József nádor
József nádor
vagy hogyan került a grófnők kezébe, és hogyan mulattatta a grófnőket Podmaniczky Frigyes
Báró Podmaniczky Frigyes, habár csak aljegyzői minőségben szolgálta ez idő tájt Pest vármegyét, és már reggel nyolc órakor a megyeházán kellett lennie, amikor a hivatali szobájával szemközt lévő „Régi játszó órához” címzett sörházban csak takarítottak: kalandos éjjeli életet élt, holott ezt sohase gondoltuk volna az öregúrról, amíg közöttünk járt.
Talán éppen azért rendelkezett úgy, hogy a Nemzeti Múzeumban hétpecsét alatt deponált Emlékiratai-t csak századik születésnapján szabad felbontani.
Ha véletlenül életben volna még ekkor Frigyes báró: százesztendős embernek nem sok szégyenkeznivalója van ifjúkori csínytevéseiért; – másrészt Frigyes báró abban is reménykedett, hogy a száz esztendőt amúgy se éri meg, aminthogy 87 esztendős korában abba is hagyta a kalandozásokat Budapest utcáin és társaságaiban.
…De ifjúkorában megtörtént vele, hogy olykor a Diana fürdőből vagy más delikát helyről ment megyei hivatalába reggelenként, miután özvegy édesanyja szeme elé nem merészelt kerülni. (Az özvegy báróné ebben az időben a Vadász utca sarkán lakott, tizenhét ablaka nyílott az emeletről, és mind a tizenhét ablakból a kedvenc fiát várta haza.)
Rendes körülmények között Frigyes báró éjfél táján elhagyta a Duna-parti Lloyd palotában székelő Nemzeti Kaszinót, ahol szerencséje volt ahhoz a társasághoz tartozni, amely Széchenyi István előadásait hallgatta (a nagy csillár alatt), ha a nemzet vezére éppen Pesten tartózkodott. A Nemzeti Kaszinó udvarán állomásozott állandóan, az éjszakai órákban is, Udvardy uram bérkocsija, aki ezért rendes fizetést húzott86 a Kaszinótól, hogy a tagokat éjjel hazaszállítsa. Másrészt a Lloyd palota sarokkövén üldögélt éjféltől kezdve „Herr von Wirschtler, egy vén kozák, aki Pestnek összes lebujait, játékbarlangjait és bűnfészkét” jól ismerte. Jelenleg pedig az volt a foglalkozása, hogy némi csekély ajándék reményében a Nemzeti Kaszinó urait éjszakánként hazáig kísérte, sőt néha egyéb útmutatással is szolgált. (Jellemző Podmaniczky Frigyes kalandosságára, hogy többnyire Wirschtlerrel és lámpásával kísértette magát, ha éjszaka elhagyta Széchenyiéket, Teleki Lászlóékat, Nyáry Pálékat és a többieket, a nagy csillár alatt, hogy tanácskozzanak csak tovább a nemzeti állapotokon – az ifjú báró lengedezve kapaszkodott a vén kozák karjába.)
Ami jó tulajdonságot a Pest megyei aljegyzőben még meghagyott volna a „Herr von Pilcserrel” (mint özvegy Podmaniczkyné nevezné) való éjféli barátkozás – ami jellemszilárdságot, nemes hevülékenységet, valamint jóravaló törekvést megőrzött volna azáltal, hogy hivatali teendőit ott a vén vármegyeházán minden körülmények között, még bóbiskolva is ellátta, s ő ezt az elbóbiskolási szokását még hetvenesztendős korában se tudta elfelejteni –, mondom, ezen napról napra ritkuló jellemkincseit, valamint barna hajfürtjeit azáltal is veszítgeté, hogy a ránehezedő anyagi gondok miatt irodalmi munkásságával is foglalkozni akart, és ebből a célból hosszú leveleket váltott Hunfalvy Pállal, egykori nevelőjével s jelenleg késmárki professzorral. Különösen útirajzait fésülgette, simítgatta, másolgatta délutánonként, hogy az Útinaplómból kiadásával az írók sorába léphessen.
– Cseberből vederbe – mondta a legdrágalátosabb „magyar özvegy”, amikor a főútra is nyíló tizenhét ablakából (az akkori Csernovics-, előbb Appiano-féle házból) Frigyes báró lépteit figyelte.
Az írók, akikkel Frigyes báró összeköttetést keresett, különböző helyeken laktak. Így például „Virág Benedek” Budán járt-kelt szomorú kísértetként, és néha napokig nem borotválkozott, mert mindenféle szellemalakok üldözték. „Kultsár szerkesztő úr”, egy másik „pesti nevezetesség”, aki valaha is a törött karú és hegedülni többé nem tudó Bihari János cigányprímásnak volt a legbensőbb barátja: a jeles muzsikus halála után is megmaradt a Két Nyúl utca lakójának, a soroksári temető felé, szomszédjai cigányok, cigányasszonyok és cigánylányok, az utcán térdig érő sár – s a szerkesztő úr különben is kiment a divatból,87 és csak a „Régi arabs szürké”-hez címzett vendéglő kupecei fizették ki a borát. Az írók ezenkívül a Belvárosi „Csiga” vendéglőbe és Váci utcai kávéházakba jártak, de Podmaniczky Frigyes éppen társadalmi rangja miatt nem mert mutatkozni ezen úriemberek között, akiknek kapóra jött gróf Széchenyi István védegyleti felhívása.
Ők voltak az elsők, akik a külföldi árukat a gróf felhívása után nyomban mellőzni kezdték, és ruháikat olcsó és durva gácsi posztóból varratták. (A grófok is viselték a gácsi posztót, de csak bálokon, aranygombokkal és frakk-öltözetnek.)
Frigyes báró legényi neveltetése tehát így sem ígérkezett célravezetőnek, hiába törte szegény fejét a „magyar özvegy”, hogyan lendítsen az ifjú előrehaladásában. (Az ifjakat régente lehetőleg harmincesztendős korukig nevelték az édesanyák.)
Ugyanezért özvegy Podmaniczky Károlyné egy napon magához kérette báró Prónay Albertet, Pest vármegye főispáni helytartóját, akivel amúgy is rokonságot tartott, és tizenhét szobája egyikében így szólt a hatalmas atyafihoz:
– Frigyes fiam megint nem lakik itthon. A fejébe vette, hogy neki is legénylakást kell tartani, mint a többi elzüllött vagy elzüllés előtt álló fiatalembernek, akik legénylakásaikon azokat az istentelen dolgokat művelik, amelyekről Pesten beszélnek.
– Hallottam magam is az ifjú mágnásvilág e legújabb szenvedélyéről – felelt a főispáni helytartó bosszúsan. – Sajnos, hölgyeink is követik az ifjak példáját, és legényes életet élnek. Szapáry Eliz grófnő már régen elköltözött édesanyja mellől, a palotából, és garzonlakást tart a pesti „Westendben”, mint ahogy a Lipótvárost szokás mostanában emlegetni. Egyedül jár esténként a német színház földszintjére, beül a Beigelbäckerin kis színházi boltjába, és a cukrásznál fogadja vendégeit. Keglevich Jenke és Emmi kontesszek mindennapos vendégei a minden szertartásosság nélküli Szapáry Eliznek.
– Mennyi szomorúságot okoznak nekem az Elizek – sóhajtott fel özvegy Podmaniczkyné, és azokra az „Elizekre” gondolt, akik szívét e divatos néven megsértették. Így saját leányára – akit Júliának hívtak, aki még az első házassága bilincseit nyögő Jósika Miklósba (a magyar Walter Scottba) oly halálosan beleszeretett, hogy habozás nélkül elszökött a nős regényíróval Erdélybe… Tehát bízvást nevezhették volna a bárónőt Júlia helyett „Eliznek” is (a későbbi Jósika Miklósnét), mint a legtöbb divathölgyet a harmincas években és Magyarországon. A többi „Elizeket” az ifjú Frigyes báró szállította az özvegy édesanya borús szemhatárára, miután utolsó éveiben ugyanezt cselekedte az édesapa is, akit délcegsége miatt is XII. Károlynak emlegettek családi intimus nevén.
– Az Elizek! – mormogta magában az elgondolkozott főispáni helytartó (mert hiszen mindenkinek van mondanivalója a nőkről). – De a Katinkák is… Kendeffy Katinka grófnő is csatlakozott a szabad életű kontesszekhez, és legmeghittebb barátnője Szapáry Eliznek, mióta a Korona utcában kibérelte báró Vay Miklós lakását, akinek koronaőrré történt kinevezése óta Budán kell lakni.
– Korona utca? – ismételgette magában özvegy Podmaniczkyné. – Úgy emlékszem, hogy Frigyes beszélt erről az utcáról, ahol éjszakai időben még a „laternen Búbok”, a lámpásos fiúk se mernek járni, mert az ottani kocsmáros azzal mulattatja magát, hogy dühös házőrző kutyáját kizárja az utcára, és az éjjeli járókelők a fenevad megtámadtatásának vannak kitéve.
– Lehetséges, hogy azelőtt így volt, amíg Szapáry Eliz grófnő oda nem költözött. Azóta Stadtgvárdli (rendőr) és bérkocsi áll éjjel az utcában – felelt elszomorkodva a főispán. – Ennek a leánynak semmi se lehetetlen; ördöngös teremtés, a sudár termetével, igéző kék szemével és dús szőke hajával. Nem lehet ellenállni a kéréseinek.
Midőn idáig jutottak az aggodalmas rokonok a kis szalonbeli megbeszélésen: özvegy Podmaniczkyné hirtelen észrevette magát, hogy túlságosan érdeklődést árult el a világ hívságos dolgai iránt, s így szólt:
– Engedje meg, kedves rokon, hogy visszatérjek arra a témára, amelynek megbeszélésére idefárasztottam. Frigyes fiam megmentéséről van szó. Mert már senki se tud neki parancsolni. Talán egyetlen ember volna még Magyarországon, akire hallgatna!
– S ki légyen az?
– Senki más, mint őfensége, József nádorispán – monda özvegy Podmaniczkyné, aki éppen olyan regényesen gondolkozó asszony volt „magyar özvegy” létére is, mint sokan ebben a korszakban.
– A nádorispán révén akarja, kedves rokon, kiszabadítani Frigyest a nők kezéből? – hitetlenkedett Prónay Albert. – Megpróbálhatjuk, de nem sok reménységgel biztatom nagyságodat.89
Tehát Frigyes a nők kezébe került!
Az anyák mindig túlozzák a veszélyeket, amikor szeretett gyermekükről van szó, de Prónay Albert mint tapasztalt férfiú még mindig nem látta idejét a közbelépésnek.
„Mi történhetik Frigyessel a szabados modorú, divatos és a kor szelleme szerint mulatozó kontesszek között? Legfeljebb beleszeret valamelyik grófkisasszonyba, akit majd kénytelen lesz feleségül venni. Még mindig jobban jár a kalandos báró, ha a német színház Beigelbäckerin kisboltjából házasodik, mintha Kultsár szerkesztő úr tanácsára hallgatva a Két Nyúl utcá-ban nézdelődne a született zenészek hölgyei között” – gondolta magában Prónay.
Az anyaszív azonban igen jól megérezte a veszélyt, amely Frigyest a szabadelvű főrangú kisasszonyok között környékezte.
„A szabadelvűségtől csak egy lépésnyire van az »ellenzékieskedés«”, mert az ellentétek vonzzák egymást. Frigyes, ha már a nők kezébe került: kiélvezte ennek az állapotnak minden poklát és mennyországát, bejárt minden skálát a főúri szerelemben. A cukrászdában, a kontesszek között lengedezett Frigyes, és magát „világpolgárnak” mondotta, amikor barátait egyetlen kézmozdulattal üdvözlé, hogy a szabadelvű kontesszeknek bemutassa őket. A gavallérok még dohányoztak is a színházi cukrászdában, a felvonások között!
– Van-e innen lejjebb szállása a társadalmi szokásoknak? – kérdezte özvegy Podmaniczkyné, amikor fiával hébe-korba találkozott.
Van.
Van még egy grádusa a társadalmi érintkezésnek, melyre igazában odáig sohase gondolt senki magyarhonban, de hát az idők nagyon megváltoztak felettünk.
A mágnásasszonyok kezdték.
Talán csak szelíd dacból tették eleinte, hogy beszéltessenek magukról a férjetlen kontesszek hóbortjai mellett.
A „fiatalasszonyok” társasága azokból a dámákból alakult, akik bár búcsút mondtak a vidám leányéletnek: házasságukban „nem találták meg azt a boldogságot”, amelyért lemondtak volt a „szabadelvűségről”.
Ellenzékbe mentek, és a gavallérok között tán Podmaniczky Frigyes volt az első, aki gondolkozás nélkül beállott a „fiatalasszonyok” verbunkosának. Özvegy Podmaniczky Károlyné most már nem várta meg, hogy Prónay Albert atyafia és a főispáni helytartó tizenhét szalonjának90 egyikében felkeresse őt: maga sietett a főispán vármegyeházi irodájába, mégpedig abba a kancelláriába, ahol senki se nézte, hová veri ki a tintát tollából, és maga Prónay Albert is éppen azzal foglalatoskodott, hogy egy öreg pandúrt, aki pedig Belgrád ostrománál részt vett valaha (amiről érdempénz beszélt a mellén) a sárga földig leszidott.
Szóval a hivatalos idő kellős közepébe rontott be özvegy Podmaniczkyné Pest vármegye főispánjához:
– Hallotta, kedves rokon, hogy most már a fiatalasszonyok szövetkeztek egymás között, hogy Podmaniczky Frigyes nevű fiamból soha semmi se lehessen ebben az életben?
– Hallottam! – felelt a főispáni helytartó az iménti pandúros káromkodástól még felhevülve.
– Hallotta, hogy éppen a legjobb történelmi nevek viselői, persze szoknyában, csábítgatják fiamat, hogy minden este színházba járjon, színház után velük vacsorázzon, egyiknek-másiknak a lakásán, mert minden este máshol van a találkozás, hogy a férjek sohase alkalmatlankodjanak a késői ebédeknél? Hallotta, hogy kirándulnak a zöldbe, a grófnők persze hintóikon, az urak lóháton, de a kantárrózsákon és a lovászlegények gomblyukában ugyanazok a virágok vannak, amelyek a kedvenc delnők kocsijait díszítik? Hogy mindig máshová járnak mulatni, és titkos jellel közlik egymással a „Cottéria” tagjai, mint akár Rákóczi Ferenc idejében a bécsi grófnék, hogy másnap hová lesz a bizalmas kirándulás: a Városligetbe, a Margitszigetre, a budai hegyekbe, Laszlovszkihoz, Visegrádra, a „Szép Juhászné”-hoz, a Városmajorba? Hallotta ezt az új veszedelmet, kedves rokon?
– Hallottam – felelt nagyot nyelve Prónay Albert, és legfeljebb azért mozgott még belső felindultságtól az ádámcsutkája, mert még mindig nem káromkodta ki magát a „belgrádi oroszlánnal”.
– Hallotta, hogy május elsején mi történt a „Szép Juhászné”-nál? A titkos jeladás szerint kora reggel találkozott a budai kocsmaházban a titkos „Cottéria”, amely Podmaniczky Frigyes elpusztítását tűzte ki céljául, mint egykor Rákóczi fiainak megrontását a bécsi dámák – pedig egymás között megvallom, kedves rokon, hogy Frigyes fiam a légynek se vétene, ha megfelelő női kezekbe kerülne, nem· úgy, mint boldogult atyja XII. Károly, aki „Durch und durch” forradalmár volt, alig győztük elégetni utána a Martinovics-összeesküvésből maradt iratokat… A „Szép Juhászné”-nál találkoztak tehát a napfényes reggelen, hogy ördögi szertartásaiknak hódoljanak, s ugyanezért elküldötték haza91 a lovászokat, kocsisokat, a felesleges szolgaszemélyzetet, hogy senki tanúja ne legyen ördögimádásuknak. Ők most Széchenyi István legelszántabb ellenségei, talán még arra is vállalkozna közülük egyik-másik, hogy a nemes grófot az útból eltegye, mert alig hihető, hogy Széchenyi helyeselné titokzatos életmódjukat.
Mikor az özvegyasszony ezekkel a szavakkal felköltötte Prónay Albert érdeklődését, hogy a főispáni helytartó még a kulcsot is ráfordította szobájára, verejtékező homlokkal ezt mondta:
– De ezt már nem hallottam.
– Pedig kézenfekvő – folytatta özvegy Podmaniczkyné, kinyújtván kesztyűs tenyerét. – Széchenyi István a szabadelvűséget, a mindenki nagyrabecsülését, a nemzeti ügyet propagálja minden szavával. Ez a társaság titokzatos, francia illatszert használ, külföldi módi szerint ruházkodik, francia nyelven diskurál, „lunch”-öt reggelizik, és a Széchenyi csárdása helyett polonéz, gavott, menüett, russische-quadrille, radowa, écossaise, galopp, mazurka, dájcs, kottilon, valcer, francia négyes, polka a tánca. Kerüli a nyilvánosságot, a nagyvilági ünnepélyeket; „en petit comité”, kis estélyekre, ábrándos összejövetelekre szorítkozik. Miért adna száz forint havi fizetést Batthyány Kázmér a szakácsának, ha egyúttal titoktartásra is ne volna szüksége?
– Száz forint sok pénz – mond Prónay Albert a csizmáját szorongatván az íróasztal lábához, mert jól tudta a pénznek az értékét, mint minden protestáns mágnás. – De hát mondaná meg végtére, kedves rokon, hogy mi történt május elsején, a „Szép Juhászné”-nál, hogy megmozdíthassam a közigazgatást, a vármegye hatalmát, az istentagadó bűbájosok ellen?
– Csak az történt, hogy az ördögi ünnepély, amelynek megtartásához az úrhölgyek és az urak mind könnyű fehér ruhában, nyáriasan öltözve jelentek meg a budai hegyek között, nem sikerült. Már délelőtt hideg szél borította fel a „Szép Juhászné” udvarára kiállított cigánybandát, eleredt a hózivatar, és a bokáig érő hóban, az átnedvesedett ruhában mindenkinek elment kedve a tánctól. A kocsik, lovak távol voltak, és a „Szép Juhászné” téli helyiségében, egy dohos kocsmaszobában várakozott a nagyérdemű társaság, amíg a lovászok, kocsisok, komornyikok, „tigrisek”, huszárok és egyéb inasok egy nem messzire fekvő budai kocsmában kellően kimulatták magukat uraságaik szorult helyzetén, megfelelő mennyiségű bort ittak, és a fogatok, hátaslovak végre előállottak, mielőtt végleg besötétedett volna az idő. Alkonyattal aztán92 vigasztalódott a csuromvizes, nyári ruhájában didergő bűnszövetkezet, hogy a „Szép Juhászné” sajt- és túróillataival egyenesen gróf Batthyány Kázmér kvártélyára hajtott, ahová száraz öltönyöket hozattak, és a százforintos szakács kitett magáért. S ezek után Frigyes fiam most tüdőgyulladásban fekszik a lakásán.
– Hát bizony ez nagy baj, de sorsát senki nem kerülheti el – monda Prónay Albert félig nevetve, félig bosszankodva. (Egy kis „meghűlést” tán maga is megreszkírozott volna, ha a kolosszális mulatságot végigcsinálhatja.)
– Én nem akarom, hogy a fiam „Ritter” legyen a főúri dámák körül! – monda most hirtelen összevont szemöldökkel özvegy Podmaniczkyné. – Tudom, hogy nincs elég zsebpénze az efféle mulatságokhoz, az üres zsebű gavalléroknak pedig szomorú helyzetük van abban a világban, ahol a szakácsnak is száz forint a fizetése, amennyi zsebpénzt fiam kap tőlem havonként.
– Úgy hallottam, hogy Frigyes báró éppen a napokban dugott egy százas bankót Patikáros Ferkó cigányprímás mellényébe – mondta váratlanul Prónay Albert, és köhögésbe fulladt a szava, amikor a szót kimondta.
A „magyar özvegy” elsápadt. – Akkor még rosszabb. Fiam nemcsak a nők kezében van, hanem…
– Hanem az uzsorások kezében! – kiáltott fel Prónay Albert atyafiságos vidámsággal, mielőtt a nagyasszony befejezte volna gondolatmenetét a fiáról, akit ő a legszebbnek, a legkapósabbnak vélt a földkerekségen. – Azt hiszi, kedves rokon, hogy Pest városában sokáig tűnődni hagynak zsebpénze kiegészítésén a jószívű emberek egy Podmaniczky fiút, akinek egymagában négyezerötszáz hold földbirtok „áll” a háta mögött, nem beszélve az anyai jussáról?
– Fiamnak semmije sincs, amíg én élek – kiáltott fel XII. Károly özvegye.
– De nem így gondolkoznak azok a jószívű emberek, akik a megszorult gavallérokon illő kamatok reményében segíteni szoktak – mond a főispán. – Hát halljuk, hogy kikből is áll az a nagyérdemű társaság, ahonnan Frigyes bárót ki kell szabadítani, hogy máskor eszébe ne jusson a fiatalasszonykáknak udvarolni? Halljuk, kik a tagjai a titkos Cottériának?
Özvegy Podmaniczkyné, mint komoly asszonyhoz és anyához illik, a „Cottéria” teljes névsorát átadta a főispáni helynöknek, nyilván a93 nagybetegen fekvő Frigyes báróból préselte ki a titkos társaság tagjainak nevét az ápolónő segítségével.
Hát ebben a társaságban szerepelt a harmincas évek Pestjének valamennyi szépasszonya, aki valaha számított a férfiak álmaiban. Itt volt gróf Batthyány Lajosné, Károlyi Györgyné, Zichy Edmundné, Szapáry Antalné, Csekonics Jánosné, Orczy Pistáné, Erdődy Jánosné, Dégenfeld Imréné…
– Nos most nézzük a „hírhedt” gavallérokat! – szólt Prónay Albert, és izgalmában pápaszemet tett az orrára. – Gróf Batthyány Lajos, Batthyány Kázmér, Orczy Lajos, Teleki László, Zichy Pál, Esterházy István, báró Messnil Viktor, gróf Andrássy Gyula, Bethlen József, Wenckheim Béla, Károlyi György, Erdődy János és báró Podmaniczky Frigyes.
A tanácsadó „rokon” kétszer is elolvasta a névsort, majd összehajtván, visszaadta azt özvegy Podmaniczkynénak.
– Kedves báróné– mondta ünnepélyesen –, kegyed Drezdából, Németországból származott ide, és jogosan gondolhatja, hogy Ágost Antal, a szász király őfelsége a legnagyobb úr a világon, ami talán lehetséges is Pillnitzben vagy Laschowitzban. Én csak annyit mondhatok most, hogy ezek az urak, akiknek nevét felolvastuk, tíz Ágost Antal királyt is kifizethetnek a mellényzsebükből, ha éppen arra kerül a sor. A névsort egyébként adja át őfenségének, a nádorispánnak. Neki tán van annyi hatalma, hogy megtilthatja a muzsikálást a „Szép Juhászné”-nál.
…Özvegy Podmaniczkyné azonban addig járt rokona, a főispáni helynök nyakára, amíg Prónay egy megyegyűlés napján bemutatta az ifjú megyei aljegyzőt József nádornak, Pest vármegye örökös főispánjának. József nádorispán hosszú, térdig érő kabátban, magyar csizmában olyan polgári egyszerűséggel állott a terem közepén, mintha gyalog jött volna Budáról. Rövidre nyírott ősz bajusza alatt ropogtatta az er betűket, amikor a delikvens, a bepanaszolt Podmaniczky Frigyes báró meghajolt előtte. – Reméljük, hogy még sok jó hírt hallunk önről! – mond a nádorispán, és a karzaton zokogni kezdett egy boldog édesanya. Bár Frigyes előtte való napon vallotta be, hogy eddig mindössze tizennyolcezer forint adóssága van.
1930 94
