Podmaniczky, az utolsó magyar lion
Podmaniczky, az utolsó magyar lion
…Miközben Frigyes báró emlékiratait írogatta, nem pihent a diósgyőri ívek lúdtollal való rovogatásában, amely mindig olyan percegést idézett elő magányos, asszonytalan kvártélyán, mintha még éjfélkor is nagy társaság mulatozna körülötte: az egész 19. század, amelyet volt szerencséje ismerhetni dámástól, urastól, királyostól és császárostól együtt. De néha szünetet tartott a toll, mintha elakadt volna a hangja az egész századnak; Frigyes bárót hirtelen 20. századbeli, mégpedig másnapi gondok lepték meg, amikor is hirtelen az emlékirat margójára különböző számjegyeket rajzolt; a mosóné, a cseléd, a háziúr számláját, váltócskák kamatait és az örökös szabót, aki még Pest legnevezetesebb dendijétől is merészelte pénzét kérni. Frigyes báró, mint rendes ember: nyomban megszakította a memóriabeli érintkezést tündérszép emlékeivel, és a ma és a holnap gondjának szentelte magát, mert nem viselhette volna el, hogy a városban csak egyetlen forinttal is adósa valakinek. Az emlékiratok tíz kötetben azonban mégiscsak elkészültek, ott vannak a Nemzeti Múzeum levéltárában, piros, aranynyomású, szalagos10 kötetekbe rakva, amint egy 19. századbeli finom úriember megírhatta a maga memoárjait születésétől kezdve késő öregségéig. És miután a tíz kötetre Frigyes báró rákötötte a nőies, vörös szalagokat olyan csokor formájában, ahogyan az idő tájt a harisnyakötőjüket cifrázták a hölgyek: Frigyes báró külön levélben intézkedést írt a Nemzeti Múzeum igazgatójához, hogy a gondjaira bízott könyveket az 1925. esztendő előtt senkinek sem szabad felnyitni. Ez az 1925. esztendő az, amikor Podmaniczky Frigyes százesztendős lett volna.
– Nem akarok Ferenc Józseffel ellentétbe kerülni – mormogta Frigyes báró, amikor az utolsó kötetre is felkötötte a bűvös kétágú csokrot, amelyet eleven ember nem oldhat meg a százesztendős évfordulóig.
Azt hiszem, hogy a tavalyi esztendőben én voltam az első, aki a régen elfelejtett báró hátrahagyott memoárjait a szent lelkesedéssel és 19. századbeli ábránddal, mélázással, magányos gordonkázással, úri nobilissággal írott emlékiratokat a múzeumi igazgató jelenlétében felnyitottam. A rendbe rakott, számozott, egyformára nyesett, margóval ellátott diósgyőri lapok már az első pillantásra megmutatták az agglegény báró figuráját, aki mindenkori inasától voltaképpen nem követelt mást, mint csak annyit, hogy nadrágjait, ezeket a „kimondhatatlanokat”, mint az ő idejében mondja vala a hölgyvilág, minden este présbe helyezze, továbbá piros szegfűjének való pohár víz ott várjon az éjjeliszekrényen… Ez írói pedantéria mellett feltűnnek nekem azok az összeadások, kivonások, amelyek sohase tettek ki többet száz vagy ezer forintnál, amelyeket nyilván akkor vetett fel emlékiratai margójára Frigyes báró, midőn a csendes éjszakai órában napi penzumával végzett. Ilyenformán a százesztendős sírbontásnál kénytelen-kelletlen legelőször a híres báró mosóné- és szabószámláiról kellett értesülnöm. Itt-ott utána olvastam a bárónak: vajon nem tévedett-e a Váci utcai virágkereskedés vagy a fehérnemű-varrónő tételeiben? A nagy biztosítótársaság elnöke mindig jól adott össze.
És most nézzük az emlékiratokat, amelyek kitalálásuk óta arra voltak hivatva, hogy a másvilágra költözött urakat és hölgyeket kellő igazsággal megmutassák az utókornak. Egy-egy keserű memoárból néha sokkal többet megtudhatunk bizonyos korról, mint akár az állami okiratokból.11
Podmaniczky Frigyes abban a Kerepesi úti házban, agglegényi szállásán, ahol a „Hattyúhoz” címzett régimódi fogadó kapujában mindig egy félelmetesen kisuvikszolt, kontrásképű pincér várta a kvártély után szemérmetesen tudakozódó vidékieket; a ház Károly körúti oldalán mindig oly gondossággal írta memoárjait, mintha azt valahol máris nagy érdeklődéssel várná Ferenc József, aki bizonyára mindenkit túlél a jelen és a jövő nemzedékéből, aminthogy a múltat is átélte. De ha Ferenc József nem is tudná végigolvasni az ő öregasszonyosnak mondható, szálkás, itt-ott a pongyola stílust erős tollvonásokkal korrigált írását, mert hisz az uralkodónak a trónbeszédet évről évre nagyobb betűkkel írták az udvari írnokok: itt marad valaki a régi emberek közül, az öreg Tisza vagy Sváb Károly, vagy talán maga a főkalefaktor, a poéta Jókai, aki annyi memoárból csinált már regényt, miután a mendemonda szerint ruháskosarakban viszik hozzá mindazokat az emlékiratokat, amelyeket a régi emberek a vénség lugasaiban vagy a présházak csendességeiben valamilyen okból leírogattak; itt marad valaki, aki a kortársak közül 1925-ben ellenőrzi Podmaniczky Frigyes igazmondását. Kár volna a síri nyugalomért, ha idefent a földön szóba kerülhetne, hogy igazat írt-e Podmaniczky Frigyes memoárjaiban, amelyeket bizonyára életében is nyilvánosságra hozhatott volna, mert az emlékiratokban szereplő és mindig kényes hölgyek, akik a harmincas években a nagy árvíz vagy a nagy kolera idején Frigyesnek játszótársnői voltak a füvészkertben, még ezek a csaknem százesztendős leánykák is csupán neveik kezdőbetűivel szerepelnek a drágalátos történetben. Frigyes báró írói foglalkozása mellett – mert hiába, mégiscsak erre volt a legbüszkébb minden állása mellett, amellyel a megtért 48-as honvédet az új, Ferenc József-i világ kitüntette – annak a szabadelvű pártnak is elnöke volt, amelynél jobban megszervezett társaság még nem kormányozott Magyarországon. Talán nem sok rábeszélésébe kerül vala a szabadelvű párt elnökének, hogy emőkei Emich Gusztávot, aki amúgy is a hivatalos lap nyomdásza volt, rábírja munkái újonnan való kiadására. De nem, Frigyes báró nem szólt a nyomdászoknak, és ugyanezért kéziratban maradtak reánk a memoárok, valamint elfogytanak a báró régebbi regényei is. A kék szemüveges hölgy, Az alföldi vadászok tanyája stb. címűek. Szerencsére, Frigyes báró a regények kéziratpéldányait is – miután a hosszú éjszakákon a fogyatkozó nyomtatott könyvekből újonnan lemásolta őket – a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta.
Nehéz elhinni, hogy mai korunkban ilyen szemérmetes, szinte megfoghatatlan12 írói lény akadna, aki a mindennapi turbulens dicsőségek, irodalmi lármák, hízelkedő hozzászólások vagy izgalmas könyvsikerek helyett megelégedne azzal, hogy születésének századik esztendejében majd valaki fellapozza emlékiratait egy fűtetlen könyvtárszobában, és a tréfa kedvéért elsősorban azt akarja megállapítani, hogy milyen számlája volt a „kockás bárónak” a Koronaherceg utcai kalaposnál, mert a kalapját sem vette készen, hanem a fejéhez szabatva, megfelelő formában, egyéni gusztus szerint csináltatta azt. (Amely szokásuk csak az igazán nagyfejű embereknek, így Polónyi Gézának volt a városban.)
Frigyes bárónak nem volt nagy feje, bár kalapjait: ezeket a dinnyehéj formájú, máskor szürke cilindereket külön korongon forgatták a kalaposok. Hosszúkás alakú feje volt, így semmi igyekezettel sem lehetett hasonlatos a kerek fejű Ferenc Józsefhez, akihez az idő tájt nemcsak a várkulcsárok és más, többé nem található emberlények, akik udvari szolgálat nélkül már többé nem is képzelhették el életüket, szerettek volna hasonlítani, hanem mindazok az öregebb úriemberek, akik a Monarchia különböző országaiban Ferenc József akaratából lettek valamik, így Podmaniczky Frigyes is felejtetni igyekezett kalandos ifjúságát, rebellisségét, összeesküvéseit, amelyeket atyja, az egykori bányagróf példájára megkísérelte a kor új Martinovicsaival. Az emlékiratok (miután titkon F. J.-nek íródtak, egy öreg magyar idealista édeskés, de körültekintő felfogásával) nem sokat mondanak Frigyes báró kurírkodásairól. Nézzük a bárót abban az időben, amikor a történelmi szólásmondás szerint már talpra állott Magyarország, „a húsosfazekakat” komolyan kezdik venni azok is, akik csak az Üstökös-ben olvastak róluk, az „Aranysas”-beli Pest megyei duhajok egyenkint átszállingóznak a „Griff” nevét „Pannóniá”-ra cserélt fogadóba, és messziről, tisztelettel köszöngetnek Podmaniczky Frigyes bárónak, aki ott egy sarokasztalnál üldögél minden délben, és különös gondot fordít a levesekre, mint minden olyan öregember, aki sokáig akar élni. (Ki ne akarna?)
Két színe volt a bárónak: rózsaszín és fehér. Szakálla – akár a Ferenc Józsefé – hó és mindig szabályosra nyírva, mint a császári kertek sétányai. Arca olyan rózsaszínű, mint egy csecsemőé. Ah, a világért sem hasonlított ama öreg regényírókhoz, akik valaha konkurrensei voltak az irodalomban, akik most pipaszagúan, félszegen, lehetetlenül ócska kabátokban üldögélnek rideg kiskocsmákban, és mindig azt várták, hogy még eljön az ő idejük is. Aki Podmaniczky Frigyesben, itt a frissen söpört étteremben az egykori „hóbortos regényírót” kereste, aki13 kíváncsi lett volna valamely olyan bohémes, cigányos, úgynevezett zseniális magatartásra, amilyent még a legjobb házi nevelésben részesült írók is produkálni szoktak, amikor nézőközönségük akad… avagy, aki hegyező füllel hallgatózott volna a szomszédságban, amikor a bárónak néha asztaltársa is akadt, hogy vajon csak egyetlen szó esik is A fekete dominó vagy az Álom és valóság című regényekről, aminthogy az írók szoktak a maguk műveiről beszélni, amikor Pesten vásár van, és a hallgatózó vidékieket (akik az írók arcképeit a divatlapokból amúgy is ismerik) könyvvásárlásra lehetne bírni; no, az nagyot csalódott volna az öreg regényíróban, aki valaha olyan népszerű volt, hogy a Szervita téren egy irodalmi borbély a cégtáblájára festette a regényírót – igaz, hogy a kirakat másik oldalára Ábrányi Lajossal, az akkor divatos festővel Beniczkyné Bajza Lenke, a másik nagy hírű regényírónő arcképét is felfestette. Amíg egyszer arra járt a Pest megyei főispán, és a felesége arcképét levétette a borbélytábláról.
Azt lehetne mondani, hogy az utolsó népszerű ember, akit extravagáns ruhái miatt minden ember ismert a régi fővárosban, akit puritán, szemérmetes, sohasem előretolakodó magaviselete miatt mindenki tisztelt, akinek csak volt valami köze a világhoz: az utolsó népszerű ember Pesten „a kockás báró” volt. Ha voltak is ellenségei: még azok se tudtak kisütni felőle olyasmit, amiért a bárónak le kellett volna szokni mindennapi Kerepesi úti sétájáról, míg bizony a gyilkos politika sok jó hazafit kényszerített szégyenkező arccal a mellékutcába. Frigyes báró déltájban úgy jelent meg a Kerepesi úton, mint egy várva várt pesti tünemény, akinek talán már írótársai is megbocsátották, hogy valamikor sikerei voltak a regényeivel. Az utcai közönség pedig, amely még nagyon tudta az illedelmet a pesti járdán: olyanformán nyitott utat a szegfűs, tarka ruhás öregúrnak, ahogyan csak azoknak szokott, akik még soha életükben abcúgot nem kaptak. A lóvasút minden különösebb felszólítás nélkül megállott a Kerepesi út és a Hatvani utca találkozásánál, a bérkocsisok, akiknek gorombaságáról annyi mindent tudtak az élclapok, lassítottak, a vidéki ökörcsordákat, amelyeket akkoriban nagyon szerettek végighajtani a Kerepesi úton, a lovas rendőr állította meg a pusztai kíséretükkel: amíg Frigyes báró az úttesten átkelt apró, sohasem siető lépteivel. A kecskék és a virágboltosnék kipillogtak az üzleteikből: milyen toalettben van Podmaniczky. A „Griff”-ben meghúzták14 a nagy csengőt, amely csak a csomagokkal érkezett vendégnek járt ki. És ebédelni mentek azok is, akik még nem voltak éhesek, mert a báró sétája jelentette a delet.
Egy régi szép világnak volt utolsó tüneménye az egykori regényíró, aki, bár a nyilvánosság előtt már régen nem szerepelt műveivel: íme, a múzeumi hagyomány szerint, késő öregségéig arra fordította a nyugodalomra való éjszakákat, hogy a maga életének a regényét megírta tíz kötetben. Igaz, hogy az öreg idealista sok mindent simított az élete esetleges durvaságain (hisz darab ideig lapszerkesztő és színházigazgató is volt), de szarkalábjaiból mégiscsak a 19. század felejthetetlen illatát érezzük.
1927
