A csárdás diadala
A csárdás diadala
Széchenyi István szokás szerint a táncterem kellős közepén, a nagy csillár alatt állva szemlélődött a Kaszinó táncestélyén.
Bár minden gondoskodás megtörtént arra, hogy a csillár száz rózsaszínű gyertyája megfelelő óvatossági készülékkel legyen felszerelve, óhatatlan volt, hogy aki a nagy csillár alatt huzamosabb ideig tartózkodik: emlékbe néha frakkján néhány viaszcseppet el ne vigyen a táncestélyről, mikor a Duna-parti nagy teremnek minden gyertyája égett.
Az ajtó nagyságú ablakokon át a gyertyák százai megvilágították a Kaszinó előtti térséget, a bundás cselédeket, akik szánjaik és hintóik mellett tartózkodva virrasztanak az éjszakában; a közeli révházat, amelyből a hajóhíd nyílott a Dunára, de most tél volt, a hajóhidat szétbocsátották, és a révházban legfeljebb néhány csónakosgazda tartózkodott, aki minden időben vállalkozott arra, hogy jó pénzért a budai partra szállítja azokat, akiknek sürgős volt az útjuk.
Éjjeliőrök, lámpásos fiúk, akik néhány garasért vállalkoztak arra, hogy az uraságokat az éjszakai időben Pest bármely utcájába hazakísérjék, valamint más éjszakai emberek tanyáztak a Nemzeti Kaszinó előtt, akiket sohasem látni nappal. S természetesen ott ült a Kaszinó sarokkövén Pilcser úr, a kiérdemesült vén kozák is, Bécsből származott Pestre, miután az ottani policáj megelégelte, hogy a fiatal arisztokratákat lumpolni tanította. Pilcser a Kaszinó sarokkövén, Pesten se maradt növendék nélkül, mert itt is összeköttetése volt a könnyelmű nőkkel és az éjféli szórakozóhelyek tulajdonosaival, akikhez a magyar arisztokrata ifjakat elkalauzolta. Most az ifjú Pest megyei aljegyző, Podmaniczky Frigyes báró volt a vén kozák pártfogója, éppen a bárót várta a báli éjszakán, mert tapasztalatból tudta az emberi és titkos szenvedélyeket Pilcser úr. Tudniillik a legelőkelőbb társas összejövetelek után leghajlamosabb az élni vágyó fiatalság az élet mélységeibe való leereszkedéshez.80
S a térségen, ahol annyi ölbe tett kezű ember virrasztotta az éjszakákat, felütötte sátrát a mindenhol található lacikonyhás, forró kolbászkáival és forralt pálinkáival felmelegítvén a téli hidegtől szenvedőket.
Ha Morelli és szalonzenekara kicserélte a különböző kottákat az állványokon, amelyek a zenészek előtt állottak, és a táncok sorrendjét mutatták: a zeneszünetben felhallatszott a térről a Duna-parti Nemzeti Kaszinó előtt virrasztók lármája.
A virstlis hangosan kínálta áruját, a lámpásos fiúk az éjjeliőrökkel civódtak, az uraságok cselédei és a bérkocsisok összeverekedtek, miután az a két szolgálati rendű népelem sohasem állta egymást. Pilcser úr, akinek igazi neve „Herr von Wirschtler”, bécsi dialektusban uszította a bérkocsisokat a magyaros ruházatú, kipödrött hajdúkra.
Az egymást követő táncok, polonézek, gavottok, menüettek, russische quadrille-ok, radowák, écossaise-ok, galoppok, mazurkák, dájcsok, cotillonok, valcerek, francia négyesek, polkák szüneteiben felhangzott a Lloyd palota előtti térségekről a városi rendőrök kiáltozása, a „Stadtgvárdlik” azonban most is vesztesek lettek, amikor fuvarosok ügyeinek az elintézésébe avatkoztak.
Úgy látszott, hogy nem is lesz vége az utcai kraválloknak, amíg a mágnások bálja tart, mert a szegényesebb néposztály ugyancsak ki akarta venni részét a mulatságból, hiszen ehhez amúgy is ritkán volt alkalma.
Így van ez az egész világon, akár a pétervári Téli Palota, akár a bécsi Burg előtt, ha odabent az előkelők mulatságát szimatolja a nép, amely vagy a barikádokon akar harcolni, vagy az utca hosszában táncolni. Nyugtalan időket élünk – mondá most egy pofaszakállas, copfos úriember, aki régimódi ruházkodásával az alig elmúlt napóleoni időkre emlékeztetett. (Ketten viseltek copfot még magyarhonban: Háberle, füvészkerti professzor, és Miskolcon Almásy Károly.) És az úriember Széchenyi Istvánhoz intézte szavait, miután a gróf arcán bizonyos bosszankodást fedezett fel a kívülről hangzó lárma miatt.
Podmaniczky Sándor báró volt ő, aki minden esztendőben egyszer hagyta el az aszódi kastélyt, hogy meggyőzze a magához illő főrangú világot arról, hogy még mindig életben van, holott általában emberkerülő, bolond filozófusnak mondták, aki a Martinovics-pör óta, körülbelül harminc esztendeje, mindig a francia forradalom kitörését várta a vidéki kastélyban. De a Kaszinó táncestélyére Pestre jött, mert amint mondá, még mindig érdeklik a modern táncok.81
Széchenyi, bár tudta, hogy itt a Nemzeti Kaszinóban is, mint mindenütt, kémek lesik minden mozdulatát, nyájasan intett a „vad-filozófusnak”:
– Igaz volna az aszódi összeesküvés híre? – kérdezte tréfás komolysággal.
Az „összeesküvés” szó hallatára a vén báró arca lángvörös lett, mert mindig zavarba jött élete végéig, ha a Martinovics-összeesküvés óta (amelyben bizonyos része volt a múlt században) titkos dolgokat emlegettek előtte.
– No, csak a gyorsparasztok összeesküvését gondolom az aszódi kétkerekű kocsi ellen, amelyet Csapp ottani kocsigyáros talált fel, és a Podmaniczky bárók hajtottak rajta először Pest megyében! A gyorsparasztok szekerei mellett valóban nagy jövője van a könnyű alkotmánynak! – folytatta Széchenyi István, miután mindig bizonyos „bonhómiával” bánt a múlt századból hazajáró lélekkel.
– A fuvarosok valóban lázadoznak az országban, és előhírnökei a forradalomnak, de nem az „aszódi kocsi” miatt, hanem a gőzhajó miatt, amelyet éppen a nyergesújfalusi lovasgazdák tönkretételére járatnak a Dunán – felelt a vad-filozófus, aki mint mindig, ebben az évben is vitatkozás szempontjából jelent meg a Kaszinó-bálon.
Széchenyi István, aki ludasnak érezte magát a Dunán járó gőzhajó dolgában, amelynek ő volt leggyakoribb utasa, így felelt:
– A tudomány előrehaladtával az embereknek is alkalmazkodni kell az új viszonyokhoz.
– A pesti csónakosoknak mondja ezt, gróf, akiket majd egy nap alatt megfoszt kenyérkeresetüktől, amikor a Lánchidat megnyitja. Nem csodálnám, ha kitörne a revolúció – ismételte Podmaniczky Sándor, azoknak a szokása szerint, akik fiatalkorukban rajongtak minden változásért, míg öregségükre irtózattal gondoltak az újításokra, és forradalmat szagoltak minden szellőben.
– Sokan el fogunk hullani addig, amíg a világ megtökéletesedik – felelte mosolyogva Széchenyi. – Pest-budai révészek együtt múlnak el a hídépítőkkel. De a világ azért egy könyűt sem fog ejteni.
Széchenyi szokásos környezete ott a nagy csillár alatt – Nyáry Pál, Teleki László, Prónay Albert és a többi korifeusok – már megszokták a gróf olykor cinikusnak tetsző kijelentéseit, de nem úgy az aszódi remete, aki okulni, vigasztaló eszméket összegyűjteni, mondanivalókat hazavinni rándult fel a fővárosba. Látható elégedetlenség ült arcára.82
– Már látom, hogy egy másik Nemzeti Kaszinóban lesz jövendőbeli helyem, amott a kolozsváriban, Wesselényi Miklós mellett, ahol inkább a fékezés tudományát művelik a vezető elmék a századév rohanása ellen, mintsem a fullasztó iramot fokoznák, amely repülés nem egyezik a magyarság temperamentumával. – Ezt dörmögte az aszódi kastély kísértete, aki legtovább viselt copfot Magyarországon.
A polka éppen véget ért.
A táncosnők táncosaik karján libegtek vissza kísérőikhez, helyükre vagy a szomszédos teremben felállított büfébe. Az egyszerűen, szinte keresett egyszerűséggel öltözött hölgyekről e percben alig hihette volna valaki, hogy azok magyar mágnásoknak a leányai, egyéb női hozzátartozói. Az urak frakkja honi posztóból készült, igaz, hogy némelyek apró aranygombokat viseltek az egyszerű kelméhez. Széchenyi maga valamely magyaros szabású ruhában állott a táncos forgatagban, amely öltözet inkább hasonlított valamely városba tévedt falusi tekintetes úréhoz, mint egy magyar mágnáséhoz. („Meg is vadultak a gróf kocsilovai a Diana fürdő előtt, amikor ebben a ruhában először meglátták a grófot” – mondták a rossznyelvek.) Talán az imént látott „aszódi remete” öltözött a bálra csak a régi pompával a meghívottak közül, mert Aszódon nyilván még nem tudták, hogy a magyar ipar és kereskedelem érdekében nyilvános helyen csak kocsisöltözetben szabad megjelenni.
Ebben a percben egy másik Podmaniczky – az előbbinek unokatestvére-, a feltűnően magas termetű Frigyes báró lépett Széchenyi Istvánhoz és csoportjához.
A vöröses oldalszakállas fiatalember általában hevülékeny magaviseletet tanúsított már az estély folyamán, mintha az Isten is bálrendezőnek teremtette volna: a szünetekben a zenészekkel konferenciázott a következő zenékről, míg a különböző táncokból is mindig a legalaposabban kivette a részét. Ha rajta múlott volna, egyetlen hölgy sem árul petrezselymet a bál folyamán, mindnyájan a legjobb emlékekkel távoznak.
Az ifjú báró valóban megérdemelte ezt a melléknevet („spitznámét”), amellyel a társaságban kitüntették, „Korunk Hősé”-nek nevezve őt. Még Széchenyi István is felderülve kiáltott fel:
– Es ist doch immer der alte Fritz, von Jahre 1836.83
Az ifjú Podmaniczky azt jelentette a Kaszinó elnökének, hogy a szünóra (Raststunde) ideje elkövetkezett, azaz megjött az a pillanat, amikor Orczy István báró ama régen ígért magyaros táncot műsoron és táncrenden kívül bemutatná, ha erre az elnökségtől felhatalmazást nyerne.
– A gyöngyösi kapások táncát? – helyeselt Széchenyi. – Valóban mindnyájan kíváncsian várjuk az újszászi földesúr produkcióját!
Miután a közbenjáró az „elnökség” engedelmét megnyerte, még Morelli úrral, a karnaggyal merült bizalmas tanácskozásba a zenéről, amellyel a mutatványt kísérné a hangászkar. A zeneprofesszor többször vonogatta vállait, majd bosszúsan átengedte karnagyi helyét a cigányos képű szekond-hegedűsnek, aki vállalkozott arra, hogy Bihari Hatvágás verbunkos-át hangjegyfüzet nélkül, emlékezetből eljátssza a tánc kíséretéül. Morelli maga a zenekarból a konyhába vonult, ahol a szakácsokkal és inasokkal tárgyalt a felszolgálandó vacsora felől, miközben többször hangsúlyozta, hogy zenészeivel legutóbb Batthyány Kázmér gróf estélyén vett részt, akinek tudvalevőleg százforintos francia szakácsa van.
Az ifjú Orczy Pista báró ezalatt nagy meglepetéssel szolgált a csillár alatt összegyűlt férfitársaságnak, a korszak vezető férfiainak. A gyöngyösi „kapások tánca” után, amelyet egymagában lejtett, hirtelen kézenfogva a terem közepére vezette a hölgykoszorúból húgát, Orczy Eliza bárónőt, és a már említett cigányképű másodhegedűs zenéjére eljárta vele a régen felejtett magyar csárdást. Igaz, hogy a hölgy bármely nemzet táncát lejtve: hódított volna kimondhatatlan bájával. A testvérek az egész világon feltűnhettek volna táncukkal, amelytől a jelenlevők egyértelműleg el voltak ragadtatva. De különösen Széchenyi István, aki nyomban lelkesülten felkiáltott:
– Ez az én táncom! Ne merészelje többé előttem kárpálni senki a magyar csárdást! Bevezetjük a Kaszinó táncrendjébe!
– Úgy van. Hölgyeink mától fogva tanulják meg nemzeti táncunkat! – hevült Nyáry Pál, aki mindennek felesküdt pártfogója volt, ami hazai eredetű.
Mire Morelli tanár úr Mihalekkel, a kaszinói szakáccsal folytatott beszélgetéséből visszatért, a szünórának vége szakadt a tervezett idő előtt, mert a jelenlevő hölgyek mindnyájan igyekeztek bebizonyítani, hogy a csárdást igenis tudják táncolni, csak ez ideig nem volt alkalmuk bizonyítani tudományukat.84
– Egy született magyar nőnek nem kell külön megtanulni a csárdást. Vele születik, vérében van, mint akár a francia nőnek a menüett – monda Keglevich Eliz grófnő, aki a fővárosi divat királynője volt akkoriban. Amit tett, mind jól állott neki. S így a csárdás is, amelyet az ifjú Podmaniczky Frigyes báróval nyomban divatba hozott, hogy Morelli hangászainak nem is volt alkalmuk lemuzsikálni a táncrend szünóra után következő részét, a második francia négyesen kívül csak csárdáshoz vonták a zenét a táncoló fiatalság kívánságára.
Széchenyi István gyönyörködve nézte a társaság hazafias nekilendülését.
– Nincs a magyar fajtánál áldottabb nép a világon!
– Csak ott kell megvakarni az alkalmas helyen, hogy kiütközzön belőle a szittya! – felelt nem minden irónia nélkül Lederer báró, a budai katonai főparancsnok, aki a hadsereget képviselte a Nemzeti Kaszinóban, amelynek az alapszabályok szerint tagja volt minden Pestre vezényelt cs. kir. tábornoki rangban lévő főtiszt.
Széchenyi István nem felelt mindjárt a katonai kommandáns megjegyzésére, ellenben a táncolók forgatagába elindulva, a nagy csillár alól az ablakok felé tartott. A Lloyd palota ablakai előtt Hild építész tervei szerint erkély futott a térségre, ahonnan előbb még az éjszakai csőcselék durva kiáltozása hallatszott a mulató mágnások miatt.
Ekkorára, midőn Morelli zenészei már egyre-másra vonták a csárdáshoz való zenét, a nemrég elhunyt Bihari zeneszerző műveit: az éjszakai térség képe megváltozott. Nagy tüzet raktak a tér közepén, miután a téli hidegben fagyoskodó pestieknek József nádor amúgy is megengedte a városban található fák kivágását. És a Kaszinó táncterméből kiszűrődő zenehangokhoz a csárdás ütemeire, az ismerős magyar hangzatokra egyszerre csak táncra perdült a fővárosi nép a Duna-parton. Bizonyára nem az apácaklastromokból kerítették elő azokat a táncosnőket, akiket a tűzrakás körül pörgettek; a főúri palotákból sem, hisz a paloták hölgyei a Kaszinóban voltak elfoglalva. Mégis akadtak táncosnők a révészlegényeknek, az éjjeliőröknek, lámpásos fiúknak, urasági hajdúknak, bérkocsis legényeknek. Herr von Wirschtler, bár bécsi származású, Pestre telepedett volt, a Kaszinó egyik fehér kötényes konyhatündérével ropta a ropogós táncot a ropogó havon a ropogó tűz mellett. Vidámság és énekszó töltötte meg a teret, miközben az emeletről fáradhatatlanul hangzott a zene.
– A csárdás hatalma! – mondá Széchenyi az erkélyen megállva.85
A katonai parancsnok, aki a többi úriemberrel Széchenyi István mögött az erkélyre lépett, a maga garnizon-szellemességével megjegyezte:
– A fővárosok népe mindenütt egyforma. Egyaránt el lehet őket vinni a lakodalmakba, mint a barikádokra. Csak a vezetők változnak – szólt, és jelentőségteljesen nézett a karba font kézzel álló főúrra.
1931
