Győző, Magyarország legcsúnyább embere
Győző, Magyarország legcsúnyább embere
Abban a korban, amikor egy bizonyos Pichler Győző nevű hírlapíró – borzas cilinderkalapjában, sárcipőjében, szárnyas felöltőjében úgy száguldozott Pest utcáin, mintha a szerkesztő szeme mindig a háta mögött volna; fontoskodott, lármázott, beleelegyedett az utcai botrányokba, akárcsak a tűzoltásba; tíz kapucínert is megivott egy napon, de húst minél kevesebbet evett; milliós sikkasztók után robogott a maga konfortáblisán, anélkül hogy a zsebében lett volna a fuvardíj; méltóságos és kegyelmes urakkal tegeződött, Ferenc Józsefet kísérte hadgyakorlataiban, amíg a felség észrevette, hogy milyen ügyetlenül üli meg a ló hátát ama „vörös civil”, mire elparancsolta a hadgyakorlat terepéről: – ilyenforma volt ama Pichler Győző nevű riporter, aki még annyiban különbözött az akkori idők mindennapi szürke hírlapíró típusától, hogy akinek egyszer bemutatkozott, az többé nem felejtette a nevét. Nem felejtette el, mert P. Gy. volt Magyarország legcsúnyább embere.
Régi királyaink torz udvari bolondjai, a sánta kengyelfutók, a púpos falurosszák, Nagy Ignác, a negyvenes évekbeli humorista bakképű, bohém arculatú regényalakjai után voltaképpen Pichler Győző volt az, aki Magyarországon megint némi szerephez juttatta a csúnya embereket.385
Az ország vezetése mindig a szép emberek dolga volt, csak Mohács idejéből jegyzik fel a történetírók, hogy a csúnya emberek domináltak, a király aggastyán volt, a nádorispán kajla, a törvénycsináló Werbőczy pedig úgy sántikált, mint maga az ördög. Nem is következhetett ily vezetők mellett más sors, mint a mohácsi. Ámde később és mindig Magyarország sorsa mégis ama gyönyörű históriai figurákra volt bízva, akikre nem tekinthetünk vissza másként, mint könnyezve. Rákóczi Ferencbe szerelmes volt minden magyar ember; Kossuth a szívek bálványa; Széchenyi gyönyörű álom, még a pohos Deák is a szép, komoly magyar úriemberek közé tartozott flegmatikus külsejével, legalábbis nem tiltották meg az áldott állapotban levő asszonyoknak az ő megcsodálását. (Kár, hogy olyan kevés Deák Ferenc-formájú ember született Magyarországon.)
És ebben az országban lett nevezetessé Pichler Győző, elébb élclapok karikatúrája, majd politikai figura, akit mondanak majomnak, skriblernek, svindlernek, de korának mégiscsak egyik nevezetessége volt, akin nem lapozhat át unott közönnyel a múlt idők olvasgatója.
– Magyarország legcsúnyább embere! – Rang volt ez, amelyet a közvélemény ajándékozott Pichler Győzőnek.
Hosszú, csimbókos, nyakig tornyosodó vörösbarna haja volt, amelyet olyan gondosan fésülgetett, mintha legalábbis valamely varázstulajdonságot tulajdonított volna ennek a sörénynek. (Igaz, hogy abban az időben még nem volt szokatlan dolog, hogy a férfiak kis hajfésűt, bajuszkefét, körömszerszámot, pattanás-nyomkodót, nagyító tükröcskét, sőt tintatartót is hordtak a mellényük zsebében a só, bors, paprika és más gyomorerősítő szerek mellett. Egy-egy régi férfimellény zsebeinek tartalma elmondta viselőjének egész életrajzát.) Pichler Győző azzal védekezett vörössége ellen, hogy Angliában minden második férfi olyan vörös, mint ő. De már előrenyúló, papucsszerű alsóajkára, szeplős és betegesen fakó arcszínére, kapa után ültetett bajszára, valamint e kor divatja szerint fodorintott, ritkás, szomorkás, rozsdaszínű oldalszakállára, horpadt testalkatára, búsan fátyolozott hangjára, tüntető, hírlapírósan feltűnő magaviseletére nézve nem tudott semmi mentséget felhozni. Az megtörténhetett, hogy Kossuth Ferenc, aki mellett egy darabig szolgált: elfelejtett némely napon borotválkozni (habár az alig hihető kackiás, magas sarkú topánt és tengervízzel mosott ingeket viselő „taliánról”), de Pichler Győző, az ország legcsúnyább embere, bizonyosan eltöltött mindennap egy órát annál a belvárosi386 fodrásznál, aki éppen divatban volt. És ez talán nem is olyan érthetetlenség, amikor arról a Pichler Győzőről van szó, aki első nevezetességét csúnyaságának köszönhette. A különböző hajszeszeket, borszeszeket, hajregenátorokat és az arc megszépítésének mindenfajta boszorkányszereit, amellyel a borbélyok a történelem fennállása óta kedveskednek vendégeiknek: Pichler Győzőn próbálták ki. Szemere Miklós lehetett különc gavallér, aki Bécsből hozatott borbélyt, ha nyiratkozni akart – de Győzőnk volt az igazi jó vendég, akin az összes kozmetikai szereket ki lehetett próbálni. Nem ijedt meg a villamos masinától, amellyel szél-vörössé dörzsölték az arcát, nem félt azoktól a kis csipdeső szerszámoktól, amelyek a felesleges szőrtüszőket csipdesik ki. Nem félt a gőzölésektől, füstölésektől, dunsztolásoktól, a festésektől, a masszázsoktól, amelyek a borbélyok állítása szerint megszépítik az arcot. Szép ember akart lenni, nem vette tudomásul, hogy minden nevezetességét csúnyaságának köszönheti.
Ilyen ritka ember leírásánál talán feleslegesnek látszik megemlíteni még azt is, hogy nagy barátja volt a feltűnő ruháknak. Ha nincs a városban egy Podmaniczky, aki már régen megelőzte volt Győzőnket a kockás, senki által nem viselt, feltűnő szövetű ruhák kultiválásában (amilyent csak Renz igazgató úr bohócai mertek felvenni a manézsban), P. Gy. hordja vala a legfeltűnőbb kabátokat. Podmaniczky miatt meg kellett elégednie a skót, vörös mellényekkel és azokkal a kábátokkal, amelyeket Angliában már csak a tudatlan íreknek tudnak eladni. És hosszú, reszelt körmű, szeplős ujjain egész gyűrűgyűjteményt hordott, antik köveket, vörös hajához illendő korallokat, zafírokat, macskaszemű köveket, csuklóján csöngő-bongó karpereceket, nyakában hosszú láncokat, amelyeknek végén kis óra volt, amely már száz esztendeje nem járt, nyakkendőjében óriási melltűket, amelyek kellően dokumentálták ennek a nagyon csúnya embernek vonzalmát a szép, művészi dolgok iránt.
Mindezen küzdelmei azonban meddők maradtak korábban elért nevezetessége mellett. Ő volt Magyarország legcsúnyább embere.
Ő volt az az ember, aki csúnyasága mellett egy gyilkos viccnek is köszönhette pályafutását, amilyen viccet csak Pichler Győzőről lehetett kitalálni. A vicc szerint a turini remete haldoklásában körülnézett az ágya körül gyülekezett magyar hírlapírók karéján, és így szólt volna:387
– Győző öcsém, vigyázzon Magyarországra!
Az ilyen viccbe e furcsa pályán szokás belehalni – az ilyen megjelölt, ország-világ előtt nevetségessé tett ember többé nem számíthat arra, hogy komolyan vegyék azon a pályán, ahol mégiscsak a tudás és a tehetség számít valamit a kartársak előtt. Ebben a gyilkos kitalálásban benne volt szegény P. Gy.-nek egész eddigi életrajza, stréberkedése, tolongása, nyüzsgése, fontoskodása, nagyképűsége, feltűnéshajhászata, szenzációssága, reklámvadászata, lármázása, nyugtalansága, amellyel ama kacér pályán pótolni akarta mindazt, ami rátermettséget jelent. Fiatal hírlapírók, akik még nem fásultak el a nyomdaszagtól, ugyancsak pichlerkednek még napjainkban is, de mi ez ahhoz képest, ahogyan a régi hírlapíró törtetett, pedig akkor még nem is volt szokás nyíltan bevallani, hogy pozíció kiverekedésért folyik a küzdelem. Egy Pichlernek kellett jönni, hogy a Szent Öregről haldoklásában, a nemzet leggyászosabb napjaiból, a szívdobogást is visszafojtó, ájult hetekből: visszamaradjon egyetlen vicc az utókorra, amelyen mosolyogni lehet.
– Győző öcsém, vigyázzon Magyarországra!
Terjedt a vicc országszerte, és most már azok is érdeklődni kezdtek a vörös Pichler iránt, akik egyébként esztétikai érzéküknél fogva nemigen nézhettek rá: a nők. Kossuth Ferenc mellé országos körútjában Csávolszky, az Egyetértés szerkesztője Pichlert rendelte kísérőül, és Csávolszky nem félt, hogy a hírlapíró emberfeletti csúnyaságával kárt okoz a vidéken az Egyetértés-nek, holott még olyan időket éltünk, hogy a faluzó pesti költőnek csinos embernek kellett lenni, ha némi eredményt akart elérni a szűz vidéken. Így még sokan csak Lisznyai Kálmán cifra szűrében tudták elképzelni a magyar költőt, avagy Tóth Kálmán pörge lábtyűiben, amelyekben valaha Baja város egész hölgyvilágát megtáncoltatta. Még többen emlékeznek az oroszlánszakállú költőre, Benedek Aladárra, aki lóháton járta be Magyarországot, hogy verseskönyvére előfizetőket szerezzen… Mit akart az emlékkönyvbe való gyönyörű írói figurák után a csúnya Pichler Győző az országos körúton? Talán csak nem azt, hogy Csávolszky még meglévő kevés előfizetőit is elveszítse?
És a csúf vörös ember nagyszerűen megállotta a helyét az országos körútban, a neve és megtermettsége folytán ugyancsak férfiszépségnek számító Kossuth Ferenc mellett. Ő volt az utolsó emigráns, aki megtért hazájába atyja koporsója mögött. Ő volt az az álombéli magyar ember, akiről azt álmodtuk, hogy valaha majd atyja nyomába lép – és aki majd388 beváltja mindazokat a reményeket és Kossuth-bankókat, amelyeket a legtöbb magyar háznál őrizgettek. Még az is stílszerű volt, hogy Kossuth Ferenc idegen akcentussal beszélte a magyar nyelvet a ceglédi meg a nyíregyházi piacon: senkinek se jutott eszébe elmosolyodni a szegény emigránson, aki annyit szenvedett távol hazájától, hogy még magyarul is elfelejtett. Diadalút volt ez, amelyben a mindig rohamvonatban álló Győzőnk bőven kivette a részét. Ő látogatta meg Kossuth Ferenc helyett azokat az előkelő vidéki polgárokat, akikhez Kossuth Ferencnek nem volt ideje személyesen elmenni. Különösen az öregek, a negyvennyolcból ittmaradottak, a naiv álmaikat még mindig nem felejtett és a jövendő tüneményeivel játszadozó öregurak bízattak Pichler öcsénkre, akik ugyan nem sok vizet zavartak már a mindennapi életben (legfeljebb a régi káromkodásokat nem felejtették el), akik azonban nagyon meg lettek volna sértve, ha a kormányzó fia hazatérésekor nem látogatja meg őket. A szemfüles – nem tudom másként nevezni, mint ezzel a kopott szóval – pesti riporter szaglászta ki Cegléden, Debrecenben, Nyíregyházán és a többi függetlenségi kerületekben, hogy melyek azok a házak, amelyek előtt a város fogatán vizitelő Kossuth Ferencnek okvetlenül stációt kell tartani, és melyek az amolyan házak, ahová elegendő a Pichler Győző rekedt, kongó, mellbeteg hangja is. Csak a históriában látszik olyan rövidnek a kormányzó fiának országos körútja – a ceglédi honfoglalás, a debreceni „Arany Bika”-beli botrány, a nyíregyházi piacon elhangzott fogadalom –, Pichlerünk és a többi pesti hírlapírók, akik Kossuth Ferencet országos körútjában kísérték, ugyancsak beleizzadtak, hogy mindennap történjenek olyan események, amelyeknek leírása hasábokra terjedt a pesti lapokban, és amely események sürgönyeinek láttára a hideg borzadály futott végig a vidéki postamesterek hátán, amint álmukból felköltötték őket. Pichler szervezett, agitált, futamodott, mesemondásokkal volt telve minden zsebe a haldokló Kossuthról (amely mesemondások ugyan megjelentek az újságokban, de élőszóval mégiscsak jobb azokat hallgatni), elmondta Kossuth Ferenc beszédeit, pártfogást ígért, gyermekeket tartva keresztvíz alá a K. F. nevében, násznagyoskodott, táncolt, törékeny szervezetével napokig szekerezett, csókolózott, örök barátságokat inkasszált, előfizetőket szerzett Csávolszkynak, még verseket is írt emlékkönyvekbe. Könnyű volt Kossuth Ferencnek, tespedt, öregesedő arculatával, ráncokba borult olajos tekintetével, pödrött bajuszával és nagy kerek kopaszodó fejével megmutatkozni a vasúti kocsi ablakában,389 hogy felderüljenek az éljenek mindenfelé, amerre a sínek futnak, de nehéz volt a csúnya Pichlernek elhitetni a flegmatikus józan magyarokkal, hogy őt voltaképpen még az öreg Kossuth rendelte a fia mellé.
– Hm – mondogatták a vidéki magyarok, akik a Kossuth-fiú hazaérkezésével kezdtek hinni a lehetetlenséggel határos csodákban –, valamit kell tudni ennek a Győző fiúnak, hogy Kossuth apánk rábízta a felügyeletet Magyarország felett.
Rákosi Viktor vicce (azt hiszem, ő találta ki a Pichler-gyilkos viccet) ennek a nem mindennapi talentumú, csúnya embernek a kezében arannyá válott. Igenis, ő vigyáz Magyarországra, mondogatta éppen olyan komolysággal, mint egykor a vén hamiskártyás Bizai, akit a „nemzet bárójának” gúnyoltak, komolyan vette, hogy a vidékiek báró úrnak titulálták, amint Szűcs „Pátri”, az ország földije végeredményében elhitte, hogy ő mindenkinek a földije, amint Kardhordó Árpád, a városligeti mutatványos nem tudta elképzelni, hogy nála nélkül megeshessen követválasztás, amint volt az országnak funerátora (úgy emlékszem, Vasvári Kovács), aki a nevezetesebb temetéseken a gyászlobogót vitte: így lett Pichler Győzőből nevetségességen, gúnyolódásokon, utcai humorokon át az ország vigyázója. És a régi vicclapbeli embert, a Kakas Márton Alborákját, „B. Jankó” Claquehuttes Frigyesét egy szép napon Kövesden megválasztották országgyűlési képviselővé, és a választók büszkék voltak arra, hogy az ő követük az ország legcsúnyább embere.
1927
