4
4
A tiszti lakban Than festőt, az egykori honvédbajtársat találta Frigyes báró a puszta kertre nyíló és most lefüggönyözött ablakú szobában.
A festő Petőfi Sándor hosszú szárú pipáját tartotta kezében (mert minden magyar úri háznál volt egy ilyen pipa), és csendesen pöfékelt, amikor az ajtón Ráday Gedeon megtette a titkos kopogtatást.
A festő és Frigyes báró, mint egykori bajtársakhoz illett, nyomban összeölelkeztek, míg az öreg Ráday megelégedetten, házigazdai barátsággal dörmögött:
– Remélem, most már nem lehet egyéb kívánsága Than öcsémnek, meghoztam neki íme Podmaniczky Frigyest is, aki eddig az akvarellekről hiányzott.
A festő valóban örvendezett Frigyes bárónak, bizonyára nemcsak abból a szempontból, hogy egyik akvarelljének most már biztos vevője akad, amely körülmény gyarapíthatja útiköltségét a régen tervbe vett külföldi tanulmányútra, hanem azért is örvendezett a festő, hogy éppen az a Podmaniczky került kezébe, aki tudvalevőleg a pesti társaságban mindig azt hangoztatta, hogy csupán két istenáldotta művész „létezik” a fővárosban; a jeles Barabás mester, és az öreg Lieder, akivel arcképét megfestetheti bármely delnő.
– Én megyek vissza a lakodalomba, mert nekem ott van dolgom, rám tehát itt ne számítsanak az urak – mondá az öreg Ráday Gedeon, miközben Frigyes bárónak Petőfi Sándor egy másik hosszú szárú pipáját nyomta a kezébe. Podmaniczky Frigyes azonban, mint külföldet járt úriember, egy Kuba B. szivart vett elő tárcájából, és azt füstölögtette, míg a fiatal Than a függönyök mögé rejtett képeit elővonta és megmutatta.
Könnyek nélkül senki se tekinthette meg a festő képecskéit.
Most már értette Frigyes báró az urak kiveresedett szemhéját, amellyel a tiszti lakból kiléptek, hogy Patikárius csak hangszerének újabb felhúrozása után tudta megint kedves kedvre hangolni zenéjének pártolóit.144
A festő képecskéi az imént elmúlt szabadságharcnak egyes tábori jeleneteit ábrázolták. A táborélet regényes megörökítőjének ecsetje visszavarázsolta a tegnapból a bokorugrós szoknyájú markotányosné mellett hegedülő cigányhonvédet, a pirosló tábortűz mellé a kedvesének levelet író, Petőfi-arcú ifjú honvédtisztet, de mindezeknél a képecskéknél jobban lekötötték Podmaniczky Frigyes lelkes érdeklődését azok az akvarellek, amelyeken ismerősöket fedezett fel, akikkel együtt küzdött a hadjáratban.
– Hiszen ez Tisza Kálmán! – kiáltott fel hirtelen az aszódi báró, amint az első akvarellfestmény szemléletébe mélyedt a tiszti lak szobájában, és a képet két szemüveg nélkül, de megfelelő távolságnyira tartván magától, nézegeté.
Fiatal pesti nemzetőrök üldögéltek a képecskén egy tábori dob körül. Mellettük állott hosszú szuronyos puskájuk, a hátukon „bornyú” (mindegyikben hatvan darab töltény, mert még annak elhasználására nem került sor). Ellenben piros borral teli poharát tartja kezében az ifjú, vézna Tisza Kálmán közlegény, amint éppen az „altizedes” szavait hallgatja, aki ugyancsak pohárral kezében mond valamit a sovány újoncnak. ..
S az „altizedes” alakjában, a pesti nemzetőrök első szabadban töltött táborozása kellős közepén, Podmaniczky Frigyes magára ismert.
– Igen – mondja –, ezt a képecskét megveszem, kedves Than barátom: öttevényi táborozásunkat, amikor először koccintottam baráti poharat Tisza Kálmánnal. Emlékbe teszem.
Most második képecskéjét vonta elő a festőművész rejtekhelyéről, és bemutatta a máris kipirosodott arcú ifjú Podmaniczkynak.
Ezen a képecskén egy tündöklő hölgyalak állott a csoport középpontjában. A hölgy lovaglóruhában egy szürke, négyéves csikónak a kantárját tartja kezében, mintha alkudozna a paripa árára a körülötte álló, paraszti ruhás, de délceg magatartású ifjakkal, akik hosszú kanászbotokra támasztják állukat. Frigyes báró megint felismerte önmagát az egyik „parasztlegény” figurájában, és ezért most már igazi meglepetéssel kiáltott fel:
– Hát erről a lóvásárról vajon ki beszélt a festőművész úrnak? Csakugyan mi vagyunk itt a képen, Rudnyánszky Iván főhadnaggyal, és az őrmesteremmel, Braunnal, amint paraszti ruhába öltözve jártuk be a Dunántúlt, hogy minden valamirevaló lovat összevásároljunk a Károlyi-huszárezred számára. És a hölgy, bár nyomban felismerte bennünk145 az álruhás huszártiszteket, mégis lefőzött minket, a kitanult lócsiszárokat ezzel a szürkével… Itt, az Erdődy Sándor gróf vépi kastélya környékén vettem a legdrágább és legrosszabb lovakat életemben. A szürkét, amelyet magamnak vettem, csakhamar tovább kellett adnom, anélkül hogy nyertem volna rajta valamit, pedig a lócsiszárkodásra nem szerettem ráfizetni. Úgy „puffolt” meg ez a drágalátos hölgy, bár egyebet nem tett, mint szemét lovaglófátyla alól rám vetette – monda fejcsóválva Frigyes bárónk.
(Tudta-e a fiatal festőművész a képen ábrázolt úrihölgy valódi nevét? Ha tudta is, jobbnak vélte hallgatni, aminthogy Frigyes báró se mondott ki életében hangosan női nevet, ami tán félreértésre adott volna alkalmat. Így nevelték Frigyest… Most már Frigyes báró helyett, csaknem száz esztendő távlatából megmondhatjuk, hogy a hölgy, aki a lóvásáron lefőzte Frigyes bárót és huszártársait, nem volt más, mint Magyarország legszebb hajadon leánya: Batthyány Júlia grófnő, Batthyány-Strattmann Fülöp herceg unokahúga, aki éppen rokonai meglátogatása végett időzött Vépen. És Júlia grófnő, bármily emlékezetes ismeretséget kötött volt Frigyes báróval, azóta férjhez ment Montenuovo herceghez, a vépi kalandról tehát nem illik többet beszélni.)
– A képecskét mindenesetre megtartom a magam részére! – mondá végérvényesen Frigyes báró. – Bár a hadjáratban egy sötét pej, félvér, ötéves kancán vettem részt, amelyet háromszázötven forinton vásároltam gróf Szapáry Józseftől, és Miss Elisa volt a neve.
A festőművész megint képecskét vont elő rejtélyes raktárából, és az ifjú báró kezébe adta az akvarellt, anélkül hogy egyetlen szót szólt volna.
Az akvarell a pesti Váci utcai korzót örökítette meg, sétáló alakjaival 1848 karácsony táján, és a háttérben látható és felismerhető Váci utcai ház ereszéről jégcsapok csüngtek alá, mert éppen húszfokos hideg volt aznap. De a korzón vidám élet van, a honvédhuszártisztek aznap indulnak kellő kiképzésük után a harctérre (este a Szolnok felé menő vonattal), és most búcsúznak pesti hölgyismerőseiktől…
A gárdistatermetű Prónay István századost nyomban fel lehet ismerni honvédtiszti egyenruhájában, amint éppen Keglevich Eugénia grófnővel beszélget, akit az egész főváros atyafiságos becézőnevén „Jenke grófnő”-nek nevezett. És Jenke grófnőnek segít a búcsúzkodásnál nővére, „Emmi grófnő” is (aki nemsokára Podmaniczky Ármin bárónő,146
Frigyes sógornője leend), amint kokárdát tűz a harcba induló huszártisztek mentéjére.
De az ördöngös piktor, mintha csak valamely Váci utcai kapu alól leste volna el a felejthetetlen nap eseményeit: odapingálta a korzó népei közé Szapáry Eliz grófnő tüneményes alakját s arcát is.
A grófnő éppen egy magas termetű, Károlyi István gróf által felállított huszárezredbeli főhadnaggyal fog melegen kezet, és ajkával azt kérdezi: „Hol van Castor, kedves Pollux főhadnagy úr?” (Habár ezek a szavak nem voltak a képre pingálva, mégis a régi csendüléssel hallatszottak most Frigyes báró emlékezetében, amint a képecskét nézegette.) A Polluxnak nevezett főhadnagy nem volt senki más, mint maga Podmaniczky Frigyes. A Castorként emlegetett úriember pedig Bethlen Józsi gróf, aki 1848. december 24-én katonai elfoglaltsága miatt nem jelenhetett meg a Váci utcai korzón. S ugyanezt felelte az Eliz grófnő kérdezősködésére Frigyes báró is: „Vajh ki tudna egy ellenség előtt álló katonáról biztosat mondani!?”
Hát ezt a képecskét igazán nem engedhette át másnak Frigyes, hiszen olyan volt ez, mint valami családi festmény azoknak az arcmásaival, akik amúgy is szívében laktak egész életén át.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vajon tartogathatott-e a piktor még más meglepetést Frigyes báró számára, aki tizenkilenc és fél hónapi külföldi utazás után visszatérve hazájába, egyszerre oly régi és felejthetetlen hangulatok varázslatába kerül Than barátunk révén, mintha a szabadságharc óta sohase tette volna ki lábát Pest megyéből?
(A festészet varázsa, amely a külföldi utazásokban látott képtárak, múzeumok, galériák látogatásával amúgy is rabul ejtette Podmaniczky Frigyes szívét, e hazai és kezdetleges képecskék láttára oly erővel ragadta meg Frigyes fantáziáját, hogy régebbi fogadalmai közé azt is felvette e napon, hogy a haza festőművészeinek mindvégig pártfogója leend, amíg az Isten élteti. Amint később Lotz Károlynál rendelt operaházi freskóival Podmaniczky Frigyes bebizonyította, hogy nem feledé fogadalmát: a „honi”-nak adván mindig előnyt a külföldivel szemben, még a szabad festőművészeti téren is.)
A fiatal festőművész által bemutatott utolsó képecske kék erdős hegyi tájon futamodó fehér országutat ábrázolt; és az országúton éppen akkor robog végig a konvencionális milánói postakocsi, amely Tirol koronatartományon át Bécs városába igyekezik passasérjaival. Az utasok147 bőrládái megtömik a postakocsi tetőjét, a kocsis sárga-fekete kokárdás keménykalapban ül magas bakján, a szokásos négy kocsiló tovairamodik a postaszekérrel, de nem addig, amíg Frigyes báró szemügyre nem veszi azt a zöld fátyolos, kis kalapú hölgyet, aki angolos utazókabátjában a kocsi ablakán kihajol, és tüneményes mosollyal int egy távoli katonai gyakorlótér felé, amelyen éppen dragonyosok járatják lovaikat a kelő nap világánál, és a fenyőerdőkön még csurog az őszi éjszaka harmata.
Ki volt ez a hölgy, aki a milánói postakocsi ablakából olyan tündöklő mosollyal hajlik ki, hogy mosolyát többé e hosszú életben elfelejteni nem lehet? Aki figyelmesen szemügyre vette a Váci utcai korzó képén látható delnőket: az nyomban felismerni véli Szapáry Eliz grófnőt, aki most az egyszer „Pollux” felkeresésére szánta rá magát, szabad idejét, erszényét és minden atyafiságos összeköttetését, hogy a dragonyosok közé közlegényként besorozott egykori huszárfőhadnagy kiszabadítására keljen át Olaszország felől az ausztriai határon…
Pedig Szapáry Eliz grófnő, akinek azelőtt (katonai pályafutása előtt [és azután] magyar regényíró korában) annyi esztendőkön át volt „hűséges elefántja” Frigyes báró – éppen a tiroli szomorú napokban, a büntetésből besorozott Windischgrätz-dragonyosezredbeli közlegénynek nem lehetett oly segítségére, mint szíve és hajlama diktálta volna. Csupán kézimunkáival kereshette fel a tiroli falvakban szolgáló közlegényt, amely kézimunkákat falusi magányában, öreg atyja mellett üldögélve készítgetett a vidám lelkű, főrangú honleány, aki nélkül aligha lehetett azelőtt elképzelni a főváros vezető társadalmi életét.
A dragonyosok frakkjában szolgáló és az ezred szabályzata szerint simára borotvált arcú közlegényt egy „Kaméliás hölgy” kereste fel a milánói postakocsival. A hölgyet természetesen Eliznek nevezték, mint minden valamirevaló nőt, aki Frigyes bárónak életében szerepet játszott, és feltűnően hasonlított ama Szapáry grófnőhöz, aki ugyan a legbensőbb lelki barátságban él-hal együtt Polluxszal, de még Castor kedvéért sem mond le örök szűzi ártatlanságáról, és női rejtélyként vonul végig úgy Podmaniczky Frigyes, mint Bethlen Józsi életén. A Milánóból megérkezett „Eliz” habozás nélkül írja be nevét az innsbrucki fogadó vendégkönyvébe, és céljai megvalósításához mint Podmaniczky közlegény kuzinja (unokahúga) mutatkozik be. Ismertük e korbeli „unokahúgokat”, akik annyi gáláns kalandnak voltak hősnői gavallérjaink életében, és e történetkékben szereplő kuzin sem volt ostobább,148 mint társnői. A szerelem és a hála vitte a tiroli dragonyos közlegény után „Elizt”, és arra vállalkozott, amely feladat nem sikerült addig sem a szász királynak (Podmaniczky Frigyes édesanyja rokonának), sem Liechtenstein hercegnek, akit Szapáry grófnő ostromolt kéréseivel, de még magának az édesanyának sem, aki legkedvesebb fia kiszabadítása érdekében térdre vetette magát Haynau táborszernagy előtt… A kuzinnak sokkal könnyebben és gyorsabban sikerült a feladat, amikor az innsbrucki vendégfogadóban letelepedett az ottani tiszti asztalhoz, és Frigyes tiroli házigazdája már tudta, hogy megint hús kerül az asztalára, bár nincs se húsvét, se pünkösd, se karácsony, csak abból az alkalomból fog megbetegedni a húsevéstől háznépével együtt, hogy a közlegényi sorban szolgáló dragonyos végre kiszabadul méltatlan helyzetéből… És valóban nemsokára elkövetkezett az az idő, amikor egy júniusi napon két jegyet váltott a Milánóból Bécs felé igyekvő postakocsira házigazdájával Frigyes báró, de a sikere felett örvendő kuzin, az ördöngös „Eliza” felkiáltott: – Hová gondolsz, kedves bátyám? Éppen elég volt a kereskedelmi ágensekből és a mogorva turistákból, akik a postakocsit használják. Külön bérkocsin fogunk utazni, mint egy kiszolgált közlegényhez és unokahúghoz illik!
És az extra kocsi a nászutazók virágjaival díszítve valóban elindult az innsbrucki „Hotel Z. Post” kapuja elől, hogy egy pár nevető „fiatal népet” vigyen Gmundenen, Ischlen, Salzkammerguton, Linzen át Bécsbe, minden érintett városkában pajkos napokat töltvén és a naplójegyzeteket bővítve a csókok és látnivalók emlékeivel. A magyarországi Aszódig, az ottani kasznárlakig tartott a felejthetetlen utazás. Itt „Eliza” még darab ideig segítségére volt az egykori közlegénynek házikója berendezésében, valamint kényelmes, csak nőies ösztönökkel elérhető bebútorozásában, és aztán így szólt:
– Most már jöhet Castor is az ő Polluxa meglátogatására, mert Eliz elmegy az útból.
És a tüneményes hölgy, akinek szépségével csak hálás jó szíve vetélkedhetett, valóban eltűnt Aszódról, amikor a régi jó barát, Bethlen Józsi elindult Pestről Frigyesünk meglátogatására.
…Többet tán nem is kell Than festőművész képecskéjéről mondanunk, hogy megérthessük, miért időzött még könnyei alapos felszárítása céljából oly hosszú ideig Podmaniczky Frigyes a péceli kasznárházban.
– Ezentúl hasonló tárgyú képecskéivel mindig felkereshet – mondá149 Frigyesünk a festőművésznek. – Ha magam részére nem tudnám többé megvenni az akvarelleket, megszerzem őket barátaim számára.
És valóban nyomban intézkedett, hogy a képecskék közül már most melyik jusson Bethlen Józsi birtokába, melyik maradjon meg örök emlékül a „péceli lakodalom” tiszteletére az éppen házasságot kötött Ráday Pál gróf (egykor őrnagy) nászajándéka gyanánt, „habár a menyasszony bizonyára a mézeshetekben még nem fogja megérteni” a képecskék jelentőségét.
Podmaniczky Frigyes, midőn másnap, a lakodalomból elszökvén, aszódi gyorsparasztjával megérkezett végre az „Angol Királynő”-béli szállására, csak egyetlenegyet vitt magával a Than akvarelljei közül, azt a milánói postakocsis képet. Naplójába pedig beírta, hogy bár minden „összeesküvés” úgy sikerülne, mint a péceli, amikor a magyar arisztokrácia néhány számottevő tagját sikerült a hazai festőnk alkotásával megajándékoznia, s ezen a réven a festészet támogatására a nevezettek figyelmét felhívni.
1930
