2
2
A „pipás török” mozdulatlan arcával legfeljebb akkor csodálkozott, ha zsebórája nem jól mutatta az időt. Ilyenkor kinyitotta az óra szerkezetét, hegyes ollószárral piszkált az óra szerkezetében, aztán megint nem csodálkozott semmin a nap folyamán, még ha azok az úrnők sétáltatták meg uszályaikat, nefelejccsel díszített kalapjaikat, sudár termetüket ablaka alatt, amely úrnőkért minden valamirevaló úriembernek fel kellett volna állni ültéből.
Így múlt egyik nap a másik után. Podmaniczky Frigyes még abban az időben is, amikor Kossuth megválasztása miatt az előkelő urak megvonták tőle barátságukat, de annál inkább dobálták felé bájmosolyaikat a megelégedett dámák – tehát Podmaniczky fénykorában is szükségesnek tartotta néhanapján a „pipás török” meglátogatását, ha már sehogy se bírt a szívével.
A „pipás török” már akkor is Pesten ült a maga ablakában, amikor a Belvárosban az előkelő urakat lámpásos fiúk igen jó öklű és fütykösös fickók kísérgették haza a bálakból vagy egyéb esti összejövetelekről,118 amikor is a lámpásos fiú néha nemcsak az esetleges útonállókkal bánt el gyakorlott ökleivel, hanem megbízójával, a kapuig kísért urasággal is, ha kevesellte a „viteldíj”-at.
Mindazonáltal szükség volt a lámpásos fiúra, mert a rendőrség miatt a külvárosi, a lipót- és ferencvárosi „hurkosok” a Váci utcában dobálták volna drótjaikat az éjjeli járókelők nyakába. Ez a hurokdobás éppen annyi kézügyességet, mint elszántságot igényelt mesterétől, mert az ügyetlen hurokvető könnyen pórul járhatott, ha az éjféli polgárnak helyén volt a szíve, és a köpenye alatt viselt kapukulcsot, amelyet közérdekből legalábbis emberlábnyi nagyságúra csináltak a lakatosok: buzogányként megforgatta a hurkos feje fölött. A hurkos ugyanis, éppen a nagy konkurrencia miatt; egyedül vagy pedig valamely csaléteknek szolgáló cigánylánnyal vagy egyéb csavargónővel dolgozott; a hurkosnak egyedül kellett a néma küzdelmet lefolytatni a polgárral, amely mehetett életre-halálra is.
A lámpásos fiúnak meg kell adni, hogy a régi Pesten ritkán segített a hurkosnak; inkább a veszedelembe került polgárt igyekezett megnyugtató szóval hazáig tologatni.
Itt lettek volna még a „Stadtgvárdli”-k, amint az éjjeli időben itt-ott posztoló rendőröket nevezték, de azok nyugalmas kedélyű emberek voltak, az esetleges verekedések elől inkább a szomszéd utcába mentek.
Ha hében-korban egy éjszaka kalandozó katonatiszt csörrentette meg kardtokját a minden utcában levő sarokkövön, akkor még lehetett némi reménysége a polgárnak, hogy az egyoldalúan kezdeményezett verekedés nem végződik egyoldalú győzelemmel.
Egyébként a polgárság, ha hallotta is az éjszakai csetepatét az ablaka alatt, legfeljebb újabb fogadalmat tett magában arra nézve, hogy éjféli időben nem jár a pesti utcákon, ahol oktalan veszedelemnek teszi ki magát az ember.
A „pipás török” különösen nyári éjszakákon, amikor nyitott ablaknál és szokásos gondolataiba merülve üldögélt földszintes házában – de télen is, ha nagyon közel hallatszott hozzá a dulakodás – kivonta a hosszú kardot tokjából, keze ügyébe készítette az öles nyelű tűzoltócsákányt, és úgy figyelt a közeledő verekedésre, mint a horgászó halász a maga vizére.
Az éjszakai hallgatózáshoz szokott fülével messziről is figyelemmel kísérhette a tárgyalás menetét, megállapította magában, hogy ki az a „kéretlen bíró”, aki mindenáron a polgárnak az erszényét akarja megnézni;119 megállapította azt is, hogyan védekezik a vádlottként szereplő polgár az igazságtalanság ellen; ugyanezért mindig tudta, kit kell az ablakból kellő időben fejbe verni, akár a vastag pipaszárral, akár a karddal (már amilyen a helyzet volt), és ugyancsak kinek a gallérját kell elkapni a hosszú nyelű csákánnyal, hogy ezalatt a megtámadottnak ideje legyen kereket oldani.
Ritkán tévedett a „pipás török” éjszakai foglalkozása közben, amikor csákányával ablaka közelébe húzta az útonállót:
– Itt nem szabad verekedni, hékás! – mondta minden nagyobb felindulás nélkül, hangjából az utcai zsivány felismerhette, hogy nem az akadékoskodó hatósággal van dolga, hanem a jóindulatú úrral, aki éppen álmatlansága miatt szokott beleavatkozni az éjféli csendháborításokba.
Ha a kampó ismerős útonállót fogott meg az ablak alatt: a „pipás török” hosszabb beszédet is mondott a zsiványnak:
– Már megtanítottalak arra egyszer, hogy itt nem szabad verekedni – kezdte.
Aztán borzasztó karjaival az ablakdeszkára vonta a zsivány fejét, és mozsártörő ujjaival annyi barackot nyomott az elkapott főre, hogy az hosszú ideig ne felejthesse el a leckét.
Ám ekkor se haragudott valamely szokatlan mértékben a „pipás török”. Harag nélkül is kemények voltak az öklei.
Nagyobb felindulást csak az idézett elő jámbor lelkivilágában, amikor női sikoltásokat hallott az éjszakában.
A női hang mindig kihozta a sodrából, mert nem értette, hogy miért „csavarog” egy nő éjjel a pesti utcán, másrészt igen lovagiatlannak tartotta a nők bántalmazását.
Miután nappali kémleléseiből ismerte a pesti női hangokat – az előkelő dámák franciával kevert német beszédeit, amelyeknek hangviteléből mindig meg lehetett állapítani, hogy Verdi Ernani-ját, vagy Széchenyi István csárdászenéit gyakorolja-e a koncerteken Morelli szalonzenekara; a polgári hölgyek svábos dialektikáját, amely oly lapos volt, mint papucsaik talpa; a város területén tanyázó „külföldi énekesnők” rigócsicsergéseit és a német színésznők seregélyhangjait: a „pipás török” éjnek éjszakáján is megállapította a női hangokról, hogy mely társadalmi osztályt képviselik, amikor ablaka alatt láthatatlanul felhangzottak. Jöttek bálból vagy hangversenyről csengő tisztek és szűrös aranyifjak társaságában (a borsodi szűrök alatt aranygombos frakkok120 villogtak); Liszt Ferenc nevét vagy Orczy Pistáét, a legjobb csárdástáncosét emlegették. Jöttek a női hangok családi estélyekről, amikor a morgó házmesternek kellett darab időre elhagyni fekhelyét, hogy a vendég hölgyeket lámpásával hazakísérje, és a szűkös, törvényes kapupénzt sem kapta meg néha az állig beburkolt, takarékos hölgyektől. Jöttek kis pesztonkák és szívdobogós szobalányok karjába fogózva a német színház előadásáról, mert a nyelves szakácsné fájós lába miatt nem vállalkozott a színház utáni ácsorgásra a szükséges ruhadarabokkal. Jöttek az ablak alatt, és továbbmentek az éjben színészekkel, akiknek minden öltözékük legfeljebb a nyakukba csavart kendő volt, és mégis jobban tudnak énekelni a nők tiszteletére és mulattatására a sötét pesti utcán, mint a színpadon a karmester lámpása mellett.
Jöttek magányosan, lopva, szökve, eresz alatt, falak mellett húzódva, még a lábnyomukat is eltakargatva a hóban, mintha az eltöltött est emlékét máris feledni akarnák… Ezeket a titkos úton járó hölgyeket, tétovázó járásukkal, remegő somfordálásukkal, félig eltakart arcukkal, bűnbánó ijedelmükkel: ezeket a hölgyeket kellett a legtöbbször megvédelmezni az útonállóktól a „pipás török”-nek, mert ezek a nők éppen bűntudatuk révén kész prédái voltak az útonállóknak.
Egy gazdag öregúr, híres nőbarát, bizonyos Jablonkai kincstári tanácsos lakott akkor Pesten, aki teázgatni, zenélni, kellemesen szórakozni hívogatta magához az erre alkalmas hölgyeket, gyermekkertésznőket és guvernántokat, kalandos kisasszonyokat és unatkozó társalkodónőket, akik az öregúr szalonjában úgy viselkedtek, mintha úrnőiket helyettesítenék. Nos, ezek a csalfa hölgyek miután a finom öregúr viaszk énekesmadarainak koncertjét, valamint zenélőóráinak, virágállványainak s egyéb muzsikáló szelencéinek tudományát meghallgatták, szívükbe s emlékükbe zárták az idős uracska térdepelve elmondott rokokó bókjait, összepakolták cukorkáit és süteménykéit – rendszerint áldozatául estek azoknak a fiatal útonállóknak, akik a felhevült hölgyekre leskelődve, az öregúr kvártélya körül tanyáztak éjszaka. Ó, hány szegény elbolondított guvernántot vonszoltak el a gazfickók a külső területeken található lebuj szállásaikra!
A „pipás török” kettőzött figyelemmel őrködött ablakánál, ha a 18. századbeli gáláns öregúr Rózsa téri szalonjának selyemfüggönye mögül ábrándos világosság szűrődött.121
