró is, aki az írók kávéházában pincérkedett darab ideig, amíg el nem fogyott az aprópénze.) A régi „Korona”-kávéház, amely Pest ifjúságának és naivságának talán a legszebb korszakát jelentette: bizony megtellett a vidéki tekintélyes urakkal, kik kerekre nyitott szemmel bámulták Lulu herceg lökéseit. Talán még nagyobb odaadással, mint ugyanakkor Renz Oceána kisasszony lovaglásait a cirkuszban. Meg kellett jól figyelni ezt a fiatalembert, akiből valaha talán éppen úgy francia császár leszen, mint atyjából, hiszen nem kell minden Napóleon-ivadéknak a Reichstadti herceg sorsára jutni. Emezt pedig nem is üldözi sem a bécsi, sem a pesti policáj, mert nem sző semmiféle összeesküvést a Napóleonok uralmának feltámasztására, még csak a belvárosi újságkereskedés előtt sem ácsorog, ahol a külföldiek többnyire a hazájukból érkező újságokat várják, és ácsorgás közben elejtenek elégedetlen szavakat hazájuk sorsa felett. Nem, Lulu herceg, a Pesten vendégszereplő francia trónörökös nem követett el semmi olyant, amiért a rendőrségre kellene idézni: a „Nemzeti” szállodában, ahol az idő tájt a pesti aranyifjak laktak, hogy mindenhez közel legyenek: éppen úgy adós maradgatott a szobája bérével, mint a többi gavallérok, akiknek nem volt francia császár az atyjuk. A „Pipá”-ban ő is észrevette a speizcetlin, hogy vannak úgynevezett kisporciók is az ételekből, melyek árban különböznek a nagyporcióktól, aminthogy Karikás Mihály vendéglőjének az volt a népszerűségi titka (amilyen talán sohasem adatik meg Magyarországon bormérőnek), hogy áraiban a magyar művészvilág mindig lapos erszényéhez igazodott, mert hiszen a pájslit talán máshol is tudták úgy megfőzni, mint a „Pipá”-ban. És III. Napóleon fia, Lulu herceg pesti mulatozása alatt, amely hónapokra nyúlott, mindennap savanyútüdőt evett, mint akár egy régi aranyifjú, aki az elmúlt éjszaka korhelykedésében megromlott gyomrát (és erszényét) az olcsó, savanyú étel fogyasztásával akarja rendezni.
– Én még nem láttam ilyen herceget – mondogatta az öreg Karikás, mintha mindennap a hercegek is úgy igyekeztek volna a déli helyekért, mint akár a pesti színésznők vagy jogászok. – Ez a herceg búskomor lesz, ha nem talál az étlapon pájslit.
Így kerültek egymás mellé a francia császári korona és a Szervita téri savanyútüdő.382
Szomorkodott egyébként is Lulu herceg Pesten, mint ez már a száműzött királyfiaknak szokása? – Erre a legöregebb vendégek sem emlékeznek, akik úgy ismerték az elmúlt kávéházat, hogy még a fogasokat is ösmerték, amelyekre a törzsvendégek kabátjukat vagy katufrékájukat akasztották. Minden fogasnak, minden asztalnak megvolt a maga mindennapi vendége: Napóleon herceg a kávéházi kassza mellé akasztotta holmiját, és a kasszírosnő gondozására bízta, mert nyilván nagy értéket tulajdonított a kalapjának és kabátjának. Talán komoly szerencsétlenség lett volna abból, ha a tekejáték izgalmai közepette lába kél a kalapnak, aminthogy ebben az ódon, polgári erkölcsű kávéházban is megfordulnak néha olyan urak, akik az idegen kalapokat szeretik megpróbálni fejükön. És Lajos hercegnek, III. Napóleon császár fiának, miközben minden figyelmét arra összpontosította, hogyan lehetne a tekejátékban a sánta női szabót bizonyosan megverni, ilyenformán a fogadásul betett ezüstforintosat jogosan birtokba venni és a mellényzsebben elhelyezni: mégiscsak elemelte valaki a felöltőjét, mert ez idő tájt hideg szél rázogatta a borbélytányérokat végig a Belvároson. Bizonyára nem tudta az idegen kabátok barátja, hogy egy szegény száműzöttet foszt meg egyetlen vagyonától, mert talán nem követte volna el a kvalifikálhatatlan cselekedetet. Lajos herceg, mint a legtöbb igazságtalan sorba jutott ember: bízott az igazság kiderülésében, és mindennap azt várta, hogy elbújdosott felöltőjét majd megint megtalálja rendes fogasán. A tolvaj megbánja bűnét, és igyekszik azt jóvátenni.
De a felöltő nem került elő, és a hercegnek mind szomorúbban muladoztak napjai Pesten. Most már nem is állott reggeltől estig a tekeasztal mellett, hogy küzdelemre hívja a belvárosi kereskedőket, mintha valami megtört vagy megszakadt volna benne, mint régente nevezték a kedélyváltozás nevű betegséget. Kis sarokasztalnál üldögélt, és csak messziről köszöntgette pesti ismerőseit, mintha neheztelését a Kishíd utcai fűszerestől kezdve a Párizsi utcai suszterig mindenkire kiterjesztené. Francia lapokat forgatott kezében, láthatólag gondolkodóba esett bizonyos dolgok felett, amelyeket az újságból olvasott. A biliárdgolyók hiába csattogtak hívogatólag a zöld asztalokon, és Fridolin, a púpos markőr sohasem kapott kedvező választ, amikor az Aranykéz utcai fűzőkészítő meghívását kézbesítette.
Amint a lélekvizsgálók mondják, néha egy kis ok, egy váratlan jelentéktelen zökkenés elegendő ahhoz, hogy a lélek mélyébe kényszerített, álomba merített, tudat alatti zavarok egyszerre feltámadjanak,383 hogy a tenger fagyos árjával borítsák az érzelemvilágot. Ez a kis zökkenés, a kabát elvesztése, amelyen egy szerencsésebb ember legfeljebb egy-két napig bosszankodott volna: annyira megrázta a legnagyobb fájdalmakkal is megbarátkozott Lajos herceget, hogy embergyűlölet ébredt fel benne, amit azelőtt nem ismert. Kis okok szülik a nagy eseményeket. III. Napóleon fia elhatározta, hogy szakít eddigi életmódjával, narkotikusnak beválott tétlenségével, kisded szórakozásaival: visszatér hazájába, még ha nyomban lefejezik is ezért.
Meg kell adni, hogy barátságosabb, szívesebb, szentimentálisabb emberek laktak akkoriban Pesten, mint manapság. A belvárosi kereskedők, akik megszokták a francia herceget a maguk társaságában: komolyan elszomorodtak, amikor Lulu herceg elhatározását megtudták. A köztársaságot, amelyet Franciaországban Szedán után kikiáltottak, nemigen ismerék a fűzőkészítők, nálunk itthon Ferenc József mutogatta a királyság fényét, és néhány belvárosi boltra már rákerült a császári és királyi udvari szállítói cím, amely mellett irigységgel és reménnyel mendegéltek el a többi kereskedők. Nem, ilyesmi nincs abban az országban, ahová a Napóleon-sarj visszakívánkozik!
(Bezzeg, megszokta később a pesti polgár a külföldi királyi sarjadékokat a maga városában szemügyre vehetni. Nemsokára megérkezik vala a walesi herceg, akiről nyomban kalapos boltot neveznek a Váci utcában, amiután ehhez a jó úr beleegyezését adja. Itt söntörög Obrenovics Milán, a szerbek exkirálya, aki olyan egykedvű életmódot folytatott, mint a bizonyos utazó, akinek zsebében levő menetjegyfüzet szerint bizonyos városokat be kell járni, nemigen ér rá tehát, hogy hosszabb ideig kellemesen, komótosan érezze magát valamely városban. Párizsban és Budapesten is ugyanazokat a trombita alakban összecsavart cigarettákat szívta, amelyeket egyetlen szippantás múltán eldobott, mert a cigarettázást is unta, mint az életét. Pedig mást nem is igen csinált száműzetése alatt, mint cigarettázott… Jött a perzsa sah, aki az akkori Budapest büszkeségére, a városligeti lóversenyzésre, azt a stupid megjegyzést tette, hogy már amúgy is régen tudja, hogy egyik ló jobban szokott futni, mint a másik.)
A vérbeli pesti polgárnak, aki még ez idő tájt legfeljebb gellérthegyi búcsú idején mozdult ki a maga Belvárosából, vagy pedig akkor, midőn Pálmay Ilka a Lövölde térről léghajóval a levegőbe szállott: szívéhez384 nőtt tehát Napóleon, Lulu herceg, aki olyan otthonosan járt-kelt a Duna utcától az Újvilág utcáig, mintha a pesti Belvárosban született volna.
– Nem tud elmenni közülünk – mondogatták az öregebb polgárok, akik valóban nem képzelték, hogy a Váci utcán, vagy az akkor divatba jövő Koronaherceg utcán kívül még másfelé is lehessen élet. – Nem tudja elhagyni a Szeiffert-féle biliárdokat, mert azoknál jobbak, még Párizsban sincsenek. De a Miska bácsi kosztját sem.
Ám a herceg mégiscsak eltűnt egy napon Pestről. Az újság írta, hogy az afrikai gyarmati hadseregben jelentkezett szolgálatra, és meghalt a zulukafferek elleni harcokban. Mennyi ideig tekézhetett volna még Pesten!
1927
