Frigyes egyik utazása
Frigyes egyik utazása
Az aszódi kastély oly elhagyatott, mint Walter Scott regényeiben a lovagházak – írja Podmaniczky Frigyes naplójegyzeteiben. Kedves gondolat volt tehát XII. Károly özvegyének, Frigyes édesanyjának az a szándéka, hogy az aszódi mulatozást végleg befejezi, a kastélyt átadja XII. Károly testvéreinek, a híres céllövő és gavallérkodó Podmaniczky Andornak, aki már amúgy is leginkább a múlt időről szeretett beszélgetni, valamint Podmaniczky Sándornak, aki már annyira se erőltette magát, hogy a különböző betegségein kívül egyébbel is foglalkozzon e világon, miután gyermekei és felesége elhaltak mellőle. Veszedelmes ember volt, mint minden hipochonder – írta e nagybátyjáról Frigyes báró, miután40 nagybátyjának az volt az egyetlen szórakozása, hogy a léghuzamos ablak és ajtó hiányában mindig nedves falevelekkel behintett folyosón járkált, amely folyosó a kastélyt a templommal összekötötte. Szinte kereste itt a betegséget. A folyosó falára saját kezűleg pingálta: Minden csak átmenet.
– Ki tudja, látjuk-e még egymást valaha? – mormogta a tizenhat esztendős Frigyes báró, amint az aszódi kastély ködös falaira és vörös-barna tornyaira az országútról visszanézett.
Az utazókocsikat, édesanyját, nővérkéit, a családi fiskálist (Thaisz Andris urat), nevelőjét, Hunfalvy Pál tanár urat, Frau Gödlt és Frau Fráncit természetesen hátaslován kísérte Pestre Frigyes báró. Éppen őszidő volt, a Podmaniczky család rokonai még nem döntöttek arról, hogy az aszódi özvegyasszonyságnál vagy Bécsben töltendik-e a közelgő telet? Ilyenkor jó költözködni, mielőtt az atyafiak levele megérkezett volna. (Különben is a Podmaniczky kastélyban a Brandtwein-érdempénzes, Belgrád ostrománál részt vett kakas rendelkezést kapott, hogy a kastélyban egy traktust télidőben fűtve tartson az átutazó atyafiság részére. S kellő intézkedés történt a konyhában és a vadásznál is: a Grassalkovich-féle erdőségekből bőségesen látogattak át a vadak a Podmaniczkyak birtokaira.)
Frigyes báró, aki korának egyik legtöbb reménységre jogosító fiatalembere volt, akkor már évek óta, atyja halála óta nem volt Pesten, és nem is tudta teljes bizonyossággal, hogy a szürke, kámzsás köpenyeg lóháton viselhető-e még? Frakkban tette meg tehát az utat a dércsípte országúton, hiába intette Hunfalvy Pál úr az utazóhintajából. A besnyői kolostor gvárdiánja, akihez az ifjú Frigyes báró gyakran járt látogatóba, a zárda ablakából észrevette az országúton közelgő Podmaniczky hintókat. (Könnyű volt észrevennie, amikor állandóan őrséget tartott a bástyán.) A gvárdián tehát nyomban a hintók fogadásához látott, csak nem engedheti el kolostora mellett a szomszédjait, akik vallásos protestáns létükre a besnyői barna-barátokról sem feledkeztek meg adományaikban. XII. Károly (Frigyes atyja) szabadgondolkozó létére még vitatkozásokba is ereszkedett szomszédaival, amikor a testükből származott testet, a lelkükből fogant Martinovics Ignácot magasztalta.
A gvárdiánnak azonban nem volt szerencséje. A báróné csak nyájas fejbólintással intett a batár ablakából.
– Alkonyat előtt Pesten akarunk lenni Fürdő utcánkban. De a vadász41 amúgy is megkapja a szokásos utasítást, hogy kedvében járjon a főtisztelendő uraméknak.
– Nagyon sajnáljuk, báró úr, hogy nem tölti körünkben a közelgő adventet. Kolostorunkban ilyenkor mindig szívesen látjuk a protestáns Pest megyei családokat is, így Vayékat Gyónról, Rádayékat Pécelről, Lónyaiékat és Beleznayékat. Szobáinkat a folyosóról fűttetjük, ami bizonyára nem szokás a Fürdő utcában.
– Ó, jó atyám, nagyon is tudom, hogy könyvtáratokban nekem való, világi könyvek is akadnak – felelt Frigyes báró a nyeregből leugorva, mert nevelésénél fogva illetlennek találta, hogy Isten szolgájával lóhátról beszéljen –, jól tudom, hogy talán szívesebben látnátok körötökben egy eltévedt juhocskát, mint egy katolikus grófot, aki amúgy is ösmerőse vallástok magasztosságának, de a kötelesség hív, anyám elhatározta, hogy mindaddig családias, házias nevelésben legyek, amíg sorsom el nem int mellőle. Pesten kell lennem, ahol majd mindig szegény atyám jut eszembe, akivel hazánk fővárosában sétálgattam.
A besnyői gvárdián áldólag terjesztette kezét Podmaniczky Frigyes felé, és valóban sok tavasz és ősz elmúlott, amíg az ifjú báró ismét visszatért az erdőkoszorús tájra. A jó gvárdián akkor már nem volt életben, csupán hamvait látogathatta meg Frigyes báró a klastrom sírboltjában.
Déltájban érkezett az utazótársaság Pécelre, és aznap nem is utazhatott tovább, a pesti Pollack házban hiába fűtötték be a szobákat.
Történt ugyanis, hogy Ráday Gedeon, kit IV. néven emleget a családi történetíró, fiával, V. Gedeonnal éppen olyan téma megbeszélését folytatta a péceli kastélyban, amely témán semmi körülmények között nem lehetett szokás szerint összeveszni, hogy hetekig kerülje egymást apa és fiú. Az öregúr (IV. Gedeon) az összekülönbözések idejében annyira szívére vette fia ellenkező nézeteit, hogy a péceli kastélynak csupán egyetlen szobáját vette igénybe, mégpedig egy földszinti szobát, amelyben szomorúan olvasgatta a jászkunok pöriratait, amelyeket különböző magyar királyok ellen és elidegenített birtokok miatt adtak be mindenféle hivatalokba, amely pörök azonban sohase nyertek elintézést. (Egykor majd IV. Gedeon kiírja a földszinti szoba ajtajára, hogy ő a jászkunok főkapitánya, s elölről kezdődnek a dolgok.)
Most azonban csak a Nemzeti Színházról volt szó, amelynek éppen42 ez idő tájt lett intendánsa IV. Gedeon, és mielőtt elfoglalná új hivatalát: fiával különböző megbeszéléseket folytatott. (Asszony nem volt a háznál.) Az öregúrnak szobáját ugyanis már évek óta színésznők arcképei díszítették, mégpedig az akkori hetilapok mellékletéből, színesen, rézkarcban, kőnyomatban, fametszetben vagy Barabás ónjából: így tehát érzelmei a színésznők felé vonzották. Míg ifjabb Ráday Gedeon a költők arculatait gyűjtögette – mert érzelmei így diktálták. Vörösmarty, Bajza, Fáy húzódnak meg emeleti szobájában, persze csak feketével nyomott metszetekben, keskeny aranyrámákban.
– Persze, mert kissé siket szegény fiam. Inkább ragaszkodik az olvasmányaihoz, mint a szavalatok meghallgatásához – mondta az idősebb Ráday (holott később, esztendők múlva, éppen ez a „nagyothalló” fiatalember hallgatta meg a legtöbb gyónást Magyarországon, szegedi kormánybiztos korában).
A Nemzeti Színház ügyében azonban véletlenül megegyeztek a péceli kastélyban apa és fia.
– Magyar költők műveit kell a színpadon előadni, nem kell konkurálni a német színházzal – mondta az ifjabb Ráday, amikor úratyja, több nemes vármegyék táblabírájának intendánsi (főigazgatói) kinevezése megérkezett a budai nádori hivatalból, s ekként alkalma nyílott idősebb Rádaynak, hogy megmaradott vagyonát is elköltse – mondogatták a környéken.
Idősebb Ráday nyugodtan felelte:
– A német színészek amúgy is megbuknak Pesten, ha megszervezem a Nemzeti Színház társulatát. És költőink műveit színpadra engedem.
Ebben a kérdésben tehát nem keresztezték egymás gondolatait apa és fiú; és mikor Podmaniczkyék utazóhintai feltünedeztek az országúton, az ősi kastélynak csaknem valamennyi szobája fűtve volt, régen használt evőeszközök kerültek elő, olyan ünnepség készülődött, amilyenre alig emlékeztek a vén falak. Leginkább persze Podmaniczkyné csodálkozott, hogy apa és fiú együtt fogadják a vendégeket, és egyetlen felhő sem borong a láthatáron.
– Reménylem, vendégeim lesztek – szólt nyomatékosan az öreg úr, amikor az utazótársaságot, minden ellenkezésnek fittyet hányva, beterelte kastélyába. – Nemcsak itt, hanem Pesten a színházban is, ahol egy tágas páholyt, az én szomszédságomban már le is foglaltam számotokra egy esztendőre.
– Frigyesnek meg kell ismerkedni a magyar költőkkel, akik viszont43 a mi páholyunk állandó vendégei lesznek – monda ifjabb Ráday gróf, és barátságosan karon fogta Frigyes bárót, pedig akkor látták egymást először. Régi magyar barátság! Amely szinte kötelező volt az egykorú, egyvallású, egyenrangú fiatalurak között! Mintha gyermekkoruk óta együtt nevelkedtek volna, a fiatalemberek, a második szónál nyomban megértették egymást. A beszélgetés témáját nyomban megtalálta a kölcsönös bizalom. Titkok csak azoknak az életében vannak, akiknek már hátuk mögött van a múlt idő. De vajon mily titka lehetne két fiatalembernek, akik alig néhány mérföldnyire laknak egymástól, jóformán minden héten hallottak egymásról, és most az első találkozásnál úgy megbecsülik egymást, mintha együtt nevelkedtek volna. Mindenkit meg kell becsülni, aki magyar. Az ifjúság idealizmusa, drágalátos reménykedése, közös törekvése okozta azt, hogy Podmaniczky Frigyes és Ráday (V.) Gedeon gróf karonfogva járták be a péceli kastélyt, az alig használt szobákat, a régi emlékekkel túlterhelt könyvtárat. Az új magyar költők, a Vörösmartyak és a többiek ifjabb Ráday szobájában voltak öröklétnek szánt kötésekben, hogy mindig kéznél legyenek. Habár a jelesebb költeményeket memóriájában őrizte akkoriban minden magyar ifjú.
– Tehát ti is Pestre jöttök, ahol én gyermekkoromat már töltém? – kérdezte Podmaniczky. – Reménylem, hogy sokszor találkozunk majd a füvészkertben, ahol a Geramb-iskola növendékei még mindig palackokban gyűjtik tán a jó levegőt, mint atyám idejében.
– Engem rendkívül érdekelnek a költők, akiknek könyveit őrzöm. Miről beszélgetnek egymás között például a költők és az írók? Ugyanezért indítványoztam atyámnak, hogy minden magyar költőt ingyen eresszen be a színházába. Még Kultsárt is, aki vénségére a cigánysoron lakik. (A mostani Ráday utcában.) Ha költők töltik meg esténkint a nézőteret: jobban igyekeznek pályájukon a színészek és színésznők, mint ha örökké a műveletlen karzat tudatlan tapsait hallgatnák. Mondják, hogy a minap játék közben egy színésznőnek ruhája megbomlott véletlenül, mire a karzat újrázást követelt. Fáy Andrásnak, a regényírónak kellett a kakasülőre felkiáltani, hogy menjen a Medve-házba, aki tovább is tapsol – felelt ifjabb Ráday, és kipirult arcán látszott, hogy mindenben Fáy Andrásnak adott volna igazat, ha a színházban tartózkodik.
– De nem is csoda – kapta fel a megkezdett témát Frigyes báró. – A pesti publikum valóban megérett arra, hogy lovaskatonák csináljanak44 közötte rendet, mint a nagy kolera idejében Vécsey báró kapitány csinálta, akit ugyanezért Ferdinánd császár gárdatisztté nevezett ki nyomban. Gyermekkoromban – monda a tizenhat esztendős Frigyes báró – láttam, hogy a Nájgebájde körül, nem messzire pesti lakásunktól, a hársfák alatt megálltak a pesti dámák, és a gavallérokkal megismerkedtek. Mily hangos kacagás kísérte a gavallérok bókjait! Ugyanezért jó anyám mindig a Duna-partra küldött bennünket sétálni nevelőnkkel. Igaz, hogy itt szemetes volt a part, de a hajóslegények tisztességesebben viselkedtek, mint a gavallérok.
– Ne félj, a Nemzeti Színházban mi is ott leszünk! – szólt most bizonyos csendes fenyegetéssel ifjabb Ráday, aki már akkor is némi hajlandóságot érzett magában, hogy a kétértelmű emberek között rendet teremtsen.
Amíg az ifjak ilyenformán készülődnek a pesti tartózkodáshoz, idősebb Ráday Gedeon a hamarosan összeült házitanácsot igyekezett meggyőzni arról, hogy a „családi páholy” nélkül nem ér semmit a pesti telelés. A házitanács özvegy Podmaniczkyné elnöklete alatt, Thaisz ügyvéd úr és Hunfalvy Pál úr, valamint a bárókisasszonyok nevelőnője, a francia kisasszony jelenlétével még útközben is kéznél volt, hogy a fontosabb életkérdésekben döntsön. Még Pécelen is, ahol a két Ráday gróf elcsípte az utazótársaságot.
Idősebb Ráday előadta a kastély sarokszobájában (ahol egykor szalon pompázott, és szellemes vendégsereg gyülekezett a háziasszony idejében), hogy mily fontos az, hogy egy vidéki bárócsalád a nemzeti színjátékot pártfogolja.
– Ígérem, hogy színészeim nem tányéroznak a publikum között, de még a hölgyeknek is megtiltom, hogy a nézőtérre nézegessenek játék közben. Jól tudom, hogy mily veszedelem van abban, ha egy színésznő hirtelen nézegetni kezd valakit a színpadról, akinek jelenlétét a függöny kukucskálólyukán át előzetesen megleste. Jól tudom… A színész ne legyen melankolikus, ha nincs szerepében. Semmi szüksége nincs rá a Nemzeti Színháznak, hogy hölgyközönsége előadás után arra gondoljon, hogy ez meg az a színész milyen léptekkel jött a lámpák elé.
Özvegy Podmaniczkyné könnyedén elpirult, és kijelentette, hogy nem is erről van szó a házitanácsban, hanem arról, hogy a családi jövedelem45 megengedi-e a páholytartást. Idősebb Ráday Gedeon elnevette magát:
– Engedelmet kérek, kedves rokonom, az én vendégeim nem fizetnek a színházban. Azért lettem intendáns.
Hunfalvy Pál, aki maga is szegény tanár volt: helyeslően bólintott. A legitimista francia kisasszony, aki mindig a Bourbonokról álmodozott, így gondolkozott: „…Azt hiszem, hogy ez Párizsban se volt szokásban, amikor még valóságos királyok voltak.” Thaisz Andris, akinek már volt némi vagyonkája, mert hiszen ügyvédi irodája volt Pesten: gyanakodva hallgatott. Kezességet semmi esetre se ajánlana vállalni az öreg Ráday grófért, akit mindenki pénzpazarló embernek ismert Magyarországon. És így a döntés jóformán az elnöklő özvegy Podmaniczkynéra hárult, aki elgondolkozva hajtotta le bús, a „magyar özvegyek” módjára díszített fejét:
– Hiszen, ha nem kerülgetnék fiamat a nők… – kezdte volna a szegény özvegyasszony, de az öreg Ráday nagyot füttyentett örömében, amintha most találta volna el az igazat:
– A színház a legjobb iskola, hogy a fiatalemberek megtanuljanak különbséget tenni a valódi és festett világ között. Csak azok szerelmesednek színésznőkbe, akik nagy messziségből, földöntúli távolságból ismerik őket. A színházlátogatás megőrzi a fiatalembereket a haszontalan gondolatoktól, mert költők szólnak a szívekhez az aktorokon át. Lám, én jóformán mindig hunyt szemmel ülök, ha a színpadot hallgatom.
Podmaniczkynénak lett volna erre mondanivalója, például azt akarta megjegyezni, hogy némi különbséget mégiscsak tudna az ő ártatlan, szelíd, szinte nőies hajlandóságú Frigyes fia és idősb Ráday úr között, aki már amúgy is sok mindent megpróbált életében, anélkül hogy egyetlen napig megelégedett lett volna.
– A színésznők mindig színészekhez mennek férjhez, így van a világ kezdete óta – ismételte idősb Ráday Gedeon. – Az intendánsok, a főigazgatók csak a páholyban hallgatják a színészek epekedéseit és a színésznők vallomásait. Nem hangsúlyozhatom eléggé kedves rokonomnak, hogy Frigyes idealista szívét csak úgy őrizheti meg, ha már ifjúkorában megismerkedik a színházi világgal, hogy vénségére más cipelje a ruháskosarat a színésznők után.
Idősebb Ráday Gedeon gróf szavait tán nem is értette meg eléggé özvegy Podmaniczkyné, de tán még „házi tanácsadói” sem. Az élet46 akkoriban tele volt ábránddal… Végre Podmaniczkyné megadta magát:
– Ha már így gondolja, kedves atyánkfia, akit mindig nagy megbecsüléssel emleget vala megboldogult férjem, hogy a fővárosi tartózkodáshoz okvetlenül szükségünk van a színházi látogatáshoz: nem bánom, hetenkint egyszer előjegyezünk egy páholyra, ha megfelelő darabot hirdetnek a műsorban. Estéinket valószínűleg otthoni társaságban fogjuk tölteni, mert boldogult férjem se szeretett esténkint eljárni hazulról.
Idősebb Ráday, mint később bevallotta, nagyon meg volt elégedve az eredménnyel, mert még ennyi sikert se gondolt elérni a példás „magyar özvegynél”, aki felfogadta, hogy gyermekeit olyan nevelésben részesítendi, hogy arról beszéljen egész Magyarország.
– Most már semmi akadálya sincs annak, hogy reggel együtt folytassuk utunkat Pest felé, mert hiszen nekem is el kell foglalnom a hivatalomat a színháznál – szólt kezét dörzsölgetve idősebb Ráday, és a péceli kastély minden szobájába karos gyertyatartókat állított. Podmaniczkyék voltak az első páholybérlők, akiket a szent ügynek megnyert. Az intendáns péceli ácsokat és asztalosokat küldött előre Pestre, hogy a páholyokban körülnézzenek.
Mire Frigyes báró és most már elválaszthatatlan barátja, az ifjabb Ráday gróf a péceli őszi parkban való sétából visszatérnek – ahol éppen azokat a lugasokat, glorietteket, pipázó-filagóriákat látogatták meg, ahol a megboldogult Ráday grófné után jóformán senki sem járt, mert a „kert úgy szép, ha minél inkább megközelíti a természetességet”, monda az öreg Ráday a tengericsősznek, akit felesége halála óta belső kertészévé léptetett elő, és a csősz leginkább dohányt termelt, mert „ehhez értett legjobban – mire a fiatalemberek visszatérnek vala a kastélyba a jövendő terveinek és reményeinek megbeszéléséből: Podmaniczkyné már lepakoltatta az egyik málhásszekeret, amelyben ágyneműek és hasonló használható dolgok voltak – Frigyes kispárnája például –, a péceli kastély cselédeinek volt mit bámulniok, amikor az aszódi „magyar özvegy” gondos fehérneműit meglátták.
– Csak az úti felszerelésünk ez – mondogatta Frau Gödl, amikor úrnője hálószobáját éjszakára berendezte. – Az igazi holminkat már napokkal előbb Pestre küldtük. Harminckét vendégnek tudunk teríteni mindennap háromszor. Mindig más asztali felszereléssel, tányérral, pohárral.47
Nem csoda, hogy ilyen „magyar özvegy” jól meggondolta a dolgot, mielőtt a Nemzeti Színház páholyára előjegyzett volna.
1929
