Frigyes első szerelme és menekülése
Frigyes első szerelme és menekülése
Podmaniczky Frigyes báró nem volt mindig olyan öreg ember, mint a korunkbeliek őt ismerhették, amikor aluszékonyan üldögél a régi szabadelvű klub karosszékében, vagy a „Pannónia” sarokasztalánál bóbiskol ebéd után. Szép időket látott. Volt huszár, volt népfelkelő, volt operai intendáns… Nézegessük kissé terjedelmes, változatos életét. Ha tán nem is tanulhatunk tőle életművészetet – mert ahhoz már fogyatékosabbak vagyunk, hogy bármely 19. századbeli úriember példáját követhetnénk – , elgondolkozhatunk a sors változatosságán.28
Az aszódi ősi kastélyban ez idő szerint (a múlt század harmincas, negyvenes éveiben) három Podmaniczky család lakott, ami nagyon kellemetes volt, ha nem zavarta semmi a harmóniát – írta Podmaniczky Frigyes emlékirataiban, amelyek ma is kézírásban feküsznek a Nemzeti Múzeumban. – Boldogult atyám után unokabátyámat, P. Andort szerettem legjobban életemben, pedig éppen ellentéte volt atyámnak. Andor unokabátyám kártyázni, célba lőni, lovagolni s a hölgyeknek udvarolni tanított, rövid szárú pipát ajándékozott a gyűjteményéből, amely pipa a Sándor Móric szájában füstölgött, amikor budai palotájának erkélyén lovagolt. Kiszívta a pipát, az erkélyről átugratta a budai utcán döcögő lisztes kocsit, aztán jutalmul paripája szájába tette a hideg pipaszárat.
Frigyes báró tehát nagyon büszke volt pipájára, amelyet Andor bátyjától egy céllövészeti vizsga után jutalmul kapott.
Olyan világ volt, hogy nemcsak az embereket volt szokás megbecsülni, hanem az emléktárgyakat is. Frigyes báró tehát frontállásba helyezkedett, lovaglócsizmáit egymás mellé szorította, keménykalapját derekáig emelte, és addig maradt ily helyzetben, amíg magában huszonkilencig olvasott. A harmincadik számhoz érve: ünnepélyesen fejére tette az Angliából származott kalapot, és menés közben még darabig vissza-visszanézegetett unokabátyjára, hátha annak volna még valamelyes mondanivalója az ajándékhoz.
De Andor úr falusias mellényében csak megelégedetten, őszilevél pirossággal és frissen borotvált arccal nézett az aszódi kastély ablakából tanítványa után. Amúgy is tudja róla, hogy Frigyes most lóra ül, és a besnyői barátok kolostorába lovagol, ahol a gvardiánnak megmutatja céllövészeti vizsgájának jutalmát. Néhány perc múlva valóban már az őszi országút mélázásában üget hátaslován Frigyes báró, ifjan és rózsaszínű arccal, sárga gombos kék frakkban és vörösbársony mellényben, és Hunfalvy Pál nélkül, aki ez idő tájt igazában nevelője volt, de jobban szerette a kerti növényeket, mint a kapucinus barátokat a besnyői kolostorban. Ilyen távolságnyira egyedül is elmehetett Frigyes báró, de már Pécelre menet például, ahova szekéren járt a Ráday grófok látogatására, mindig kíséretül vette magához nevelőjét. Sok mindenféle történhetik egy fiatal báróval a bonyolult országúton, amely igazában Gödöllőn túl népesedik.
De Besnyőig csak októberi erdők lengedeznek csodálatos színeikben29 a táji csendességben, a hegy- és domboldalakon. Jól teszi az ifjú báró, ha erdők mellett lovagol, hisz erdőt amúgy sem láthat majd Pesten, mióta József nádorispán kiadta a parancsot, hogy a város belső területére nem valók a ligetek, menjenek a fák a város végére. S felosztá a városi fákat a szegények között…
…Így lovagolt tehát hősünk felügyelet nélkül, bár alig tölté be tizenötödik életévét, a vizsgajutalmat Sándor Móric példájára többször megpróbálta lova szájába tenni, de az egyébként jámbor póni nem volt kellően idomítva, és a pipát fogai közül többször ejtette el az országúton, mint tartotta. S ilyenkor Frigyes bárónak le kellett szállani a nyeregből.
Éppen a pipa után ugrott, mikor az országút kanyarulatánál, mintha a mesebeli erdőkből jött volna: négylovas utazóhintó kanyarodott ki.
A besnyői kolostor és vidéke napjainkban is kétszer-háromszor mutatkozik a kanyargó vasút mentén, ha a pasasér Hatvannál kidugja fejét jó időben az ablakon. Ám a batárból senki se tekintett ki, mégis megszólalt egy gyöngéd, szívhez kiáltó szó, amely Frigyes bárót a zenélőórákra és zenélő madarakra emlékeztette:
– Frigyes, te garabonciás, talán éppen elébem jöttél, holott titokban akartam megérkezni édesanyádhoz? Vajon ki volt az áruló, aki utazásomról értesítette a „házitanácsot”?
Frigyes báró gyorsan zsebre dugta a jutalompipát, aztán eszébe jutott a legszertartásosabb köszönési forma, amelyre Andor unokabátyja tanította. Bár országúton történt a találkozás: kétlépésnyire hátrált, majd előrelépett Frigyes, mielőtt kezet csókolt volna atyai nagynénjének, Terézia bárónénak, aki férje életében Szirmay báróné név alatt nagyvilági szalont tartott Pozsonyban, ahonnan az özvegy asszonyság most rokonait látogatta. Ebben a pozsonyi házban tanulták a rendet s divatot, a „magyar özvegységet” azok a rokoni dámák, akik férjük halála után nem tudtak eligazodni az életben. Itt mulattak télen az özvegységre jutott Podmaniczkyné és a gyermekei.
– A „Festő úr” nem kísérte el útjában Terézia nénit? – kérdezte az özvegy asszonyok országos oktatóját az ifjú Frigyes báró, és kantárszárra vette lovát, amint a lépésben haladó utazóhintó mellett ballagott. Fehér, testhez álló nadrágjában, lovaglócsizmájában és üde frakkjában, hullámos, vörösszőke fürtjeivel kellemes látványosság volt az ifjú, még30 ha csak atyai nagynénje hintaja mellett lépkedett is. Mi lesz e sudár, gavallérnak és 4500 hold urának született báróból, ha egyszer majd nem találkozik nagynénjével az országúton? Hanem más utazó dámával?
– Tehát a „Festő úr” tetszett neked pozsonyi palotámban, miután az első kérdésed őróla szól? Prónay István báró most Párizsban időzik, mert melankóliája miatt német költőkkel akar megismerkedni, Heinével és Börnével – felelte a batárból Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia. – Ezek a protestáns bárók és grófok sohasem találhatók a kastélyaikban, mindig külföldön utaznak. Így: Pécelen sem találtam Rádayékat, az öreg gróf fiastól együtt Pestre költözött, mert színész-igazgató akar lenni a Nemzeti Színházban. Így jöttem hozzátok, Aszódra, holott a hó leesése előtt erre nem gondoltam. Bizonyára még minden nyáriasan van nálatok. Nem látok rajtad köpenyeget, Frigyes.
– Csak ide, a szomszédba, a besnyői barátkolostor látogatására készültem, ahol igen nagy jóakarattal van irányomban a páter gvárdián.
– Remélem, vallási témák nem kerülnek szőnyegre a beszélgetésekben, mert atyád, akit XII. Károlynak neveztünk családunkban, igen liberális és demokrata felfogású volt, s éppen ezért keveredett a Martinovics-összeesküvésbe – mondá sóhajtva a nagynéni a batárban.
– Bolondság Magyarországon forradalmakra gondolni. „Festőknek” való.
– És a bölénykülsejű „Báró” (Wesselényi Miklós), valamint a „Gróf (Széchenyi István), akikkel éppen Terézia néném pozsonyi szalonjában volt szerencsém találkozhatni? Mindketten zsinóros magyar öltözetet viseltek – vetette fel a téli emléket Frigyes báró az országúton.
– Azóta sok minden megváltozott. Éppen a Fürdő utcában, ahol a Podmaniczkyaknak járó utazó lakosztályomat két napra elfoglaltam, hallottam Batthyány Ilonától, hogy a „Gróf egy baleset következtében fogadalmat tett, hogy a zsinóros, magyaros öltözéket ezentúl csak Pest határain túl viselendi – külföldön. Itt tudniillik a suszterinasok se ismerik fel magyaros ruhájában a „Grófot”, de a minap még saját kocsilovai is, amelyek a Diana fürdő előtt várakoztak a gazdájukra, elragadták a könnyű kocsit, amellyel a „Gróf” a jó példaadás céljából a Duna-parti szemetesdombok között akart kucsérozni. A kocsilovak megvadult állapotban a Dunába igyekeztek, a „Grófnak” éppen csak annyi lélekjelenlét adatott, hogy a kocsiülésről egy szemétdombra ugorjék. Stefi gróf most már leveti Pesten a magyaros ruházatot, és európai divatban tárgyal a mérnökökkel, akiket nyugati országokból éppen a31 Duna-part kiépítése és a folyam rendszabályozása miatt hívott ide – mondá az apai nagynéni, és oly ügyesen vezette előadását, hogy véleményét ebben az ügyben eltitkolta. Frigyes báró tehát bizonytalankodva felelt:
– Talán éppen azért határozta a házitanács, hogy frakkban kell járnom a besnyői barátokhoz, pedig azok egyforma csuhájukban, mezítlábasságukban, hajadonfővel szívesen látnak minden búcsújárót…
– Tehát a házitanácsot édesanyád valóban életbe léptette, mint ezt neki javasoltam, amikor gyermekei nevelése ügyében véleményemet kérte? – kiáltott fel az apai nagynéni, szinte trillázva, mintha műkanárit hozott volna magával az útra, amely szerkezettel rakva van a pozsonyi palota minden szobája. – Hiszen mindjárt láthattam volna magaviseleteden. Engedelmet se mertél kérni, hogy nyeregben kísérj utamon – mond bizonyos megelégedettséggel özvegy Szirmayné báróné –, de most ülj lovadra, mert vágtatva akarok Aszódra megérkezni, hogy senki se készülhessen fogadtatásomra.
„Mint a péceli Ráday grófok” – gondolá magában Frigyes báró, de emlékirataiban ezt a gondolatát nem írta fel.
– És mondd, Frigyes, kikből áll a házitanács? Vajon meghallgatnak ott engem is? – kérdezte Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia, amint a hintón ülő kopott inast francia nyelven szólította, és az utasítását tót nyelven közölte a kocsissal, hogy gyorsabban nógassa a terjedelmes kocsilovakat.
– Tótul nem szabad aszódi kastélyunkban beszélni – kezdte Frigyes báró a hintó mellett poroszkálva. – Mert édesapám halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy ne jusson eszébe valamely lutheránus papnak a koporsója fölött tótul beszélni. Inkább jöjjön Kaschbrunner, a pesti evangélikusok német lelkésze, és ő beszéljen. A házitanács így is intézkedett. Édesanyám elnöke a hetenkint tartott tanácskozásnak. Jobbján ül Thaisz Andris úr, aki valaha nevelőm volt, most azonban már prókátori diplomát szerzett, és az aszódiakkal pereskedik. Balján anyámnak Hunfalvy Pál tanár úr foglal helyet, aki mostani nevelőnk. Szemben ül anyámmal Delcourt francia kisasszony, húgaim nevelőnője, és mindig arról tudakozódik, mikor lesz megint királyság Párizsban, hogy oda visszatérhessen. Atyját kivégezték… Valahogy valakin bosszúját akarja tölteni.
A pozsonyi vendég figyelmesen hallgatta a fiatalember szavait, mintha jó előre tisztában akart volna lenni az aszódi kastély dolgaival,32 miután ott bizonytalan időre elfoglalja a család rokonait „megillető lakosztályt”.
XII. Károly, a dáma bátyja és Frigyes édesapja amúgy is sokat vétett a hagyományos családi érzések ellen: szabadgondolkozó különc volt, és „háromlépésnyire testétől” kereste más politikai nézetű atyafiságát. Tehát senkit sem látott szívesen Aszódon, ahol könyveket és röpiratokat dugdosott a padlásra, hogy halála után két napig égett forró nyárban a nagyszalon kandallója. Még bányagrófsági kinevezését is, a császár aláírásával, lángok közé vetette az özvegy – ki tudná a házkutatók szándékát, amikor benyomulnak egy házba, és a szekrényekben magukkal hozott iratokat dugnak el a gazda távollétében, hogy másnap ugyanezen iratokért a házigazdát tegyék felelőssé? XII. Podmaniczky Károly ugyan nem tért vissza se másnap, se harmadnap a családi kriptából, de az óvatosság sohase lehet felesleges az örökösök szempontjából.
Frigyes báró a nyeregből jól szemügyre vehette az utazóbatár belsejét, és így nem kerülte el figyelmét az a pozsonyi kisasszony se, akit már az elmúlt télen látott apai nagynénje környezetében, de akkor még ügyet sem vetett rá, minthogy a szobalányokkal, frájjokkal nem szokás törődni. (Még Bihari János, ama jeles cigányprímás nótái kalandoznak vissza néha Pozsonyba, különösen olyankor, ha Wesselényi Miklós a városban tartózkodik, és elégedetlen hazafi módjára a Hatvágás verbunkos-t vonatja a vendéglőben. – Olyanok ezek a Bihari-nóták, mint a Hapaxanthikus növények, amelyeket Ö jellel tüntet ki a tudomány, két esztendeig élnek, hogy aztán évtizedekre elfelejtsék őket. Aztán megint eljön a maguk két esztendeje, ha a magyarok valami szokatlan, nagy dologba fogtanak – mondja Hunfalvy Pál, Frigyes báró nevelője. – Magyarországnak sok olyan növénye van, amelynek szárba növéséhez, kivirágzásához két esztendőre van szükség. De aztán hirtelen elmúlnak, mint a forradalmi gondolatok.) A kisasszonynak most úti felszereléséhez egy kék szemüveg is tartozott a vörös fátyolon kívül, talán éppen ezért vette figyelmező tekintete alá a magányosan lovagló fiatal báró a nagynénje társalkodónőjét. És most a hátasló nyergében Frigyes bárónak hirtelen eszébe jutott, hogy a nálánál tíz esztendővel idősebb kisasszony: egyszer Pozsonyban odavetőleg említette, hogy látta a pesti füvészkertben atyját, a legszebb férfi volt és a Geramb-féle leánynevelde növendékei, a nagy pesti kolera idején, mind Frigyes báró atyjába33 voltak szerelmesek. Egy leány bátorságot vett magának, és levelet írt a „bányagrófnak”, amelyet az később szelíd mosollyal adott át Geramb igazgatónőnek. „Nem tudom, ki volt a névtelen, de nagyon kérem, ne büntessék meg őt” – szólt XII. Károly, és Frigyesnek a hintó kíséretében most úgy rémlett, mintha maga a kisasszony lett volna, aki atyjába szerelmes volt…
Elizának hívták az egykori Geramb-nőnevelde levélíróját és most Szirmay báró özvegyének társnőjét.
…Csak igen fiatal korban hisz a férfiember azokban a babonákban, amelyek azt mondanák, hogy az elhalt apa után bizonyos női érzelmek a ranggal, címmel, földbirtokkal átruházódnak a fiúörökösre is. Csak igen óvatosan, szinte dédelgetve nevelt fiúk gondolják magukban, hogy ugyanazok a nők, akik egykor atyjukat szent szerelemmel szerették: vonzalmukat kiterjesztik rájuk is. Apák és fiúk egyformán élvezik egy női szív rajongását, ha a szerelem tiszta.
Eliza (ugyanígy hívják Frigyes báró egyik nőtestvérét is) körülbelül mindent megpróbált az élet szenvedéséből. Korán árvaságra jutott, vagyoni romlás okozta atyja és anyja halálát, mert a hajóhidat elvitte a tavaszi árvíz Buda és Pest között, és a kompok jöttek divatba, amelyek a Sárosfürdőnél kötöttek ki, miután Pestről, a Nájgebájde mellől indultak. Nemsokára rákerül a tönkremenés sora a komposokra is, mikor a „Gróf felépíti a Lánchidat. (Már abban az időben se volt elég egyetlen mesterséget tudni a pestieknek.) Eliza az előkelő világ leánykái által kedvelt Geramb-féle nőneveldét, hol a Podmaniczky baronesszek voltak legjobb barátnői, szülei halála után elhagyja, de valamiképpen úgy alakul sorsa, hogy a Podmaniczkyak közelében maradhasson. Özvegy Szirmayné veszi magához Pozsonyba, és az idős hölgy jókedvében néha mint a család távoli rokonát mutatja be vendégeinek a pozsonyi társaságnak.
Eliza szeretetre méltó, mind kedvesebb és barátságosabb, amint évei muladoznak. Abból a női fajtából való, aki álmatlanul, sötétbe meresztett szemmel tölti az éjszakát a palota egyik mellékszobácskájában, de akkor is vidoran ébred, ha a legszomorúbb őszi eső csapkodja az ablakot. A szélvihar, amely a kertben fákat dönt ki: csak mulatságos látványt jelent számára, mert a babonás Szirmay báróné egyik rokonát egy kidőlt fa sújtotta halálra, és ugyanezért a báróné is hasonló sorstól fél. Az égiháború villámaival, mennydörgéseivel a bárónét tollas ágyánál találja, ahová az asszonyság menekülni szokott. S francia könyvet34 folyékonyan olvas a báróné mulattatására, pedig Gerambéknál csak társalgási francia nyelvet tanult. Eliza nélkülözhetetlen. Minden látogatóról, vendégről külön véleménye van. Karikatúrákat rajzol titokban, és a báróné kínzó fejfájásait ügyes adomák elmondásával enyhíti. És most is, midőn Pécelen a két Ráday gróf – apa és fia – megszökött a vendéghölgy elől, Eliza a legnagyobb nyugalommal hagyta hátra a kulcsárnénál az üzenetet, hogy vigyázzon az öreg grófra, mert az egész országban azt beszélik, hogy az házasságot akar kötni egy Benke Rozi nevű színésznővel, akinek már gyermekei vannak. A kulcsárné csaknem összeesett ijedtében, az utazóhintó pedig folytatta útját Aszód felé.
Frigyes báró, a batár mellett lovagolva, a kék szemüveges, vörös fátyolos, galambszürke köpenyeges Elizában atyja emlékeit kereste. Valóban csak futó felhő volt a régi szerelem – amelyet atyja megbocsátó mosollyal küldött el útjára, mint a násznagy, akinek keblén utoljára sírja ki kedvére bánatát a menyasszony. „Légy boldog, Eliza!” – mondta tán egykor XII. Podmaniczky Károly, amikor útjára bocsátotta a rajongó leánykát. A nemes szívű és az élet lehetőségeit jól látó férfiak ugyanis (Frigyesünk véleménye szerint) mindig lebeszélik a nőket arról, hogy céltalanul szerelmesek legyenek a személyükbe. Ártalmas olyan férfiakra gondolni, akikhez nem lehet férjhez menni.
– Vajon hogy hívják a lovát, Frigyes báró? – kérdezte Eliza, amikor végre levette szeméről a kék szemüveget.
– Achilles a neve – felelt Frigyes, és zöld kesztyűs kezével megsimogatta hátaslova fonott sörényét.
– Achillesnek hívták Sándor Móric gróf lovát is, amellyel Pozsonyba jött látogatásunkra! – mondá Eliza, úrnője, Szirmay báróné felé fordulva. – A gróf úgy mutatta be lovát, hogy az mindig az első négyesbe van beosztva, ha karusszelt rendeznek a bécsi udvarnál.
Eliza ugyan úrnőjéhez intézte a finomkodva kiejtett szavakat, de fél szemével most tetőtől talpig végigmustrálta a lovast.
– Igen, Achilles cirkuszi mutatványokat tudott! – szólt álmodozásából felélénkülve Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia. Majd az erdőkre mutatott, amelyek régi hősök emlékeiként koszorúzzák a tájat. – Gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy ezekből a besnyői, gödöllői erdőkből jön ki vadászruhában az a férfiú, akihez majd feleségül megyek. Szirmay pedig szekéren érkezett Zemplénből.35
Falusi ebek hangjai hallatszottak. Idétlenül ugatnak az aszódi kutyák a hintó körül. Szirmay báróné a fülére szorította a tenyerét.
– Ez is azóta van, amióta XII. Károly, az apád, mindenféle sváb iparosokat telepített Aszódra. Hogy lehet olyan faluban lakni, ahol Blázi a községi bíró neve! Schiellhornnak hívják a tűkovácsot, Zangnak a tímármestert, Veszelszkinek az evangélikus tanítót és Prémnek a szatócsot! Mondja, Eliza, megérti maga ezeket a dolgokat, amiket XII. Károly produkált Aszódon?
– Az ipart és kereskedelmet pártolni kell, mondta egyszer fülem hallatára a boldogult báró úr a füvészkertben Háberle tanár úrnak – felelt Eliza, és meleg pillantást vetett atyja védelmében az ifjú Frigyes báró felé.
– Háberle? – mond elégedetten, zsörtölődő hangon Szirmayné. – Arról a Háberléről beszél, kisasszony, aki a nagy kolera alatt azt prédikálta Pesten, hogy csak aranypénzt lehet gyűjteni, mert a többi pénz terjeszti a ragályt? S az aranyai miatt egy éjszaka meggyilkolta egy orvosnövendék? Ezt a Háberlét említi, kisasszony? – kérdezte Szirmayné, mintha valamely rejtélyes okból haragudott volna Háberlére.
A kutyák még mindig ugatnak ocsmány hangjaikon a hintó körül, és a pozsonyi báróné mind érzékenyebb lett a neveletlenségekért.
– Hát az a bizonyos Csapp, a kocsigyáros, él-e még, aki XII. Károly-lyal együtt találta fel az „aszódi kocsit”, amelynek két kereke volt és úgy szállt az úton, mint az ördögszekér, felényi idő alatt lehetett vele megtenni minden utazást?
– Csapp atyám halála után abbahagyta a kocsigyártást, és felcsapott gabonakereskedőnek, most koldul Pesten – felelt mélyen elpirulva Frigyes báró, mintha ő volna felelős Csapp tönkremenéséért is.
De megint Eliza védelmezte meg atyja volt barátait:
– Ellenben Veszelszki, az idevaló tót tanító boldog ember lett. Sorsjegyet vett öt forintért Prém szatócsboltjában, és a sorsjegyet Pesten kétszázezer forint főnyereménnyel kihúzták.
Az utazóhintó az aszódi Podmaniczky kastély udvarába ért. A falusi kutyák amúgy is elmaradoztak, miután a kastély kiszolgált katonaőre, a Brandtwein-érdempénzt viselő kapus követ dobott a kutyák felé. Frau Gödl és Frau Fránci, a báróné cselédei futamodtak az emeletről az utazóhintó felé, nagy ujjongással jelent meg a folyosó bolthajtása alatt36
Özvegy Podmaniczky Károlyné. Podmaniczky Andor – ama híres céllövő – ugyancsak kitett magáért a fogadtatásnál. Németül, franciául szólott a hölgyekhez, és még angol szót is kevert beszédébe. Csak az elárvult Podmaniczky Sándor, egy 18. századbeli, beteges, szótlan, hipochonder úriember ment el gyorsan a kertek felé, amikor hintó gördült a kastély udvarára.
– Minden csak átmenet! – mondta ez az elárvult rokon, aki ugyancsak az aszódi kastélyban lakott, de sohase jelent meg, ha ebédhez vagy vacsorához csengettek. Egymagában, külön, extraasztalnál evett (mint akár később Podmaniczky Frigyes öregségében), és a Brandtwein-érdempénzes, Olaszországot járt katona szolgálta ki.
A pozsonyi Szirmayné mindenesetre lecsendesedett, megnyugodott a szívélyes fogadtatástól. Eliza pedig titkon megszorította Frigyes báró kezét:
– Sok mondanivalóm lesz, ha egyszer négyszemközt beszélhetünk – suttogta a kék szemüveges társalkodónő, és megint tetőtől talpig végigmustrálta az ifjút. Nagyot változott a tél óta. Hasonlóságban megközelítette XII. Károlyt, aki a Geramb-féle nőneveldében az álmok tárgya volt.
Az ifjú megrendülve nézett Eliza után.
Vajon mit mondhat neki ez az ismeretlen leány, akiről annyit hallott a családi asztalnál (persze olyankor, amikor Andor unokabátyja a család hölgyeiről tartott elmefuttatásokat, mert a napóleoni háborúk óta, főként a reichstadti herceg halála óta nem nagyon tisztelte a nőket), vagy Frau Gödl és Frau Fránci megbeszéléseiben Eliza lett volna az a hölgy, aki a boldogult bányagróf szívét utoljára akarta elfordítani családjától? Ám hogy ezt a vállalkozást nem koronázta siker: ezt nem mindig XII. Károlynak köszönhette a bárói család, hanem annak az ápolónőnek is, akit Vasorrú Bába néven emlegettek a családban – akit XII. Károly sétálgatásaiban, a füvészkertben vagy a Duna-parton mindig a bányagróf társaságában lehetett látni az utolsó években.
Ez a Vasorrú Bába akadályozta meg, hogy Eliza és Frigyesünk atyja komolyabban megismerkedjenek egymással, míg Podmaniczkyné otthon némán szenvedett, és gyermekei nevelésével foglalkozott bánatában. A Vasorrú Bába aztán lenyomta XII. Károly szemét, párnát tett a haldokló szájára, állítólag kétszer is visszatért volna a legmélyebb álomból XII. Károly, mert a régebbi időben szükség volt ilyesmire a haláleset bekövetkezéséhez. Az orvosok, a családtagok persze nem tudtak37 az ápolónő és a bányagróf ilyen éjszakáiról, XII. Károly bágyadtan, életuntan hallgatott, mert azt hitte, hogy ez hozzátartozik a halál ceremóniáihoz.
– Vajon mit mond most Eliza, aki miatt meghalt XII. Károly? – töprengett egymagában Frigyes báró, amikor hátaslovát egy késő őszi délután a vadkörtefa derekához kötötte, és az elhagyott vadászház környékén Eliza lépteire várakozott. – Vajon szóba kerül-e általában a bányagróf, a múlt, a szerelem, az elcsípett levél, amelyet annak idején Podmaniczkyné egy vacsoránál XII. Károly felé úgy dobott, mintha arcába akarná vágni? Ne csak a cselédeknek legyen álmatlan éjszakájuk a jelenet miatt, hanem XII. Károlynak is. Tudja meg ez a jó úr, hogy mit jelent álmatlanul tusakodni ágyról földre hullott párnákkal, gonosz egerekkel, amelyek a padláson kergetik a száradó diókat, és százszor megesküdni, hogy reggelre véget vet életének?… Ismerje meg a ráncot arcán a bányagróf is, amely ránc még ismeretlen volt tegnap este; ismerje meg végre Uffer orvos urat, aki eddig csak a cselédséget gyógyította kuruzsló módjára, mert az urasági szobákba nem engedték be őt, korán reggel olyan dohányszaga volt, hogy ha szekrénybe zárnák, a molyokat kiirtaná – de most a halott XII. Károly körül megpróbálta a végső élesztési kísérleteket, a legerősebb reszelt tormát tartotta a holt ember orra alá, mert a tetszhaláltól mindenki félt abban az időben, amikor a kolerás szekerekről éjszakánkint néma emberi káromkodások hallatszottak… Frigyes báró apja azonban rendesen, tisztességesen halt meg.
Mit mondhat Eliza, akinek könnyed lépései immár hallatszanak is az erdő százados avarán, mintha már valaha lett volna valakivel találkozása ezen a helyen? Jött, és kék szemüvegét, vörösded fátylát, öregasszonyos köpenyegét otthon hagyta az aszódi kastélyban, miután Szirmay bárónénak megfelelő társaságról gondoskodott. Veszelszki aszódi tanítót ültette melléje, aki részletesen elmondá a pozsonyi vendégnek, hogyan vette meg azt a bizonyos sorsjegyet, hogyan határozta el magát, hogy a főnyereményül felkínált főúri kastély helyett a kétszázezer pengőt válassza, hogyan borult fel a kocsi Besnyő és Aszód között, mikor hazafelé utazott a sok pénzzel, hogyan törte el a bordáját ugyanakkor, és hogyan határozta el, hogy a pesti belvárosban házat vásárol a fiának, míg ő maga megmaradt szegény aszódi evangélikus tanítónak… Este lesz, mire Veszelszki bebizonyítja özvegy Szirmay bárónénak, hogy ő, a megvetett tót néptanító a legokosabb ember Aszódon, mert semmit38 sem veszített el a józanságából, a nyugalmából, az életmódjából, midőn a nagy szerencsével találkozott. Lencselevest szeret enni most is, és a tandíjat a gyerekektől vetemények alakjában fogadja el. Télen özvegy Szirmayné sokat beszélhet egy bolondról, aki néptanító Aszódon.
… De már Eliza jött az erdőn át, és Frigyes báró csapongó gondolatai, melyeket idáig szinte szándékosan visszatartott a leány környékéről, most már letelepedhettek keringésükből. Itt volt Eliza, nem kellett gondolkodni, elmond ő mindent azon témák közül, amelyek a várakozás alatt Frigyest foglalkoztatták.
Eliza cipőjén némi agyagos sár mutatkozott, mintha nagyon messziről s kerülő úton jött volna.
Talán ő sem volt biztos abban, hogy mit mond négyszemközt Frigyes bárónak? Talán ő is attól félt, mint a fiatal szerelmesek általában, hogy majd csak akkor veszik észre, ha már elváltak egymástól, hogy haszontalan beszélgetéssel tölték vala az időt, amikor Veszelszkitől kezdve a Vasorrú Bábáig mindenkit megtárgyalnak, talán még a lópatkoló kovácsból lett Uffer doktort is fakó, kipödrött bajuszával és szuszogó fontoskodásával, csak éppen a maguk dolgáról nem beszélnek, mikor a kiszabott időnek vége van, s azon veszik magukat észre, hogy voltaképpen nem mondtak egymásnak semmit a bizalmas „négyszem között” se… A kamaszkorban levő Frigyes báró talán így gondolta várakozása alatt az erdei randevút, de nem így cselekedett Eliza, aki tíz esztendővel idősebb volt Frigyesnél, és az élet, a mindennap szolgálatában lévén, megbecsülte „kimenőjére” szabott idejét.
Eliza jött az erdőn át, s kezét sorsüldözöttként, menekülőként nyújtotta Frigyes báró felé:
– Mondja, kedvesem, van most fogoly az aszódi kastélynak abban a tornyában, ahová Blázi bíró a vásári tolvajokat szokta csukni?
– Régen elmúlott a Szent Mihály-napi vásár, üres a tömlöc – felelt meglepetten az ifjú Frigyes báró.
– Nos, tehát, kérem, hogy engem csukassanak oda, mert én megesküdém útközben a besnyői barátok kolostorában, hogy maga nélkül nem térek vissza Pozsonyba. Úgy hasonlít boldogult jó atyjához, hogy az őrjöngő szerelem megint felébredt szívemben. Zárjanak be a toronyba! – kiáltotta az erdő csendjében Eliza, és valóban eszeveszett módjára forgatta bűbájos szemét az ifjú báró felé. Csak hosszas esdeklésnek engedett a szegény társalkodónő, hogy az aszódi kastélyba nyugodtan visszatérjen. Frigyes báró még aznap este elmondott mindent39 mesterének, Podmaniczky Andornak, aki lovagolni, célba lőni, a nőknek udvarolni tanította. Andor báró nagyot füttyentve hallgatta növendéke elbeszélését:
– Már látom, hogy vissza kell adnom téged Hunfalvy Pál úrnak, a növények tudósának. Pedig milyen reményteljesen indultál!
A házitanács, Andor úr előterjesztésére úgy döntött, hogy Frigyes bárónak Miskolcra kell utaznia Hunfalvy Pállal, hogy az ottani evangélikus iskolában nyugodtan folytathassa tanulmányait. Ez harmadnap megtörtént. Szirmay báróné és Eliza talán sohase tudhatták meg, hogyan tűnt el az ifjú báró Aszódról.
– Nem értem, hogy miért kellett a kastélybeli harmóniát megzavarni annak az ifjúnak az iskoláztatásával? A miskolci csizmadiaszínben ismerje meg a nagyvilágot? – monda egyszer indulattal özvegy Szirmay báróné, született Podmaniczky Terézia, aki titokban tán XII. Károly-párti volt, mert hiszen elhalt testvére mégiscsak közelebb volt szívéhez, mint sógorasszonya.
Már nagy pelyhekben hullott a hegyek fölött a hó, és Eliza esténkint pozsonyi ismerőseikről beszélt a bárónénak. Céltalannak látszott az aszódi mulatozás továbbá, mert csak Andor báró mondott ebédnél a női nem ellen célzásokat. „Értem, Eliza!” – szólt szenvedő társalkodónője felé bólintva Szirmayné.
1929
